Nyolcszáz liter vér

Kilencszázötvenhat magyar és lengyel októberének eseményei a Henryk Worcell által a magyar–lengyel barátság érzékeltetésére megrajzolt, gyökérzetükkel és lombjukkal érintkező ikertölgyek érzékenységével hatottak egymásra. Leggyorsabban a költők és képzőművészek fejezték ki együttérzésüket a közös szabadságért harcoló magyar néppel, de természetszerűen hónapokat, éveket csúszva a lengyel filmművészet egy-egy alkotásában is felfedezhető a magyar forradalom hatása. Utalhatunk Andrzej Munk 1957-ben forgatott Eroica című kettős történetének magyarokra vonatkozó részére vagy az Andrzej Kotkowski által 1988-ban bemutatott Piszczyk polgártársra.
A szolidaritásukat versben kifejezők között ott található a két majdani Nobel-díjas költő: Czeslaw Milosz és Wislawa Szymborska. Vannak, akik nemzedékük legkiemelkedőbb poétái közé tartoztak, mint a fiatalabb Stanislaw Grochowiak és Urszula Koziol vagy a XX. századi lengyel avantgárd egyik legnagyobb idősebb költője, Julian Przybos, de az utóbbi nemzedékhez tartozik Adam Wazyk, Mieczyslaw Jastrun vagy az Andrzej Wajda és Jerzy Kawalerowicz filmjei által világhírűvé vált Jaroslaw Iwaszkiewicz is. Ahol óriások jelentik a mércét, ott a közepes költők közé tartozni is elismerés. Ennek fényében állhat elénk Tadeusz Sliwiak és Jan Zych, Stanislaw Czycz és Marian Piechal, Roman Sliwonik, Tymoteusz Karpowicz és Wiktor Woroszylski. Tadeusz Sokólt és Marian Jachimowiczot a Magyarországon eltöltött évek kötelezték arra, hogy versben szóljanak „a második hazáról”.
A versek témák szerint – gyász, együttérzés, áldozatkészség – is csoportosíthatók. A lengyel társadalom áldozatkészségét legnagyobb számban a véradásról szóló versek örökítik meg. Való igaz, október és november drámai napjaiban több tízezer lengyel jelentkezett véradásra. Emiatt sokuknak tizenkét–huszonnégy órát kellett várakozniuk, hogy sorra kerüljenek. A lengyel vöröskeresztes szállítmányokkal érkező repülőgépek november elejéig csaknem nyolcszáz liter vért hoztak Budapestre.
Kétségkívül a magyarok iránti együttérzés kifejezésének legkiemelkedőbb versét az 1974-ben Nobel-díjra jelölt Zbigniew Herbert írta A magyarokhoz címmel. (Annál inkább lehangoló, hogy silány divat lett Herbertet egyes jeles íróink részéről 2000 után Magyarországon ócsárolni.) Ez a vers Herbert minden kötetében szerepelt 1989 előtt is, igaz, cenzurális okok miatt csak cím nélkül. A rövid költemény kimondatlan vita a politika által hivatalosan is hangoztatott megállapítással, miszerint a lengyelség magatartását 1956 őszén a józanság heroizmusa hatotta át. Herbert ezzel szemben azt fejezi ki, hogy 1956 októberében csak egyfajta hősiesség létezett: az, amellyel a magyarok a világ színe elé álltak, mit sem törődve azzal, hogy a világ cserbenhagyja őket.

Zbigniew Herbert:

A MAGYAROKHOZ
(Wegrom)

Állunk a határon
kinyújtjuk kezünk
s a légből nagy kötelet
fonunk testvérek nektek

az elfúló sikolyból
a megfeszült öklökből
harang születik ám nyelve
nem kongat riadót

a sebzett kövek kérnek
a kipusztult víz kérlel
állunk a határon
állunk a határon

állunk az értelem
megszabta határon
és a tűzvészt szemléljük
és a halált csodáljuk

(Zsille Gábor fordítása)