A körök bezáródnak

A padlás, Cha-cha-cha, Patika vagy a Szegény Lázár. A különböző szerepek ellenére legtöbbünkben azonos kép él Kaszás Attiláról: szőke, mosolygós, jellegzetes énekhangú színész, aki boldog apa és férj volt.

Eszembe jut Bubik István, az Új Színház művésze, aki negyvenhat évesen halt meg néhány éve. Ő kisgyermekét és fiatal feleségét hagyta magára. Kaszás Attila, a Nemzeti Színház színésze negyvenhét évesen ment el, szintén fiatal feleséget és másfél éves gyermekét hagyva itt váratlanul. Nem gondoltam, hogy ő lesz az első, aki elmegy a négy éve született kötet, a Színházszerelem szereplői közül.
Éppen ez idő tájt határoztam el 2003-ban, hogy ismert, de a reflektorfényből kikerült színészekkel fogok beszélgetni az élet fontos dolgairól. A Való világ időszaka volt ez, Majkán innen és B. Évin túl. Fricska? Kérdezte ő is, amikor a Bánk bán kezdése előtt egy órával a Nemzeti öltözőjében felkerestem. Megszeppentségemet, hogy egy híres és számomra nagyszerű színésszel találkozom, egy technikai baki árulta el: kimerült a magnómban az elem, sürgősen szerezni kellett újakat. Azonnal fölajánlotta a segítségét, és addig járta az öltözőket, amíg diadalmasan fel nem mutatott két sárga elemet, amelyekkel sikerült működőképessé tennünk viharvert diktafonomat.
Hogy akkor ott az öltözőben olyan hamar megnyílt, rendkívüliségét mutatja. Kaszás Attilát persze korábbról is ismertük. Elsősorban a Vígszínházból, ahol a nagy sikerű, Presser komponálta dalokkal megtűzdelt Padlásban játszott Shakespeare-, Weöres-, Bulgakov-, Gorkij- és Miller-darabok mellett. Sokáig őrizgetett egy fotót, amelyen mint gimnazista LGT-rajongó áll Presser Gábor mellett. Ezt a fotót később a szerzőtárssá avanzsált Presser Picinek is megmutatta, amikor Attila nagylemezén – együtt – dolgoztak.
„A körök bezáródnak”, mondta a képen elmerengve. A sok és jó szerep ellenére harminc körül mégis elégedetlen volt önmagával, elsősorban a színészetével, egészen addig, míg az akkori felesége, Eszenyi Enikő rendezte Leonce és Léna címszerepével végre szája íze szerinti sikert arat. Díjakat kap. A kritikusok neki ítélik a legjobb férfialakítás díját, és nem sokkal később megkapja a Jászai Mari-díjat, az Ajtay Andor-emlékdíjat, a Ruttkay Éva-emlékdíjat és a Súgó Csiga díjat is. Nem mintha a díjakért játszana. Közben ott van a mozi is. A Cha-cha-cha, az Érzékek iskolája, a népszerű Patika című tévésorozat vagy az Üvegtigris, a Hukkle, a Hídember vagy a Kútfejek, amelyben újra főszerepet játszott.
Ott az öltözőben azonban elsősorban nem szerepekről, hanem a nagyapjáról beszélt, a példaképről, akinek a halálakor – tízévesen – jelen volt. Nem félt, meg merte érinteni, mert miért is félt volna. „Az ismeretlentől lehet félni, de a haláltól… A születésünktől sem félünk, adomány az is, ez is.” Nem úgy hitt a túlvilágban, mint a keresztények, és nem úgy, mint az ezoterikusok. Ez utóbbi, vélte, sajnos az idők folyamán kissé pejoratív gyűjtőfogalommá vált. (Püthagorasz a tanításait két részre osztotta. Ezoterikus tanokra, amelyeket a beavatott tanítványoknak szánt, illetve exoterikus tanokra, amelyek a kívülállók számára is hozzáférhetők voltak.)
Kaszás Attila egyszerűen a végtelenben hitt. „Amely valóban félelmetes, hiszen földolgozhatatlan a mi végességünkben.” „Nem is fél a haláltól?” – kérdeztem. „Nem. A szenvedéstől félek.”
Hogy szenvedett-e múlt hétfőtől péntek estig, nem tudni. Az orvosok szerint a kóma állapota kizárja a szenvedést, mivel a beteg nincs tudatánál. Tehát valószínűleg megadatott neki, hogy úgy menjen el, ahogy szeretett volna. Korábbi nyilatkozatai a gyerekvállalással kapcsolatban úgy is értelmezhetők, mintha érezte volna: ideje kevés. Harmincéves kora óta vágyott gyerekre, ott szeretett volna lenni gyermeke ballagásán. A családalapításhoz azonban sokáig nem talált megfelelő társat. Mikor 2003-ban találkoztunk, még arról beszélt, hogy a nők szeretik a bűnt és a titkot. Don Juanról mesélt, akit Kecskeméten formált meg. A szerep szerinte a Mizantróp folytatása. (Mizantróp az az ember, aki észreveszi a társadalom összes ocsmányságát, harcol ellenük, aztán rájön, hogy a társadalom nem tűri a harcot. Meggyűlöli a világot, kivonul – itt lesz a mizantrópból Don Juan. Ő már nem harcol a világgal, hanem provokálja.) Színházon kívüli életébe szinte az utolsó pillanatban jött egy néptáncos lány, aki igent mondott nemcsak a művészre, de a férfit apának is el tudta képzelni. Ahogy önmagát anyának.
A kép hármasban végre idillinek tetszhetett. Mindig is voltak tervei, hogy hogyan szeretne élni, „aztán jöttek a gyengeségeim, a gyávaságaim, és sokszor győztek…” Egyszer csak nem győztek, hiszen negyvenöt évesen apa lett. Kisfiát nagyapja után Jancsikának nevezte el.
E névben benne van felvidéki magyarságtudata is. Kaszás Attila Szlovákiában született, Vágsellyén, és a szomszéd faluban, Vágfarkasdon nevelkedett. Ezért volt különösen fontos számára Trianon. „Ha ma valaki Trianont emlegeti, irredentának titulálják. Az európai történelemben nincs rá példa, hogy egy ország kétharmadát levagdossák, és még csak sírni sem szabad.” Szerinte nem is az a legnagyobb gond, hogy az ország nagy része fizikai értelemben elveszett. Sokkal inkább az, hogy a nemzettudatot megnyirbálták. „Az a baj, hogy akik fölemelik a szavukat, rosszul emelik föl. A nemzetiségi kérdésnek nem szabadna napi politikává zsugorodnia.”
Tizennyolc évesen került Magyarországra, akkor vették föl a főiskolára. Megdöbbent, hogy az anyaországban mennyire nem fontos ez az egész. Hogy milyen sokan közömbösek, hogy nem értik a magyarigazolványt sem, míg mások politikai erényt szeretnének kovácsolni Trianonból. A nihilből, de a pántlikás magyarkodásból is elege volt. „A határon túli magyarnak azt jelenti a haza, mint a sivatagi embernek a víz. Egy sivatagi embernek a víz: lelkiállapot.”
De nem csupán a nemzet nagy családját tartotta fontosnak, hanem a még nagyobbért, az emberiségért és a természetért is felelősséget érzett. „A tenger mellett látszik kicsinységünk is, mert olyan ősi, elementáris közeg, amely kijózanít bennünket civilizációs pökhendiségünkből. Hajlamosak vagyunk megfeledkezni helyünkről a természetben…” Ezt akár a kilencvenhárom éves, norvég hegyekben élő ökológusguru, Arne Naess is mondhatta volna. Attila sem csak mondta. Ha tehette, búvárkodott a tengerben, hogy szorongásait legyőzze, és biciklizett az erdőben. Mert ott csönd van, akárcsak némely jó helyre épült templomban.
Csönd, ami neki most már végérvényesen megadatott.