A szárnyaló kínai gazdaságból finanszírozott minőségi felszerelésre történő átállás – melyet egyre nagyobb mértékben támogat a kibontakozó hazai hadiipar – kiterjeszti a kommunista nagyhatalom lehetőségeit. Mindez közvetlenül Tajvan védhetőségét teszi nehezebbé, közvetve azonban stratégiai kihívást is jelent az Egyesült Államoknak. Miközben a világ közvéleménye azt találgatja, vajon sikerült-e Észak-Korea kísérleti atomrobbantása, arról alig esik szó, hogy fontos eszközök (interkontinentális rakéták, rakétahordozó tengeralattjárók) kifejlesztésével és rendszeresítésével Kína valóban nagyhatalomnak kijáró nukleáris elrettentő erőt alakít ki. Arról sokat lehet olvasni, hogy Donald Rumsfeld mennyire tartja (vagy nem) kézben az iraki helyzetet, ám arról már kevésbé, hogy minisztersége alatt milyen óriási változások álltak be az amerikai haderőben, már ami a „csendes-óceáni hadszínteret” illeti. Nem véletlen, hogy először Alaszkába, majd Kaliforniába telepítették az amerikai rakétavédelmi rendszer elemeit: ha ezek csekély száma egyelőre nem is értékteleníti el az orosz elrettentő erőt, a jóval kisebb kínait és a jóindulattal léte küszöbén küzdő észak-koreait annál inkább.
Az sem véletlen – és távolról sem csak Phenjannak szól –, hogy Guam szigetén egy ideje folyamatosan állomásoznak amerikai nehézbombázók, köztük a B–2-es lopakodók, az új szuper vadászgéppel, az F–22-essel pedig hangsúlyosan csendes-óceáni (alaszkai, illetve hawaii) alakulatokat látnak el. Mindkét gép – ahogy a légierő fogalmaz – arra szolgál, hogy a háború első napján „berúgják az ajtót”, melyen át a többi, sebezhetőbb támadó gép is behatolhat az ellenséges légtérbe. Míg a „nagyok” szembenállása fokozódik, a térség többi országa a maga módján igyekszik lépést tartani: híznak a védelmi költségvetések, fegyverkezési verseny bontakozik ki.
origo.hu
Egy szélsőbaloldali provokátor kerül Gyurcsány helyére
