Alig másfél órára a magyar határtól, a Bánság békés síkságán, Temesvár és a szerb határ között folyik a Bega. Ahogy átkelünk a töltés fölött húzódó kis hídon, már benn is vagyunk a faluban, és néhány méter után a templom előtt csikordul a fék. Búcsú van, s az emberek még a gótikus kapu alatt is állnak. A mise végeztével a környező települések papjainak hosszú sora után az utcára tódul a nép. Egy zöld ruhás, fejkendős anyóka tárt karokkal siet üdvözölni két fiatalembert, akik fehér mellényben ácsorognak a templomkert kapujában. – Van már házam, de nem tudom magam úgy érezni benne, mint a régiben! – mondja, és kissé szégyenkezve, tekintetében a sírás és a mosoly különös elegyével, két kezét az arca elé teszi. Óteleken sokat jelent a fehér mellényre nyomtatott bordó minta. Egy évvel ezelőtt a karitász önkéntesei segítettek kiásni a sártengerből mindazt, ami megmaradt, ők kezdték felrázni a falut a rájuk szakadt hontalanság kábulatából.
A nyár vége felé jöttem ide először – mondja az egyik fiatal, Róbert, a huszonnyolc éves szegedi hitoktató –, akkor már levonult a víz, és a romok alól is kiszedtek minden használható tárgyat. Leginkább arra volt szükség, hogy lelket öntsünk az itteniekbe. A katasztrófát fokozatosan dolgozza fel az ember. Először sokk lesz úrrá rajta, aztán mindenki mindenkiért dolgozik, nagy az összefogás, de amikor elhárul a közvetlen veszély, és megkezdődik az újjáépítés, az emberek elkeseredettek, és egymás ellen fordulnak. Vagy azért neheztelnek a másikra, mert neki száz lejjel több segélyt adtak, vagy azért, mert annak nem dőlt össze a háza. De olyan is van, aki éppen ellenkezőleg, azért haragszik, mert a másiké összedőlt, s most újat építenek neki.
– Az idősekre és a gyermekekre ilyenkor nincs idő. Ha csak velük foglalkozunk, már akkor is sokat segítettünk. Ha az emberek kiönthetik a lelkület az idegeneknek, úgy érzik, hogy a világ figyel rájuk, hogy törődnek velük, s ez megnyugtatja őket – teszi hozzá Nóra, aki már háromszor járt az ótelekieknél a katasztrófa óta. Valóban, még most, az események után majdnem másfél évvel is, akárkivel elegyedünk szóba a helyiek közül, már a második mondatában az árvízre tér.
Az ide csaknem huszonöt kilométerre fekvő Temes és a Bega átszakadt gátjaiból érkező ár 2005 áprilisában öntötte el a települést, és miután a falut három oldalról körülvevő töltés nem engedte, hogy tovább folyjon, az épületek és a környező földek három hónapon keresztül vízben álltak. – Amikor május elején ideérkeztünk, csónakkal jártuk be a falut – mondja Adányi László, az Országos Katolikus Karitász főtitkára –, az emberek némán álltak az utcán, az egész olyan volt, mint egy temetés. Éjszakánként hallani lehetett, ahogy összedőlnek a házak. Attól kezdve fél éven át kéthetes váltásban hoztuk ide az önkénteseket. A máltaiak ingyenkonyhát működtettek, az Ökumenikus Segélyszervezet pedig az iskola felújításában vett részt, miután a szegedi árvízvédelmi szervezet emberei szivattyúikkal visszapumpálták a vizet a Begába – sorolja a főtitkár az anyaországi segítőket. Mivel tavaly több csapás is érte az országot, a román kormány nem tudta úgy megépíttetni a házakat, ahogy tervezte, így a maximum háromhelyiséges épületek között olyan is akad, amelyiknek farostlemezből van a fala.
Dávid, egy budapesti gimnázium tanára még az első segítők között érkezett. Az összedőlt házak sártengerben heverő romjai közül kellett kiásniuk azokat az értékeket – lábosokat, fürdőszoba-berendezést, étkészletet –, amelyek megmaradtak, meséli. Mindenki tudta, mit hol keressen, hiszen a saját otthonuk romjai közt álltak, de a vályogházak átvizesedett falai sokszor veszélyes tereppé változtatták a munka helyszínét.
A mise után teszünk egy kört a faluban, és a karitász munkatársai utcáról utcára örömmel nyugtázzák, hogy lassan minden ismerős család portája rendeződik. Nóra, aki októberben járt itt utoljára, azt mondja, már akkor is igen hidegek voltak az éjszakák, és még volt olyan család, amelyik két kisgyerekkel egy másfélszer két méteres ólban lakott. – Nem tudom, hogyan vészelték át a telet, mert a házak építését csak tavasszal folytatták – teszi hozzá, majd arról beszél, hogy az egyenépületek beosztása meglehetősen rossz: van, amelyiken a hetven centiméter széles ajtónyílás lehetetlenné tette, hogy bevigyék a bútorokat, egyiknek sincs pincéje, de nagyobb baj, hogy padlása sem. Kiderül, hogy az igen laposra méretezett tetőszerkezet alatt csak gipszkarton födém van, ami semmilyen terményt nem bír el, s olyan faluban, ahol az emberek túlnyomó többsége mezőgazdaságból él, ez hatalmas hátrány.
Végül a sportpályánál kötünk ki. A hagyományos búcsú napján – idén először – falunapot tartanak. Hatalmas bográcsokban fő az étel, a körben felállított sátrak alatt kolbásszal és tepertővel megrakott tálak és házi pálinka mellett üldögélnek az emberek. A mező közepén, egy teherkocsi platóján kialakított ideiglenes színpadon hangolnak a zenészek, és a hangfalakból hamarosan felcsendül az első nóta. Az asszonyok nagy, fehér sátor alatt, egymásra pakolt kenyerek fala előtt sürgölődnek, s amikor észreveszik egykori segítőiket, az asztalokhoz invitálják őket. A fehér mellényes fiatalok most kénytelenek tétlenül a vendégek közé telepedni, bár elsőre kissé szokatlan számukra ez a szereposztás. – Az iskola mögött a karitász által felállított sátrakban hónapokon át több mint száz emberre főztünk; elkelt a segítő kéz – mondja Jolán, egyike annak a három asszonynak, aki a „konyhán” dolgozik. Hamar kiderül, hogy az ő házát is elvitte az ár. Az itteni családokat a szomszédos, többnyire román falvak lakói fogadták be, mondja, és hozzáteszi: bár az állam ígéretet tett rá, hogy új házakat épít, akkor nemigen hittek ebben. Szemmel láthatóan örül a magyarországi vendégeknek, csak arra panaszkodik, hogy nincs összetartás a faluban: lám, ma is milyen kevesen jöttek el a helyiek a mulatságra. A padokon valóban akad még hely, és táncolni is csak két-három fiatal kezd.
A határon túl megszokott vendégszeretet traktája elől most inkább sétára indulok. Jolán unokatestvérének családja a közelben lakik – összedőlt háza mellett, egy sátorban. Ilyet nem nagyon látni már a faluban, ahol néhány gazdátlan romon kívül minden épület áll, s a frissen meszelt egyenházakat itt-ott már ki is egészítették egy-két szobával. A kert most kihalt, mindenki a falunapon ünnepel. A ház homlokzatából megmaradt darab mellett a kertkapu zárva van, mögötte szőlőlugas, és nagy, fehér sátor, melynek fellebbenő függönye mögül ágy és egy kis asztal kandikál ki. A homlokzatdarab folytatása már épül a másik oldalon. A romos konyhafalra festett kopott sorminta különös hátteret ad az egymásra rakott hófehér téglák emelkedő sorának. Egy megmaradt ajtófélfát támaszt a rőzseseprű, s az üres ablakkereten át kilátni a sátorra, amelyben a néhai ház lakói élnek.
Késő délután lesz, mire indulunk. A beszédbe belefeledkező helyiek, akik családias közvetlenséggel veszik körül rég nem látott vendégeiket, már jóval többen ülnek a sátrak alatt. A zenekar is lassan táncdallamokra vált, és bár nem népzenét játszanak, a fiatalok és az idősek csapata külön-külön körtáncba kezd. A zene szól, és ahogy gyorsul a ritmus, bűvöletében, egymás derekát átfogva egyre nagyobb és nagyobb körökben fonódnak össze a karok.
origo.hu
A Honvédelmi Minisztérium közzétette a Ruszin-Szendi Romuluszról szóló jelentés összefoglalóját
