Minden hétköznap reggel nagy sor áll a szabadkai magyar főkonzulátus előtt, hiszen a csak szerb állampolgársággal rendelkező személynek, így a délvidéki magyarok túlnyomó részének is vízumra van szüksége, hogy beléphessen Magyarországra. Amikor kiszállunk az autóból, körülbelül három tucat ember – egytől egyig magyar nemzetiségű – didereg a hidegben a hivatal ajtaja előtt arra várván, hogy a már bent lévők végezzenek vízumügyeikkel. A turistavízumot igénylő Róbert nem érti, miért kell ennek így lennie, aki ugyanis az elmúlt másfél évtizedben itt maradt a Vajdaságban, az már nem is akar elköltözni, csak kicsit szabadabban mozogna Európában. Az egyetemista Anita szintén turistavízumot szeretne, ehhez azonban – esete válogatja – meghívólevelet, illetve munkáltatói jövedelemigazolást, ingatlan tulajdonlapjának másolatát vagy hallgatói jogviszonyról szóló igazolást kell felmutatnia. A magyartanárnak készülő ifjú hölgynek még azt is bizonyítania kell, hogy egyik szülője hivatalosan munkában áll. A két fiatal megmagyarázhatatlannak tartja, hogy Budapest miért nem ad a vajdasági magyaroknak állampolgárságot és vele útlevelet.
Mauer Oszkár hajdújárási illetőségű borász, vállalkozó ennél keményebben fogalmaz: ő el sem fogadná az állampolgárságot egy olyan kormánytól, amely két évvel ezelőtt megtagadta határon túli testvéreit, sőt a saját választóit is brutálisan becsapja, elnyomja, mint ahogy ez bebizonyosodott 2006 őszén.
A belvárosi Bates kávézó-kisvendéglő meghitt kertjével, paprika- és hagymafüzéreivel, ódon edénygyűjteményével, búbos kemencéjével a békebeli Szabadkát idézi. A csak szerb, illetve horvát nyelven beszélő pincér ugyanolyan kedves és szolgálatkész velünk, mint magyar kollégája. Itt találkozunk László Gyulával, a Vajdasági Magyar Demokrata Párt (VMDP) által delegált önkormányzati képviselővel, aki a vajdasági tartományi parlament tagjaként a kisebbségi bizottság elnöke.
– A jelenlegi magyar kormány a határon túli magyar ügyekben is jórészt látványpolitizálást folytat – állítja a VMDP elnökségi tagja. – Az első Gyurcsány-kormány által kitalált nemzeti vízumhoz Kárpátalján és a Vajdaságban is nehéz hozzájutni, ugyanis majdnem annyi mindent kell igazolni, mint a magyarországi letelepedéshez: a megélhetést, a lakhatást és egyebeket. Nem csoda, hogy a 250 ezer délvidéki magyarból csak pár százan igényelték. A másik „megoldás” pedig, amelyről állandóan beszélnek az MSZP–SZDSZ koalíció emberei, a kishatárforgalom újbóli bevezetése, amely óriási károkat okozhat.
László Gyula emlékeztet arra, hogy vajdasági magyar politikai szervezetek egységesen tiltakoztak ez ellen, ugyanis csak azokra vonatkozna, akik a magyar határtól számított 30–50 kilométeren belül élnek, tehát a délvidéki magyarság felét nem érintené. Másrészt fennáll a veszélye annak, hogy a déli vidékekről tömegesen költöznének fel a Vajdaság északi részébe, vagy jelentkeznének be itteni lakcímekre szerbek, albánok, szandzsáki muzulmánok csak azért, hogy könnyen átkelhessenek a határon, kétes vagy tisztább üzleti ügyeiket intézendő. A vajdasági parlament kisebbségi bizottságának elnöke szerint megalázó, hogy horvát, szlovák, román útlevél birtokában más délvidéki polgárok szabadon átkelhetnek Röszkénél vagy Tompánál, ugyanakkor a szabadkai, zentai, óbecsei, újvidéki magyaroknak sorba kell állniuk az anyaországi belépésre feljogosító vízumért; 2007 őszének végén pedig, amikor Magyarország csatlakozik a schengeni zónához, fizetni is kell majd a szükséges okmányokért.
– A VMDP azért kezdte el az aláírásgyűjtést a kettős állampolgárság ügyében, hogy a hátralévő időszakban cselekedjen a magyar parlament: legalább a délvidékieknek adjon lehetőséget a magyar állampolgárság meg-, pontosabban visszaszerzésére. Egyedül a kárpátaljai és a vajdasági magyarok kerülhetnek új vasfüggöny mögé, és mivel Ukrajnával ellentétben Szerbia engedélyezi a kettős állampolgárságot, ezért egyszerűen nem látjuk akadályát annak, hogy Budapest negyedmillió magyarnak egyéni kérelem alapján biztosítsa ezt a lehetőséget – összegez László Gyula.
– Az anyaország polgárainak nagy része még mindig osztja azt a tévhitet, hogy amennyiben a külhoni magyarok állampolgárságot kapnának, akkor tömegesen letelepednének Magyarországon – mondja Gábrity Molnár Irén magyarságkutató, egyetemi tanár a szabadkai magyar nyelvű tanítóképző kar néhány hónappal ezelőtt felújított, pompás, eklektikus épületében. – Pedig a délvidéki emberek gyökerei itt vannak, a jelenlegi Vajdaság területén: rokoni, kulturális, vagyoni kötelékeink, mentalitásbeli különbségeink miatt ragaszkodunk a szülőföldünkhöz. Tudomásul kellene venni, hogy Magyarország nem jelent akkora vonzerőt, ígéretet, reményt, hogy felrúgjunk érte mindent!
A szabadkai kutató szerint Budapest a szomszédos országokban és a diaszpórában élő nemzettársaknak is nyugodtan megadhatná a magyar útlevelet. Rengeteg nemzetközi példát találhatunk erre. A szerb parlament például néhány perc alatt, vita nélkül fogadta el a külföldön élő „testvérek” szerb állampolgársághoz való jogát; ennek igényléséhez még az sem szükséges, hogy valaki beszélje a nyelvet, elegendő, ha szerbnek vallja magát. Nem kell magyaráznunk, hogy mindez mennyire más képet mutat, mint a jelenlegi magyar–magyar kapcsolatok. Gábrity Molnár Irén szociológiai elemzéseiben néhány évvel ezelőtt arra a következtetésre jutott, hogy a vajdasági magyar felnőtt lakosság attól fél a legjobban, hogy Szerbia polgáraként leszakadhat Európától. Ez pedig az anyaországgal való kapcsolatok megritkulását is jelentené. Hogy az ilyen jellegű félelmek nem enyhülnek, mit sem számít az anyaországi politikai elitnek, holott több mint hat évtized távlatából emlékezni illene legalább arra, hogy a délvidékiek – akik itt születtek, és ezen a földön is maradtak – voltak az elszenvedői az 1944–45-ös vérengzéseknek, amelyek során 30–40 ezer magyart végeztek ki Tito partizánjai.
– Nem szabadna elfelejtenie a jelenlegi Magyarországnak, hogy a két vesztes háború miatt határon túlra került nemzettársak már lassan kilenc évtizede viselik a kisebbségi lét megannyi negatív következményét – nyomatékosítja a Magyarságkutató Tudományos Társaság elnök asszonya. – A vajdasági magyarság úgy élte meg a 2004. december 5-ei népszavazást, mint egy második Trianont. Gondoljuk csak el: szétesett a soknemzetiségű Jugoszlávia, és a maradék államalakulatban a hírhedt Seselj vajda „felkínálta”, hogy egy szendviccsel a zsebünkben végleg távozhatunk az anyaországunkba. Mindezek után átéltük azt, hogy velünk riogattak két évvel ezelőtt Budapesten is. Őszintén mondom, amellett, hogy a radikálisoktól megkaptuk, hogy nem kellünk még odaát sem, engem a szerbek többen vigasztaltak amiatt, mert nem kellünk a magyarországiaknak. Eközben ez utóbbiak vagy kerülték a velünk való találkozást, vagy diplomatikusan, jobb esetben szégyenkezve, együtt érző módon hallgattak december 5-e után.
Gábrity Molnár Irén úgy véli: döbbenetes és rendkívül sértő, hogy Szegeden, Kecskeméten vagy Budapesten az átlagember még mindig jugónak, szerbnek tartja és nevezi a vajdasági magyart, amiben megkerülhetetlen felelőssége van az elmúlt 16-17 év magyarországi oktatás- és tájékoztatáspolitikájának. Az is szinte jóvátehetetlennek tűnik, hogy az elmúlt két évtizedben Magyarország nem vette figyelembe: határai mentén több millió olyan magyar él, akik jól beszélik a szomszédos nemzetek nyelvét, és a helyismeretnek sincsenek híján. Egyetlenegy régió tekintetében is rettentő nehéz felsorolni, mennyi lehetőségről maradt le a magyarországi tőke, mivel ezeket a képességeket, kapcsolatrendszereket Budapest alig-alig használta ki. Most pedig fennáll a veszélye annak, hogy 2007 őszén, amikor leereszkedik a schengeni vasfüggöny, a teljes bezártság érzése arra sarkall majd sok délvidéki fiatalt, hogy elhagyva szülőföldjét, és messze elkerülve úgynevezett anyaországát, egy harmadik országban próbáljon szerencsét.
– Egy igazi anyaország mindig úgymond tartalék államként, sőt például autonómiakövetelések esetén védhatalomként törődik külhoni nemzetrészeivel – fejtegeti az egyetemi tanár. – Emlékezhetünk, Zoran Zsivkovics korábbi kormányfő Medgyessy Péter jelenlétében hangot adott annak, hogy Belgrád elismeri a vajdasági magyarok kettős állampolgársághoz való jogát, és azóta ez a hivatalos szerb álláspont. Én hasonló logika szerint elfogadom, itteni adófizetőként is, hogy Szerbia a külhoni szerb nemzetrészeket támogatja.
Végtelenül elszomorítja a délvidéki magyarságkutatót, hogy a kéttucatnyi vajdasági nemzeti-etnikai kisebbség közül csak a romák, ruszinok és magyarok nem kaptak az anyaországuktól állampolgárságot, illetve útlevelet. A cigányságnak nincs ilyen második hazája, a ruszinság létét Kijev vitatja, és az ukrán alkotmány különben sem teszi lehetővé a kettős állampolgárságot, úgyhogy az Európai Unió és az érintett országok jogszabályai adta lehetőségekkel csak Budapest nem él, büntetve a vajdasági magyarokat, akik még jó ideig nem lehetnek uniós polgárok.
– A vízumkényszer számunkra létező valóság, szemben például a vajdasági románokkal és szlovákokkal. Sőt megemlíthetjük a Horvátországból elszármazott szerbeket is, akik a Zágráb biztosította útlevéllel szabadon mozoghatnak az Európai Unió területén is – ecseteli Szerbiában élő nemzettársaink valóban párját ritkító helyzetét Gábrity Molnár Irén.
– A kettős állampolgárság, a vízumok, illetve a kishatárforgalom kérdésében minden délvidéki magyar politikai irányzat egyetért – erősíti meg Dudás Károly író, a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) alelnöke, a Hét Nap című délvidéki hetilap főszerkesztője, aki „civilként” a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetségnek az elnöki posztját is betölti. – A budapesti balliberális kormány azt sem fogja fel, hogy az előző fél évszázadban, amikor szinte minden családból kint dolgozott valaki nyugaton, a délvidéki magyarok felbecsülhetetlenül értékes munkakultúrát, szokásokat őriztek, illetve honosítottak meg, amiből az anyaország még mindig profitálhatna.
Dudás Károly úgy gondolja, Magyarországnak örülnie kellett volna, hogy adott esetben ilyen magyar emberek érkeznek a földjére munkavállalóként. Mint ahogy a kilencvenes években is mentek délvidékiek az anyaországba, igaz, elsősorban azok tudtak megkapaszkodni, akik tőkeerősnek bizonyultak, a többiek akadálymentesebben telepedhettek le Ausztráliában vagy Kanadában. A milosevicsi időkben politikai okokból mintegy 40 ezer vajdasági magyar hagyta el a szülőföldjét, de becslések szerint körülbelül 80 százalékuk a nyugati országokat erősíti. S mivel a messzi államokban magyar iskola nincsen, a kivándoroltak gyermekei elvesznek a nemzet számára… Most más a helyzet, mint a délszláv háborúk idején. Politikai okokból a magyarok közül aligha akarja valaki elhagyni a Vajdaságot, de megélhetési problémák igenis vannak, így az aktív korosztályból sokan azt szeretnék, hogy ne kelljen elvágniuk a gyökereiket, ne kelljen feladniuk a családi ingatlanokat, de úgymond két lábon állhassanak: az egyikkel a szülőföldön, a másikkal Magyarországon. Ilyen vízumrendszer mellett, magyar útlevél hiányában, azonban ez szinte kivitelezhetetlen, így félő, hogy a délvidéki magyar fiatalok végképp elfordulnak az anyaországuktól, ami az identitásukat roncsolhatja.
– Ne felejtsük, hogy Észak-Bácska közelebb van Budapesthez, mint mondjuk a Nyírség, tehát a délvidéki magyarok jelentős része könnyen tudna ingázni a munkahelye vagy a vállalkozása miatt – tudatosítja a VMSZ-alelnök. – Hadd említsek egy személyes példát! Anyai nagyanyám révén horvát származású is vagyok, így Zágráb egy mozdulattal megadná a horvát állampolgárságot. Fel is kínálták, de nemcsak nekem és a hozzám hasonló helyzetben lévőknek, hanem azoknak a vajdasági magyaroknak is, akik annak idején Horvátországban születtek. Többen éltek ezzel a lehetőséggel, meg is van a horvát útlevelük. A magyar kormánynak azonban nincs ránk szüksége, sőt hivatalos eszközökkel távol tart minket! Nagy írónk, Herceg János fogalmazta meg körülbelül húsz évvel ezelőtt: kettős koporsóban vagyunk. Az egyiket a bennünket bekebelező szlávság ácsolja, a másikat pedig a minket kitaszító anyaország. Tragédia, hogy ez ma is változatlanul igaz, ráadásul kiszolgáltatottságunk tudata és látszata egyre erősebb, ami – Isten ne adja! – felbátoríthatja a Seselj-féle szerb radikálisokat. Gondoskodó anyaország híján bizony a délvidéki magyarság, sőt egész nemzetünk tekintélye és biztonsága egyre nagyobb veszélybe kerül.
origo.hu
Ismét együtt Kulcsár Edina és Csuti – nagy nap volt a mai
