Vágóképek

Gyerekkorom helyszínein, egyre ritkuló csavargásaim közben, a Bajcsy-Zsilinszky út meg a Duna-part határolta utcákon hiába keresem a régi visszfényeket meg a foszló hangulatokat, alig valami emlékeztet azokra. Minden csupa önelégült magamórikálás, mintha nem itt zúdult volna a szűk sikátorokon át a tömeg a Parlament felé, a vérpadra.
Sehol a fakó kapualjak, sehol a görbült árnyéklelkek, akiknek szürkesége egyszerre volt sors és álarc. Sehol a villamos a Bajcsy-Zsilinszky úton, amelyet Vilmos császár útnak hívtak az idősebbek. Sehol a nyitott peronú járgány harcsabajszú kalauza, aki a nyugalom pillanataiban zsebéből előkapta gót betűs Schiller-kötetét, miközben – mesélik – a magyar nagykövet, betoppanva megbízólevelét átadni a német államfőhöz, harsány auf wiedersehennel köszönt – ennyit tudott németül, istenem. Sehol az optimista plakátok – Munkaversennyel a békéért!, Le a szabotőrökkel!, Éljen a békeharc!, Gyűjtsd a fáradt olajat! Utóbbit ugyan nehéz volt beilleszteni a sorba, ám a gyárak valóban munkaversenyben termelték (ahogy ma mondanák) a veszteséget, a békeharcosok pedig állandóan gyakorlatoztak országszerte, néha még a belvárosba is behallatszott a közeli ágyúdörgés, amit úgy nyugtáztak a sanda pestiek: turbékolnak a békegalambok!
Hová lettek az üzletlakások, amelyek nyomorultjait csak a kirakat vitrinére ragasztott újságpapír meg az odapingált lózung (Halál a rémhírterjesztőkre!, Legdrágább kincsünk az ember!) választott el a járókelőktől. Hová a pincelakások, amelyek gyertyafénnyel hunyorgó ablakai ott komorlottak az utcán csellengők lábánál – néha éjszakai rikácsolás hallatszott ebből az infernális mélyvilágból, de nem figyelt oda senki. Elfoszlottak a hajdani szagok, amelyek belepték a fakó utcákat: az olajospadlóké, a dohos pincéké, a tejcsarnokoké meg a széngázt pöfögő vaskályháké, amelyekkel iskolánkat is fűtötték, amíg ki nem tört a szénszünet, aminek persze örültünk és mégsem értettünk, hiszen tankönyvünkben az állt: a munka bányászhősei, a tárnákban görnyedő sztahanovisták (akiknek ábrázata az ördögnél is feketébb volt, de azért optimizmus sugárzott róla,) ádáz széncsatákat vívnak a föld alatt, s minden tele csille, amelyet napvilágra küldenek, egy-egy szög az imperialisták koporsójában.
Nézem a csillogó forgóajtókat, és visszfényükben nem találom a rozoga tricikliket, a járdán lábatlanul tovacsusszanó, Bocskai-sipkás hadirokkantakat, sehol a kézikocsikat, a bazilika lépcsőjén kornyadozó énekes koldust, a házkapuk kerékvetői előtt párálló szódáslovakat, az udvarról udvarra caplató verkliseket, akiket az óvilág felejtett itt – pálmafákat és fűszoknyás, kreol táncosnőket ábrázoló alkotmányuk régi valcereket kattogott, és a gangról aláhulló réz tíz- meg húszfilléresek jutalmazták a „békebeli” produkciót. Zenebonájuk egy pillanatra elnyomta még az utcák és terek mikrofonjait is, amelyekből a Kovács vagyok, ifjú a lelkem és az Elvtárs, a csákányt jó mélyre vágd kezdetű épületes dal harsogott meg az amúri partizánok indulója. Sehol a részeg szeneslegények, akik kopogó fapapucsban hordták le a pincébe vállra vethető óriáskosarakban a télire valót. Sehol az oldalkocsis motorbiciklik; a rozogábbakon iparosok töfögtek, az újabb kiadású Zündappokon és BMW-ken kékparolis, nyalka ávósok. Sehol a pufajkás rikkancsok, akik télen szalmával tömött halinacsizmában kínálták a lapokat, a Szabad Népet, a Friss Újságot, a Népsportot (hatvan fillérbe került), a képes Béke és Szabadságot és a már címében is szörnyszülött Tartós békéért, népi demokráciáért fejlécet viselőt. Eltűntek a párban járó népnevelők, akik lakásról lakásra ballagva győzködték a halálsápadt otthoniakat arról, amit maguk sem hittek, hogy az ávó a munkásosztály ökle, Tito az amerikaiak láncos kutyája és a görög Nikosz Beloiannisz, akiről utcát meg gyárat is elneveztek, akkora hős, hogy Dugovics Titusz és Rákóczi kismiska hozzá, továbbá hogy minden öntudatos dolgozónak illik minél több terv- és békekölcsönt jegyeznie: ez szebb jövőnk záloga. Eltűnt a MÉH és büszke lózungja: Gyűjtsd a vasat és a fémet, ezzel is a békét véded! Ugyanígy Brust Izidor vegyeskereskedése és a csokornyakkendős Pócs úr órásműhelye, és sorra mind a kőporos svábok, drótosok, köszörűsök, de még a vándor ószeresek is; némelyikük dallammal cifrázta mondókáját: Ócska cipőt, ócska ruhát, tollat, bútort, ringyet-rongyot, mindent veszek, ószeres! Sehol a muraközi lovak húzta jegeskocsik – rajtuk csillámló jégrudak sorakoztak. Ötven fillérért lehetett egy vödörre valót venni, ami egy-két napig hidegen tartotta otthon a jégszekrényt. De eltűntek a romos épületek is, a háború emlékeztetői. Mára csak egyik-másik öreg bérház falán maradt meg az eltévedt géppisztolysorozatok nyoma.
A kapuk zárva. Idegennek belépni nem lehet. Pedig szívesen megnéznék néhány udvart, a maradandóság szigetét, ahol az ódon ecetfákat, porolóállványokat, a csonka kőfeszületet meg a kanális szélén pöffeszkedő patkányokat, mintha a XIX. századból felejtette volna itt a Teremtő. A kapualjak oldalában ki lehetett még böngészni egy-egy titokzatos és betűhiányos szót: ÚRI SZABÓ, DÉLIGYÜMÖLCS, HAVANNA SZIVAR. Amúgy a szegénység fokmérője az elmaradt ebéd volt, a gazdagságé pedig a mohazöld lódenkabát…
Hangulatok az ötvenes évekből, felvillanó jelenetek sora: vágóképek egy soha el nem készülő filmhez, amelyeket hiába keresek a szónoklatokban, a tudálékos történészi okfejtések hátterében, hiába az ablakok visszfényében és a régi sikátorok falai közt.