Budapestre hívta a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet és a Protestáns Fórum az egykori segítőket, vagyis azoknak a zömében protestáns hátterű nemzetközi segélyszervezeteknek a képviselőit, akik az ötvenhatos forradalom után segítettek a magyar menekültek élelmezésében és új életük elkezdésében. Az ötvenedik évforduló kapcsán szervezett egynapos konferenciára aktuális témát választottak: a segélyszervezetek szerepe a társadalmi változások idején. A rendezvény célja a visszaemlékezés mellett a köszönetnyilvánítás volt, hiszen a meghívott segélyszervezetek (Church World Service, HEKS, Diakonischse Werk, Diakonie Austria, Dan Church Aid, Finn Church Aid, Church of Sweden Aid, Kerkinactie, Eurodiaconia) vezetőinek emlékéremmel köszönték meg a névtelen milliók adományait.
Az Ausztria felé irányuló menekültáradat a forradalom leverésének napján indult meg – azon a novemberi vasárnapon hatezer ember (köztük több mint ezer katona) lépte át a határt. Nyugati szomszédunk készült az áradatra, hiszen az október huszonnyolcadikai, rendkívüli minisztertanácsi ülésen Oskar Helmer belügyminiszter kimondta a menedékjog biztosítását minden magyar menekülő számára, bármilyen okból is hagyják el hazájukat. Egyetlen feltétel volt: a határt átlépő katonákat azonnal lefegyverzik. A határ egészen 1958. január tizenötödikéig nyitva volt osztrák részről, de magyar oldalon már jóval korábban megnehezítették az átjutást, sőt elkezdték a senki földje újbóli elaknásítását is. Ez alatt az időszak alatt nyugati szomszédunk több mint száznyolcvanezer embert fogadott (a „legforgalmasabb” 1956. november 28-a volt, ekkor több mint nyolc és fél ezren jutottak át), sokan a megtorlástól való félelem miatt indultak útnak, de akadtak gazdasági menekültek is. Ekkora tömeg ellátása meghaladta az ország lehetőségeit, ezért a kormány táviratban kérte az ENSZ menekültügyi főbiztosának segítségét a menekültügyi alap megnyitására, és egyúttal felszólította a szabad világot a segélyezés támogatására és az emberek befogadására.
A belügyminisztérium mellett az Osztrák Vöröskereszt és más helyi segélyszervezetek (például a Caritas) fogadták az embereket, de a munkába hamar bekapcsolódtak a Nemzetközi Vöröskereszt mellett különféle nemzetek egyházi és világi szervezetei is. Bécsben irodát nyitott az ENSZ menekültügyi főbiztosa, és hamar megalakultak a magyar vonatkozású segélyszervezetek is, mint például a Lengyel Béla altábornagy vezetésével működő First Aid for Hungary, a Free Europe Citizen Service, a Tubinger László irányította Magyar Menekültügyi Szolgálat és a több mint ezerötszáz főt Norvégiába menekítő szervezet, amelyet Terray László norvég evangélikus lelkész vezetett. Ezek a szervezetek nemcsak konkrét segélyezéssel, hanem tájékoztatással, ügyintézéssel, jogi tanácsadással, munkaközvetítéssel, fordítások elvégzésével és más szolgáltatásokkal is segítették a rászorulókat.
A menekültek döntő többsége továbbutazott (Ausztriában mindössze tizenhét és fél ezren telepedtek le), a kivándorlást a Kormányközi Európai Migrációs Bizottság (ICEM) koordinálta. A menekülő magyarok ötvennégy országban szóródtak szét, gyakorlatilag minden lakott kontinensre jutott belőlük. Soós Katalin 1956-os menekültek a statisztikai adatok tükrében című tanulmányában idézi a Magyar Menekültügyi Szolgálat 1958. évi féléves beszámolóját, mely szerint 1956. november elsejétől 1958. június végéig összesen 154 993 menekült vándorolt ki, legtöbbjük az USA-ba (35 240 fő) és Kanadába (24 588). A menekültek száma ennél jóval magasabb is lehet bizonyos országokban, hiszen sokan családi kapcsolatok nyomán vagy saját szervezésben mentek ki. Így például a kanadai hatóságok ma is csaknem negyvenezer ötvenhatos magyar menekültről beszélnek, miközben Anglia esetében az ICEM adatai és a helyi adatok nagyjából megegyeznek. Az osztrák menekülttáborokból Magyarországra bizonyítható módon 11 175 személy tért haza.
Miután a Kádár-kormány bezárta a nyugati kaput, a magyarok Jugoszlávián át próbálkoztak a meneküléssel. Ide a becslések szerint húszezer ember érkezett, hogy aztán ők is továbbinduljanak a nagyvilágba (kétezer-hétszázan hazamentek, ötszázan pedig déli szomszédunknál telepedtek le).
Az október közepén megrendezett budapesti konferencián Lehel László, a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet vezetője lapunknak elmondta: a nemzetközi szervezetek tagjainak személyes visszaemlékezéseiből az derült ki, hogy senki sem maradt egyedül, sem a segítségre szoruló magyarok, sem az őket önzetlenül befogadó osztrákok. Európában 1956-ban a magyarok bátorsága és szabadságvágya egy addig soha nem tapasztalt összefogást váltott ki, de itthon eddig erről nagyon keveset halhattunk. A politika cserbenhagyta ugyan a magyarokat, de az egyház és a civil társadalom nem.
Henrich Stuvkjer, a Dan Church Aid képviselője lapunknak adott interjújában elmondta: Ordass Lajos püspök felrázó szavainak hatására (melyet saját lapjukban publikáltak) templomaikban egy nap alatt az addigi valaha gyűjtött legnagyobb összeget, mai pénzen százezer eurót adtak össze a támogatók a magyar menekültek segélyezésére. Három diakonisszát és kilenc tonna segélyt küldtek az osztrák táborokba, sátortábort állítottak fel Erőspusztán, és november harmincadikán már meg is érkezett az első ezer menekültet szállító vonat Dániába. A dánok sokat tanultak ötvenhatból – civil szervezeteik akkor nőttek fel és léptek ki a világba, hogy a határaikon túl élő szenvedőkön is segítsenek. Mivel a lakosságot testközelből érintette meg a szenvedés, nagyobb lett a felelősségérzetük is. Megtanulták, hogy fontos az együttműködés más országokkal. Most emlékezni jöttek Budapestre, de örömmel látják munkájuk gyümölcsét is: az oda menekülő magyarok azóta hasznos és fontos elemei a dán társadalomnak, Magyarország pedig menekülteket kibocsátó országból befogadó országgá lett. Kérdésünkre, hogy egy hasonló nagyságú menekülthullámra hogyan reagálna most a dán társadalom, Henrich Stuvkjer úgy fogalmazott: három-négy éve alaposan megingott a dán jóléti modell, felerősödtek a belső szociális problémák, ezért aztán a társadalom is bezárkózott, az emberek inkább a saját problémáik felé fordultak.
Ötvenhat után itthon, a kommunista Magyarországon az elmenekült honfitársainkat segítő szervezeteket összeesküvőknek és felbujtóknak állította be a Kádár János vezette hatalom annak ellenére, hogy ők nem megrögzött kommunizmusellenesség miatt, hanem a szeretet parancsának engedelmeskedve segítettek a rászorulókon alapvető emberi jogaik, létszükségleteik biztosításával. Az ekkor szerzett tapasztalatok máig ható elveket alakítottak ki, ennek köszönhetően a civilek akkor is mozdulnak, amikor a kormányok nem. A jövő az erős nemzetközi szövetségbe tömörülő szervezeteké, és egy országban akkor kell beavatkozniuk, amikor a helyi partner kéri – fogalmazták meg az alapelvet, és bár zömében egyházi szervezetek képviselői ültek az asztalnál, azt sem féltek kimondani, hogy nem kell félniük a politizálástól sem, ha az az alapvető emberi jogok érdekében történik, természetesen betartva a Biblia által közvetített értékeket is.
A konferencia egyik panelbeszélgetésében (Szabadság, szolidaritás, közös felelősségvállalás – az egyházak és a segélyszervezetek szerepe Európában és a világban) az is kiderült, hogy Ausztriában jelentős következményei voltak a magyar menekülthullámnak, hiszen a kormány ezek után változtatta meg az alkotmányt, és ma is ennek a módosításnak az alapján fogadják be a menekülteket.
origo.hu
Záporokkal és erős széllel érkezik a hidegfront
