Legutóbbi igazgatósági ülésükön, február 22-én jóváhagyták a Malév privatizációját, az erről szóló szerződést azóta alá is írták. Mi az oka a feltűnően nagy titokzatosságnak, ami az eladást övezte? Az igazgatóság hétről hétre vagy szóbeli előterjesztések útján tárgyalta az ügyet, vagy pedig az ülésen kiosztott írásos anyagokat a tanácskozás végén rendre összeszedték. Ön, aki éppen az átláthatóságot sürgető SZDSZ tagja, nem tartja aggályosnak ezt a titkolózást?
– A Malév eladásának egész folyamatát, kezdve a privatizációs pályázat előkészítésétől, ismertetni fogjuk. Nyilvánosságra hozzuk azt is, melyek voltak a döntés előkészítésének legfontosabb szempontjai, s miért döntöttünk az AirBridge Zrt. mellett. Semmit sem kívánunk tehát titokban tartani. Az igazgatósági ülésekre vonatkozó információja csak részben helytálló, szóbeli előterjesztés ugyanis nincs az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő (ÁPV) Zrt.-nél. Azokat az írásbeli előterjesztéseket, amelyek a szerződés tárgyára vonatkoztak, valóban üzleti titokként kezeltük. Ez az elmúlt időszakban az én személyes kérésem is volt. Önkorlátozásom érdekében az ülések végén én is visszaadtam tehát az előterjesztéseket, miután azokat megismertem. Ennek oka az volt, hogy elkerüljük: esetleges fals információk nyomán a befektető úgy gondolja, hogy a vele folytatott tárgyalást a széles nyilvánossággal kívánjuk megosztani. A hatalmas veszteségek miatt rengeteg pénzbe került a légitársaság fenntartása az elmúlt időszakban. Véleményem szerint a magyar állam ezért nagyon helyesen foglalt állást, amikor kimondta: az adófizetők pénzéből többet nem tesz be a Malévba.
– Az a hárommilliárd forint, amit önök a továbbműködés érdekében adnak most a Malévnak, nem az adófizetők pénze?
– Ez pénzügytechnikai finanszírozás. Valóban, átmenetileg meg kell finanszíroznunk a légitársaság áfabefizetési kötelezettségét, ezt a pénzt azonban vissza fogjuk kapni a cégtől, több költségvetési pénzt tehát nem teszünk be a Malévba.
– Az előbb említette, mekkora veszteségek halmozódtak fel az elmúlt években a Malévnál. Önök, mint a folyamatokat felügyelő tulajdonosok, nem érzik felelősnek magukat ebben? A menedzsment évről évre nullszaldós mérleget ígért, amit aztán nem sikerült betartani. A milliárdos veszteségek kitermelése Sándor László, később Gönczi János vezetésére is jellemző volt, amihez önök asszisztáltak.
– Nyilvánvalóan nem akarunk kibújni az alól, hogy mi vagyunk ennek a társaságnak a vagyonkezelői. Az elmúlt években mindig olyan reorganizációs terveket fogalmaztunk meg, amelyek igyekeztek a Malév tőkehelyzetét rendezni. Két dolgot azonban látni kell, s ezzel nem kívánom megkerülni azoknak a felelősségét, akik évről évre döntést hoztak a légitársaság üzleti tervéről. A légiiparban robbanásszerű változás történt. Integráció nélkül az olyan kis légitársaságok körül, mint a Malév, elfogy a levegő. A másik tényező a Malév szűkös eszközparkja. A 24 darabos flottából a cég saját tulajdonában csak néhány gép volt, a társaság szinte mindent lízingelt vagy bérelt. A veszteségre vonatkozó kritika jogos és helyénvaló, ám meg kell említeni a kerozinárak tavalyi hirtelen emelkedését is, ami önmagában négy és fél milliárd forintos veszteséget okozott. El kell ismerni ugyanakkor azt is, hogy tavaly közel tíz százalékkal sikerült növelni a Malév forgalmát, ami sajnos nem járt együtt a hatékonyság növelésével. Megörököltünk például egy hihetetlenül nagy dolgozói létszámot.
– A szakszervezetek most attól félnek, hogy a következő három évben összesen 30 százalékos létszámleépítés lesz, így több mint ezer ember veszítheti el állását…
– A szakszervezetekkel folyamatosan egyeztettünk, én magam is részt vettem több tárgyaláson. A szakszervezetek számára is jól ismert, hogy az új tulajdonos évenként tíz százaléknál nagyobb mértékben nem csökkentheti a dolgozói létszámot. Ez három év alatt harminc százalék lehet. A befektetőnek mérlegelnie kell, hogy ilyen mértékben kívánja-e végrehajtani a létszámleépítést. Azt azonban mindannyian tudjuk, hogy ilyen hihetetlen élőmunkaterhek mellett jó hatékonysággal működni nehéz feladat.
– Ön 1992-től különböző tisztségekben ugyan, de szinte folyamatosan részt vett a privatizáció lebonyolításában. Az Állami Számvevőszéknek a magyarországi privatizációról szóló jelentése szerint 2005-ig eltűnt az állam 1990-ben regisztrált induló vagyonának – nyilvántartási értéken mintegy 1700 milliárd forintnak – az egyharmada. Hogyan tűnhetett el ekkora vagyon?
– Megmondom őszintén, ezt a megállapítást csak a sajtóból ismerem, az Állami Számvevőszék (ÁSZ) jelentéséből ezt nem olvastam ki. Kézen-közön vagyon csak úgy nem tud eltűnni. Az ÁPV Zrt. részvénytársaság, amely könyvvizsgálóval, eszköz- és vagyonnyilvántartással működik. Bár nem ismerem a számvevőszéki szövegkörnyezetet, az elképzelhető, hogy az ÁSZ úgy ítélte meg: bizonyos vagyonelemeket a nyilvántartási értéknél sokkal alacsonyabb áron adtak el. Erre viszont azt kell mondjam, előfordulhat hasonló eset. Nekünk mint vagyonkezelőnek megvan az elképzelésünk arról, hogy egy adott társaság mennyit ér. Az értéket az adott társaság eszközei, ingatlanjai, árbevétele, piaci részesedése alapján állapítjuk meg. Ez azonban nem biztos, hogy találkozik a vevő megítélésével. Most, a magánosítási folyamat végén számos olyan vagyonelemünk maradt, amit már többször próbáltunk értékesíteni, de sajnos érdektelenség mutatkozott a portéka iránt. Ekkor bizony felül kellett bírálni az értékre vonatkozó korábbi álláspontunkat. De ezt sem mi tesszük meg, mert erre is szigorú szabályok vonatkoznak. Közbeszerzési eljárás útján kell megbíznunk egy vagyonértékelő céget, amelynek az a dolga, hogy az eladandó vagyont elhelyezze az aktuális piaci környezetbe. Eltűnni tehát biztosan nem tűnt el semmi, már csak azért sem, mert minden évben számot kell adnunk arról, hogyan alakult a ránk bízott vagyon sorsa.
– Az ÁSZ ellenben úgy gondolja, hogy a privatizáció során, különösen a 90-es évek elején a vagyonügynökségnek kevés információja volt a rá bízott állami tulajdon értékéről, jobbára ismeretlen volt az állami vagyonok valóságos, összehasonlító piaci értéke, így a vevőként bejelentkezők diktálhatták a feltételeket, ami jelentősen hozzájárult a vagyonvesztéshez. Ezzel a megállapítással sem ért egyet?
– Az értékesítéseknek szigorú, többlépcsős belső szabályrendje van. Mióta értékesítési eljárásokban részt veszek, a belső szabályrendszerünk szerint mennek végbe az eladások. Ha tehát egy adott magánosítás kapcsán úgy ítéljük meg, hogy az általunk bemért érték nem találkozik a piac megítélésével, akkor nekünk a kormányhoz és a tulajdonoshoz kell fordulnunk. Példaként említhetném a hollóházi porcelángyárat, ahol évek óta reorganizáció folyik. Többször érkezett vételi kérelem hozzánk, ezeket mi mindannyiszor elutasítottuk. A tulajdonos ugyanis bizonyos összegű kölcsönt nyújtott a cégnek, s van a társaságnak vagyonértéke: a kettő pedig kiad egy minimálárat. Ha valaki ezt nem fizeti meg, akkor a vagyonkezelő nem adja el a társaságot. Az ÁPV Zrt.-nél tehát nincs meg az a kényszer, hogy mindenre azonnal vevőt kell találni.
– A privatizáció csúcsán, a kilencvenes években azonban nem készült megfelelő felmérés az állami vagyonról, így áron alul is elkeltek fontos állami vállalatok. Az ÁSZ nem véletlenül sürgette éveken keresztül az ilyen típusú vagyonfelmérést. Mi akadályozta a leltár elkészítését ennyi időn keresztül?
– Az ÁPV Zrt.-nek évről évre auditált, kimutatható, értékelhető vagyonnyilvántartása – leltára – van. Én arra emlékszem a felügyelőbizottsági időszakomból is, hogy vagyonértékelés nélkül sosem lehetett kiajánlani vételre állami vállalatot. Ha egy adott szektor, tevékenység éppen abban az évben nem volt annyira vonzó, akkor nem ragaszkodtunk mindenáron az eladáshoz, hanem inkább kivártunk. Mi most is ezt a gondolkodást követjük.
– Mégis: a privatizációs értékvesztéssel kapcsolatban az ÁSZ úgy gondolja, hogy nem kerülhető meg a kormányzati szervek felelőssége. Az ön pártja, az SZDSZ mindig éppen azokban a ciklusokban volt kormányon, amikor felgyorsult a magánosítás. Kuncze Gábor, a párt elnöke többször is kijelentette: azért kell privatizálni, mert az állam rossz tulajdonos. Ehelyett felelősségre is vonhatták volna a rosszul gazdálkodókat. Hogyan lehetséges, hogy a privatizáció alatt elkövetett rengeteg visszaélés ellenére még senkit sem vontak felelősségre?
– Egyetlen olyan jogerős bírósági ítélet sincs, amely súlyos törvénytelenségeket állapított volna meg a privatizációs eljárásainkban. Ami pedig az ön által idézett liberális politikus kijelentését illeti: az állam ne birtokoljon tartósan olyan társaságot, amelynek szolgáltatása egyébként hozzáférhető a piacon. Ettől eltérő gyakorlatot a fejlett országokban nem ismerünk. Említhetném a kereskedelmi bankok privatizációját: a bankok tele voltak rossz hitelekkel, állandóan konszolidálni kellett őket, ami az államnak nagyon sok pénzébe került. Amióta viszont a pénzintézeteket magánosítottuk, a banki szektorban jelentős verseny alakult ki, és soha többet nem kellettaz államnak milliárdokat ölnie a bankokba. Ami a vállalkozói szektorban jól működik, az oda való. Nem kell, hogy az állam ilyen területek fölött is gondoskodjon, de ellenőrizze a működés peremfeltételeit és a vonatkozó törvények betartását. Persze, lesznek továbbra is olyan vállalatok, amelyeket célszerű állami tulajdonban tartani. Itt olyan ellenőrzést kell itt kialakítani, amelynek hatékonysága megközelíti a magánszféráét.
– De miért kell eladni például a Volán-társaságokat? Értékesítésük előkészítése már folyamatban van. Nem gondolja, hogy az államnak ez is olyan feladata, amelyet nem adhatna magánkézbe?
– A Volán-társaságokat nem készítik elő privatizációra. Ha ennek bármi jelét látja, kérem, szóljon nekem!
– Nem akarják tehát eladni a Volán-társaságokat?
– A törvény szerint a társaságok ugyan nem tartoznak a tartós állami vagyoni körbe – hasonlóan sok más állami társasághoz –, de nincs napirenden a Volánok privatizációja. Azt ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy a Volán-társaságok 25–30 éves gépjárműparkját indokolt lenne frissíteni. Miért kell ezt az adófizetők pénzéből állni? Több ezer autóbuszt kellene vásárolni ahhoz, hogy a társaság színvonalában és költséghatékonyságában európai átlagértéket képviseljen. A jelenlegi költségvetést nem lehet ilyen beruházással terhelni.
– Akkor tőkebevonást terveznek?
– Jelenleg nincs a cégnél semmilyen elindított folyamat.
– Tehát a következő években nem privatizálják a Volánokat?
– Több évre előre nem lehet meghatározni a magánosításhoz való viszonyunkat. Egyéves üzleti tervet készítünk a társaságainknak. Ha a tulajdonosunk olyan feladatot ad nekünk, hogy gondoljuk át a magánosítás kérdését a Volán-társaságoknál, akkor ezt mi meg fogjuk tenni.
– Akkor nézzük, ami biztos! Mely állami vállalatok értékesítésére számíthatunk az idén? Az állami tulajdon aránya az európai átlaghoz képest már most is alacsony hazánkban…
– A kormány tavaly deklarálta, hogy a tömeges privatizáció korszaka lezárult. Most fejeződött be a Malév eladása, folyamatban van a Földhitel és Jelzálogbank Zrt. kisebbségi tulajdonának értékesítése. A két lóversenycég eladása ugyancsak aktuális, itt sem indokolt az állami jelenlét. Terveink között szerepel még a Bábolna megmaradt részének értékesítése.
– Mekkora bevételt remélnek az eladásokból?
– Az idei privatizációs bevételi tervünk 60 milliárd forintról szól. A csökkent feladatokhoz alakítottuk a szervezetet is: a privatizáció csúcsán háromszáz fős létszámmal dolgoztunk, az idén már csak 178-an intézzük a vagyonügy-kezelői feladatokat, erősen visszafogott működési költségek mellett.
– Mi garantálja, hogy az idei privatizációból befolyó bevételt valóban az államadósság csökkentésére fordítják? A Ferihegyi repülőtér eladásából származó rekordösszeg legnagyobb része például a költségvetési lyukak betömködését szolgálta…
– Törvényi kötelezettségünk, hogy a hozzánk befolyó pénzt átadjuk a költségvetés részére. A költségvetés pedig a parlament által elfogadott formában használhatja fel az összeget. Mi a pénzt átadjuk, azt már a költségvetési törvény határozza meg, mi lesz a sorsa.
– Átadták a pénzt 2005 végén is, mégis az lett a vége, hogy a 464 milliárd forintos reptéri bevételből 404 milliárd folyó kiadásokra ment el…
– Vita folyik erről a szakértők között, de úgy tudom, a bevétel az államadósság csökkentését szolgálta.
– Nemrégiben pert indított önök ellen a Társaság a Szabadságjogokért szervezet és a Menedzser Magazin, amiért nem voltak hajlandók nyilvánosságra hozni a Dunamenti és a Mátrai Erőmű privatizációjáról kötött 1995-ös szerződéseket. Miért nem lehet megismerni a megállapodások tartalmát?
– Ezek a magánjogi szerződések olyan kitételt is tartalmaznak, hogy az abban foglalt üzleti titkok csak a felek közös akaratával hozhatók nyilvánosságra. Az Állami Számvevőszék, az országgyűlési képviselők és az ÁPV Zrt. felügyelőbizottsági tagjai azonban megtekinthetik a megállapodásokat, nyilván titoktartási kötelezettség mellett. A társadalmi tulajdon feletti nyilvánosságot ebben az esetben az ÁSZ gyakorolja.
origo.hu
Ők az ukrán kémek, akiket Magyarország kiutasított
