Variációk szabadságra

Hogy az ötvenhatos emlékünnepségekre épp ötvenhat magas rangú külföldi delegáció érkezett Budapestre, az nyilván csak a vak véletlen műve. (A számmisztika diadalához persze az orosz delegáció is kellett.) A karanténba zárt demokrácia, miszerint forradalmi óriásplakátokkal kell eltakarni a királyok és elnökök elől a snassz magyar miniszterelnök ellen demonstrálókat, az éjszakai rendőrroham híján talán beváltotta volna a Potemkin-országot építő, csaló hatalom várakozásait; talán nem. Attól, hogy valaki elnök vagy király, még meglehet a magához való esze: legalább a diplomáciai jelentésekből tudhatja, mi folyik a Kossuth téri paravánok mögött.
Ha már a nemzetiszín óriásplakátok között választani lehet, nekem a budai rakpart óriás „kokárdája” jobban tetszett. Jól lehetett látni a Petőfi téri parkból is, ahol a görögség emlékművét avatták görög és ciprusi miniszterek, magyar államtitkár jelenlétében. A puritán kő szimbolikus helyszínen emelkedik: a pest–budai görögök által emelt ortodox templom előtt, amelyet a Rákosi-rezsim a baráti orosz ortodoxoknak ajándékozott. A görögök azóta sem tudtak belenyugodni ebbe a politikai méltánytalanságba, amellyel az ilyen esetekben tehetetlen jogállam sem tud mit kezdeni: papjuk ma is úgy fogalmaz, hogy őseik temploma „idegen megszállás” alatt van. A XX. század sok faramuciságot produkált Európa keleti fertályán: miközben Beloiannisz, a magyarországi színgörög falu máig egy görög kommunistáról van elnevezve, a görög elvtársak érdekérvényesítése érthető módon csekélyebbnek bizonyult az orosz elvtársakénál. A szétporló kommunizmus pedig örökül hagyta a demokratikus utódállamokra ezt a mérhetetlen katyvaszt: így aztán a hazai és anyaországi görögök, amikor az 1956-os forradalom szabadságvágyát és függetlenségi törekvéseit méltatják, mindig kicsit az elbitorolt templomukra is gondolnak.
S ha aznap továbbment egy házzal az ember, például a Budakeszi srácok című Erdőss Pál-film Uránia filmszínházbéli premierjére, arról is meggyőződhetett, hogy a mi ép ésszel megmagyarázhatatlan forradalmunkról, a XX. századi történelem e ritka tiszta pillanatáról nemcsak tőlünk délre, de tőlünk északra is hasonlóképpen gondolkodnak. Kovács István, akinek regényes önéletírásából a finom vonalvezetésű ötvenhatos film készült, az Uránia színpadon egy kevéssé ismert históriai epizódot is megidézett. Két nappal Nagy Imre kivégzése után lengyel–magyar válogatott futballmeccset rendeztek Chorzowban, s a lengyel szurkolók – proletár internacionalizmus ide vagy oda – kikövetelték, hogy a stadion tribünjein egyperces néma felállással emlékezzenek a magyar forradalom mártír miniszterelnökére.
A szabadságot a költők hajlamosak nyúlánk lányalaknak, romlatlan erdei nimfának elképzelni. Ezen az égövön a szabadság biztosan nem ilyen. Talán ráncos nénike, akit megpróbált az élet; talán nem is nőnemű, hanem meglett férfiember, tekintélyes lúdtalppal és kezdődő prosztatagondokkal. Nem emelnek neki babérkoszorús szobrot, nem neveznek el róla fennhéjázó gyarmatosító hadműveletet. A mi szabadságunk éppoly tökéletlen, mint mi vagyunk. Kicsit zavart, kicsit fenyegetett jólélek, kit görög és lengyel csodálói még diadalmasnak és tagbaszakadtnak láttak, de azóta megtörte az idő és a történelem. Mára oda jutott, hogy a szabadság önjelölt gazdáinak és adagolóinak kénye-kedvére van bízva, s folyton azon izgulhat, hogy jártában-keltében vajon erőarányos fellépést tanúsít-e majd vele szemben a felszentelt állami erőszak. Ötvenhat maga a szabadság, de a szabadság nem csak ötvenhat. Éljen soká, ha tud.