Őszintén az ököljogról

Még nem vagyunk túl a vasárnapi, olaszliszkai tragédia sokkján, de egyre több hasonló történet kerül nyilvánosságra. Hétfő délután Isaszegen egy cigány férfi ököllel próbált elégtételt venni egy karambol kapcsán a vétkes autóson, megfenyegetve a békíteni akarót is. A napokban Tiszacsegén vertek halálra romák egy 22 éves fiatalembert, akinek a szemtanúk szerint csupán annyi bűne volt, hogy nem helybéli, ám mégis szóba elegyedett egy helyi lakossal. Az MTI híradása szerint az olaszliszkai sofőrveréshez hasonló, de szerencsésebben végződő eset történt egy hónapja a Hajdú-Bihar megyei Nagykerekiben, ahol egy helybeli lány kerékpárjával nem adta meg az elsőbbséget egy kereszteződésben az oda érkező pótkocsis teherautónak, nekiment, majd a helyszínre érkező testvérei összeverték a sofőrt.
A negyvenöt ütéssel kivégzett középiskolai tanár ügyében olvasom, hogy nem beszélhetünk etnikai jellegű konfliktusról, egyszerű köztörvényes bűncselekmény történt. A nyomornak nincs nemzetisége, fogják mondani rövidesen sokan, s majd nyilván próbálják megmagyarázni, hogy a kiszolgáltatott és reménytelen helyzetben lévő embereknél könnyebben elszakad a cérna, ezért reagálják túl a konfliktushelyzeteket.
Nem csak a politikában, az etnikumközi párbeszédben is eljött az őszinte beszéd ideje. Ideje arról beszélni, hogy komoly kulturális-szocializációs szakadékok vannak közöttünk, és nincs működő módszerünk ezek feloldására.
Ha valakinek a gyerekét bántják, vele született ösztönből, elemi erővel kel annak védelmére. De aztán nagyon hamar bekapcsolnak a tanult viselkedési formák – nemcsak a mobiltelefonunk, ápolt és divatos külsőnk különböztet meg minket az állattól, hanem az is, hogy megtanultuk megzabolázni indulatainkat. A nyomor nem mentség semmire: a második világháború után kitelepített, vagyonuktól megfosztott emberek a semmi közepén is megtartották méltóságukat és tartásukat, de nem váltak túlélésükért küzdő állattá a székelyföldi árvízkárosultak sem, pedig sokuknak mindenük odaveszett.
Az ököljog, a szemet szemért elv alkalmazása kulturális-szociológiai kérdés. Ideje arról beszélni, hogy Magyarországon egyre több az olyan ember, aki alig vagy egyáltalán nem jutott túl az ösztönlény szintjén. És azt is ki kell mondani, hogy ezek döntő többsége roma. Hogy miért alakult ez ki, az más kérdés, de a probléma többé nem seperhető a szőnyeg alá. Ha nem foglalkozunk a helyzettel – és főleg ha nem találjuk meg rá a megoldást –, akkor lassan sutba dobhatjuk a fejlődés nagyszerűségéről vallott elveinket, és két választásunk marad: vagy bevonulunk jól megerősített elefántcsonttornyainkba, vagy kiképezzük magunkat utcai harcosokká.
A magyarországi roma népességen belül hat eltartott jut egy foglalkoztatottra, sok családban az egyetlen biztos jövedelemforrás a gyerekek után járó szociális támogatás. Mindössze három százalékuk végzett középiskolát (miközben a teljes népességen belül ez az arány negyven százalék), nyolcvanöt százalékuknak legfeljebb nyolc osztálya van. Fiatal társadalom az övék: a becslések szerinti hétszázezres közösségüknek több mint egyharmada 15 év alatti. Miközben anyagi értelemben a többségi társadalomra szorulnak, keveset tesznek hozzá (tegyük hozzá gyorsan, hogy sok esetben önhibájukon kívül) annak fejlődéséhez. Vágyaik ugyanolyanok, mint a többségé, hiszen ugyanazokat a reklámokat látják, és ugyanoda járnak bevásárolni, ugyanakkor nem esnek át azokon a neveltetési-szocializációs folyamatokon, amelyek során megtanulhatnák, miként lehet a szabályok és a társadalmi normák betartásával elérni-megvalósítani ezeket a vágyakat.
Különbözőek vagyunk kulturálisan is: tegnap még laptársunk, a liberális Magyar Hírlap is megdöbbenve tapasztalta, hogy a gyerekei előtt agyonvert tanár gyilkosai az eset után is jogosnak tartják a tettüket. Az ősi törvénykezés illetékessége azonban egyoldalú: ha egy romát tyúktolvajláson érnek és jól megverik, azt a sértett is diszkriminációként és felháborító önbíráskodásként kürtöli világba. Itt felvetődik a liberális politika felelőssége is, hiszen ezek a politikusok – nyilvánvaló szavazatvásárlási céllal – csak a jogaira tanította meg ezt a közösséget, a kötelességeire nem. Az elfogadhatatlan ezen politikusok számára, ha például a gyereknevelési támogatást iskolalátogatáshoz, a munkanélküli-segély folyósítását közmunkához kötik, de az természetes, hogy lángoló és együtt érző nyilatkozatokat adnak ki, ha egy köztörvényes romát etnikainak kikiáltott sérelem ér.
Ideje volna őszintén beszélni arról, hogy egy ketyegő etnoszociális bombán ül az egész magyar társadalom, és még csak nem is gondolkodunk a hatástalanításán. Ma minden hatodik nálunk született gyerek cigány, a roma lakosság száma néhány évtizeden belül megduplázódik. Ha nem sikerül őket bevonni az oktatásba, értelmes és megvalósítható életcélokat adni nekik, akkor fel kell készülnünk a legrosszabbra.
A tiszavasvári pedagógusnak azért kellett meghalnia, mert ebben a világban halálra volt ítélve – civilizált válasz nincs az ököljogra épülő rendre. Halkszavúsága, segíteni akarása, az emberekbe vetett hite az ő életébe és két lánya életre szóló lelki traumájába került.
Hiszem, hogy ma még lenne békés megoldás a problémára. De ha nem lépünk, csak idő kérdése, és fel kell készülnünk az önvédelemre.