Alternatív Kossuth-díj

Tizenegy évvel ezelőtt Jezovics epedve várta a nagy napot, az aranygyapjas téli szombatot, hogy ifjan vén barátjának átadják az alternatív Kossuth-díjat.
Az az igazság, hogy mindenki Kossuth-díjat akar kapni, addig mit sem ér a pályafutása. Láthattuk, mi mindent áldoznak be ezért a kitüntetésért a művészek – életfelfogásukat, szemléletüket, addigi pályafutásukat, akár miniszterségüket is. Mit számít ma már a hitvallás, a tartás – díj, díj és díj kell, a legfelső, mindenáron.
Persze könnyű annak beszélni, akinek csak úgy ölébe hullik a díj, mint az alma. Nem kell érte tennie – csak lennie. De akinek ügyeskednie, görnyezkednie, hajolgatnia, lengenie kell!
Már annak idején, 1995-ben igen méltatlannak találta Jezovics, hogy Hernádi Gyula eladdig nem kapott Kossuth-díjat. Gyula volt az egyik legeredetibb alkotója a huszadik századi magyar irodalomnak, de az ide-oda tartó techtli-mechtli valahogy mindig kikerülte dicső fejét.
Jezovics akkor még arra is vetemedett, hogy a nyilvánvalóan félgonosz hiszteroliberálokkal üzleteljen – az érték, az érték. Gondolta. Gondolta ő, a marhája, persze ráfázott, mint minden irodalompolitikai húzásra.
Persze Gyula is be volt sózva. Türelmetlen volt, ő, aki ennek előtte – nagyvonalúan –, még Aczél elvtárs idejében közbenjárt arra nézvést, hogy ne tartsák vissza – büntetésből – az íróknak szánt Kossuth-díjat, s szokásos nagyképű, ám határozott föllépésével odahatott, hogy a vén Aczél csak kiadja az akkori díjakat – akár Moldovának és Nemes Nagy Ágnesnek –, most maga tipródhatott itt díj nélkül, hiszen a hiszteroliberálok kiiktatták soraik közül, hiába volt Jancsó barátja. Csalódtak benne. „Nemzeti” lett, mondták rá megvetően, s még a budapesti áldemokrata tömörülésbe sem vették be, Demszky hallani sem akart róla. S Demszky nagy úr volt – van, lesz. Nagy műveltség, nagy hithűség, nagy pártapparát.
Jezovics hát nyelve-nyögve megerőszakolta magát, és fölhívta az akkori nagy Kunczét, hasson már oda, hogy ennek az eredeti tehetségnek Kossuth-díjat adjanak.
– Te is a piaristákhoz jártál, nem? – kérdezte rebegve Kunczét, aki erősen megígérte, hogy Gyula Kossuth-díjas lesz. De nem lett. Kuncze Hernádinak is megígérte, de utóbb Hornra hivatkozva mentegetődzött. Ő volt a bűnbak.
Akkor határozták el, hogy alternatív Kossuth-díjat alapítanak – amelynek kuratóriuma állami Kossuth-díjasokból áll, s ez független lesz a mindenkori államtól s annak szörnyű szellemétől. Az öt Kossuth-díjas bizottsági tag Farkas Ferenc zeneszerző, Makovecz Imre építész, Jankovics Marcell filmrendező, Melocco Miklós szobrász és – az elnök – Jezovics író úr lett. Persze hogy nagy megilletődöttséggel nyújtották át Hernádi csöpp szobájában a gyönyörűen kipingált oklevelet. Hiszen Hernádi ennek előtte két héttel – elütve – röpült vagy tizenkét métert a Dorottya utca sarkán. Könnyeztek, csóválták a fejüket, de egy barna papírú pénzeszacskóban Jezovics csak átnyújtotta a pénzt is. Mert az volt az alapszabályban, ugyanannyit kell kapnia az alternatívnak, mint a hivatalos Kossuth-díjasnak, plusz egy forintot. Nos, Gyula balesetben összetört arccal sandított Jezovicsra. „Jé – suttogott, másképp nem is ő lett volna –, megvan a pénz?”, és tapogatta az ócska borítékot. Jezovics nyugtatta, s még egy szép forintot is nyomott a kezébe. Micsoda boldogság! Igazi díj, érdem, ünnep, mi a nyavalya.
Pár évre rá Jezovics ott állt epekedve óceánon túli telefonnal a kezében, és harsányan belekiáltott a kagylóba:
– Wass Albert úr? Drága, drága barátunk, szeretettel köszöntelek, azt szeretnénk, ha elfogadnád az alternatív Kossuth-díj kuratóriumának a döntését… Téged szeretnénk kitüntetni az idén nagyrabecsülésünk jeléül… Haza tudsz-e szállani hozzánk március elején a díj átadására?
Wass Alberttel Jezovics akkor beszélt először és utoljára. Az idős ember azt mondta, nem tud vállalkozni hazai utazásra, de Németországban élő fia esetleg átvehetné nevében a díjat…
Ennyi volt. Wass Albert meghalt a beszélgetés után két héttel. Wass Albert egyébként mindig meghalt, hol a román titkosszolgálat, hol a magyar titkosszolgálat szellemében. Mindig meghalt. Sőt amint telefonon jelezte, haza akart volna települni, de Kunczéék csak fél évet engedélyeztek neki Magyarországon való tartózkodására. Így aztán nem jött. Meghalt.
Nem tudom, van-e még ország és nép, amely ennyire ne becsülné nagyjait. Nem tudom, miből áll ez a magyar náció. Úgy hullnak el nagyjai, mint letört szárnyú pillangók. Mért volt a hazatelepülés olyan fájó a hiszteroliberáloknak? Mért nem engedték, hogy szobrot állítsanak neki, csak kínos huzavona után, csak Erdélyben?
Kik ezek a magyarok?
Hova tűnt Wass Albert? Ott bukott föl az óceánon túli kertjében; önként vagy újabb merénylet árnyékában? Kik ezek a magyarok? Kossuth-díjasok, alternatív Kossuth-díjasok, egyszerű parasztemberek, kőművesek, lócsiszárok? Vannak még? Van ilyen náció? Be van jegyezve az „Európunióba”, á la Horn? Van ilyen népség, vagy már csak emlék? Hol van most Hernádi Gyula, Wass Albert? Az emberek szívében?
Segítsetek, alternatív magyarok!