Pavlov kutyái

Jezovics ridegen és hidegen aludt. Talán nem is aludt, csak feküdt az éji ágyon, október huszonharmadikán. Lába fázott, öregesen, keringve, de csak belső tűzzel. Félálmában is fönn akarta tartani magát.
Ünnepelni? Lelkesedni? Szabadságolni?
Hideg volt. Kezdődött az ősz.
Azelőtt az ősz gyönyörű volt. A legszebb évszak. A sárga-kék-bíbor-barna-zöld levelek úgy hullongtak alá a fákról, mint Szűz Mária köpenye. Utóbb mindig ez jutott eszébe. Szandán, ahol Jezovics kis kontyos-tornácos házában húzódott meg a nagy Nógrád kis völgyében, közvetlen közelben volt egy kápolna. Abban guggolt száz esztendeje egy csöpp Mária, Máriácska, akire az ünnepváltáskor a kis falusi aszszonyok különféle palástot húztak, zöldet, barnát, aranysárgát, fehéret, mindenfélét, valószínűleg, hogy ezzel is hirdessék a föltámadást.
Talán Magyarország föltámadását is.
Mostanság ez az ősz, ez az októberi ősz Jezovicsot úgy szorította a dunna-paplan alá, hogy rideg-hideg lábait húzogatta maga alá, finom kék takaróval is bévonva a levegő reszketeg keménysége elől. Mert Jezovics is ünnepelni akart. Saint-exupérysen fölkészítette a szívét, hogy megünnepelje a forradalom ötvenedik csodálatos évfordulóját, mikor a világ szabadságra fordult, eme bizonyos magyar nép hősies jóvoltából.
Fáztában, nyomorúságában, szomorúságában nagy nehezen kikecmergett fülleteg ágyából, s a rozzant telefonhoz csosszant, hogy fölhívja nagy barátját Kaposvárott, ki szokta gyógyítani az ő szomorúságból lelkedzett lelkét.
– Mi van?
– Nyűvődik a nép, Ferkó – nyögte bé Jezovics a sűrű zizegésű, lehallgatós készülékbe.
– Mit csinál?
– Nyűvődik.
– Mit látsz?
– Vártam ünnepelést, boldogságot, erőt Európának satöbbi, de csak professzorokat látok az utcákon.
– Nofene.
– Ja. Munkászekéjű emberek állonganak, nyűtt zakójú értelmességek…
– Értelmiségek talán…
– Értelmességek, ha mondom. Ezek nem értelmiségek, csak értelmesek. Nem honpolgárok. Jó szándékú, okoska-kokoska emberek, hentesek, kertészek, fúrógépkezelők, meddőhányót odébb rakók, földparasztok, orvoskák, gyógypatikusok, pelyhedző egyetemisták, göröngytisztviselők…
– Szóval maga a nép…
– A nép. Jawohl. Az istenadta. A plebs, magyarán…
– No és?
– Itt állnak, ott állnak, professzorkodnak. De ezek nem professzorok, hanem Pavlov kutyái.
– Mit nem beszélsz?
– Ja. Pavlov kutyái. Emlékszel, midőn tanultuk a gyógypedagógián a Pavlov kutyáit. Na, ezek azok.
– Nyáladzanak?
– Ja. Jól mondod. Mert rájöttem – okoskodott a hideg Jezovics –, hogy mi a baj. Egy rendszer nem a gazdaságától függ. Nem csak.
– Persze.
– Az aurájától. Hangulatától. Emelkedettségétől. Életkedvétől. Saját légkörétől. Ez fontosabb, mint a gazdaság. Ez érzet, barátom! Ennek a Pavlov kutyája népnek nincs érzete. Depressziós. Reménytelen. Ismered azt a Szabó Lőrinc-verset, amikor a gyerek Lóci azt mondja a méhecskére: „megdögölesztették”? Na, így. Megdögölesztették. Megpavlovizálták. Olyan becstelen vezetési ingereket adtak, hogy a feltételes reflexei csak nyammogva, késve, dögölősen működnek. Ezért nyűvődik. Professzorkodik, egyenként.
– Na ja – szinte hallani lehetett, ahogy Kaposvári Ferkó bólintott a vidéki kagylóban. – A feltételes reflexei! De a feltétlen reflexek? Az örökök? Az örököltek? A mindig élők? Barátom! Az tartja fönn az országot! A népet! A feltétlen reflexek! A vezetés becstelensége, felelőtlensége persze hogy demoralizálja, depresszálja a népséget! Ez a baj! Nem a gazdaság csupán! De a feltétlen reflexek, Jezókám, azok működnek! Nem professzorkodnak, agyontévéznek, hablatyolnak, nyűvődnek, barátocskám!
– De hol… hogy… ötven év… Ferkó… ezek nyűvődnek… állnak… nyögnek… Ünnepelni akartam… hideg van…
– Barátom. A feltétlen reflex a generációkban él. Mindig. Ezek a fiatalok, akikről azt hiszed, kettőt se tudnak szólni a forradalomról, számítógépeznek, sápadtak és zselézett hajúak, Jezókám, ez a generáció! A generáció legyőzhetetlen, Jezó! Állig fegyverben, észben, szívben áll készen, Jezó! A generációk! Ez a forradalom! A szikra átugrik az idegpályákon, Jezó! Hát nem emlékszel? Így működik kétszáz éve! Ötszáz éve! A kutya farkasból van! Elfeledted? A szikra, Jezó! Átugrik! Ez a folyamatos lét. Nemzetnek hívják jobb körökben. Gyönyörű ez az ősz!