Ágyú nem, de zászló lészen

Éppen arra készültem, hogy emlékezetembe idézzek egy 1990-es romániai (székelyföldi) gondolat- és történéssort az első, úgynevezett szabad március 15. megünneplésének tanulságairól, amikor feleségem felhívta a figyelmemet a magyar közszolgálati televízió egyik csatornájának a műsorára, amelyben három hímnemű egyén Morvai Krisztina büntetőjogászt kereszttűz helyett össztűz alá fogta. A február végi téma természetesen a Civil Jogászbizottság jelentésének az őszi demonstrációkon bekövetkezett rendőri brutalitás feltárása körül kirobbant vitája volt.
Nálunk, Erdélyben 17 évvel ezelőtt, 1990. február–márciusban gyakran köröztek ilyen-olyan helikopterek a székelyföldi városok fölött. A katonai helikopteres berepüléseket a Bukarestben gerjesztett és terjesztett „terrorista támadások” rablómeséi tették úgymond indokolttá, amelyek ürügyén fegyveres konfliktust is provokáltak. Ennek emberáldozatai is voltak, de ezt a riadalmat március 15-re már túléltük. Marosvásárhely véres márciusa még nem rontott ránk, a bukaresti bányászjárások sem történtek meg még akkor, de lehet, hogy valahol már készült ennek is a politikai koreográfiája. Március 15. erdélyi, székelyföldi megünneplése volt akkor a tét. Ezért köröztek Sepsiszentgyörgy fölött a helikopterek, s ezért érkeztek a Nemzeti Megmentési Front bukaresti főemberei közül kormánybiztosi titulust viselő urak Háromszékre, köztük magyarok vagy magyarul tudók is. (Nálunk éles helyzetben mindig szükség van erre a kategóriára.)

A helikopteres kiszállásoknak az volt a tétjük, hogy fújjuk le a háromszéki, főleg a sepsiszentgyörgyi tömeges kivonulást, mert a veszély igen nagy, az ünnepség polgárháborús hangulatot indukálhat, amely tömegverekedésekbe, áldozatokkal járó konfliktusokba torkollhat. A kormánybiztosi kiszállásokat megelőzően, 1990. március 8. körül RMDSZ-elnökségi ülésen vettem részt Bukarestben (a szövetség háromszéki szervezetének elnökeként). Az egész napos egyeztetések, viták, veszekedések és egyáltalán az a hajsza, amelyben akkori napjainkat töltöttük, késő estére kifárasztott. Már indulni kellett volna haza, Erdélybe, megpróbálni helytállni az újabb kihívások sűrűjében. Ilyen helyzetben kérdeztem meg, ki-ki mit tesz otthon március 15-én? Hiszen egy hét múlva ránk köszönt ez a nap. Mindenféle fontos és kevésbé fontos kérdésről beszéltünk, de a legfontosabbról megfeledkeztünk. Pedig ott, ahol a magyarság tömegei élnek, hatalmas seregletek vonulnak ki az utcára március 15-én.
A témát azért is szóba kellett hozni, mert többen úgy éreztük, a jelenlévők kerülik, mint macska a forró kását, hogy állást kelljen foglalniuk valamilyen kétes kimenetelű dologban. A továbbiakban kinyitottam az előttem lévő mappát, és pontról pontra előadtam egy előkészített szöveget. Március 15. megünneplésének sepsiszentgyörgyi és háromszéki programjáról volt szó.
Nálunk percről percre így zajlik az ünnepség, rendőrségi biztosítást is kérünk, de az esetleges provokációkat elkerülendő 150 fehér karszalagos férfi vigyáz a rendre. A gyanús személyeket ezek emelik ki a tömegből, és az előre kijelölt helyekre kísérik. Sepsiszentgyörgyön négy helyen koszorúzunk, a központi ünnepség az Erzsébet park honvédemlékművénél lesz, annál a jelképnél, amelyet ilyen-olyan rendszerben négy ízben bontottak le vagy csonkítottak meg, s amelyhez az öszszezúzott és eltávolított márványoroszlánokat én helyeztettem vissza még a diktatúra éveiben. Az otthoni döntés szerint az első virágkoszorút azok a férfiak helyezik el a honvédemlékműnél, akik az 1956-os magyar forradalmat és szabadságharcot követően, 1957-ben középiskolás diákokként éjszaka koszorúztak, s amikor ezt 1958-ban meg akarták ismételni, a lesben álló állambiztonságiak elkapták őket, s a virágkoszorúból államellenes összeesküvést fontak köréjük. A vallatások során a diákcsoport élére állítottak egy olyan textilgyári munkást, akit a fiatalok nem is ismertek. A lényeg az volt, hogy legyen valaki nagykorú is közöttük, aki az összeesküvést „szervezte”. Hattól tizenkét évig terjedő börtönbüntetést róttak ki a kiskorú gyermekekre, „vezetőjükre” – akit valószínűleg agyonvertek a börtönben – pedig 18 évi börtönbüntetést szabtak. Azzal a gesztussal, hogy ezek a volt diákok koszorúznak elsőként, a tisztelgés és kegyelet mellett elejét vesszük annak, hogy ne alakuljon ki koszorúelhelyezési versengés, és arra ébredjünk, hogy méltatlan, kompromittált személyek és csoportosulások tolonganak az elsőbbségért.
A háromszéki programhoz az aradi küldött fűzött hozzá annyit, hogy ők a vértanúk emlékoszlopánál helyeznek el koszorút. Elnökünk, Domokos Géza úgy foglalta össze a tennivalókat és zárta le a témát, hogy ahol erre lehetőség van, ott cselekedjenek úgy, mint a háromszékiek. Máshol, ahol köztéri ünneplésre nincs mód, ott szervezzenek ünnepségeket a templomokban, kultúrházakban. Köztudott, hogy Háromszék az 1848–49-es szabadságharc utolsó fészke volt, Gábor Áron Lészen ágyú! biztatása tízezreket szólított önvédelmi harcra, s itt azóta szállóigévé vált a „Háromszék nem alkuszik” mondás. Az itteni ünnepségnek tehát helyi jelentőségén túl precedensértékűnek kellett lennie Erdély egész magyarsága számára. Ezt nyilván a bukaresti „ideiglenes” vezetés, a Nemzeti Megmentési Front főemberei is tudták. Ezért repdestek a helikopterek Sepsiszentgyörgy fölött.
Bukaresti megbeszélésünk után, március 15. előtt egyik napon Gavril Ardeleanu ezredes, megyei rendőrparancsnok keresett telefonon. Elnézést kért, hogy nem jön át személyesen az RMDSZ-székházba – szimbolikus hely ez is, a régi megyeháza épülete, amelyben elhangzott a Lészen ágyú! felhívás, és amelyet a romániai fordulat első napjaiban foglaltunk le és vettünk újra birtokba –, szóval a rendőrparancsnok elmondta, hogy bukaresti kormánybiztosok érkeztek, akik velem óhajtanak tárgyalni március 15. ügyében. És azért nem ők keresnek fel bennünket, mondta, mert ha egyenruhás embert vagy idegen arcot látnak a népek, azonnal gyanakodni kezdenek, sajnos rosszra gondolnak, s újabb rémhírek kelnek szárnyra. Átmentem a rendőrség épületébe.
Ardeleanut az 1989. decemberi fordulat utáni napokban az én kezdeményezésemre nevezték ki megyei rendőrfőnöknek. Az akkori kaotikus időkben már az első órákban világossá vált, hogy a közrend megbontása a legnagyobb ellenségünk, ez generálja az akár atrocitásokba torkolló konfliktusokat, a forradalmi hangulatot kihasználva mindenféle izgága és lumpen elemek őrültségekre vetemedhetnek. Jellemző esetként mondom el, hogy amikor a forradalom első óráiban a volt megyei pártbizottság, az új Nemzeti Megmentési Front székházának erkélyéről az Erzsébet parkba és az utcákra összesereglett emberek ezreihez szóltam, beszéd közben az erkélyen tolongó sokaságon átfurakodva valaki a fülembe súgta, hogy egy fegyveres csoport akar behatolni a milícia és a Securitate épületébe. Témát váltva közöltem az információt az egybegyűlt sokasággal, és próbáltam lebeszélni az embereket arról, hogy kárt tegyenek az épületekben, a berendezésben vagy a dokumentumokban, mert majd jogállamban élünk, s ezekből a papírokból tudhatjuk meg, hogy ki kicsoda volt az átkos időkben. A közönség tapsolt, tehát egyetértett, de néhány perc múlva ugyancsak nekem kellett bejelentenem, hogy a fegyveresek behatoltak a Securitate és a milícia székházába. Az állambiztonság épületét őrző katonák gúlába rakott fegyverekkel fogadták az érkezőket, megadták magukat, a milicista tisztek már azelőtt elmenekültek vagy eltávoztak az épületből. Szóval rendfenntartók kellettek, rendőrségre volt szükség.
Ebben az ügyben többekkel konzultáltam. Voltak, akik Ardeleanu nevét említették. Beszélgetésünk után többször átgondoltam a kinevezés dolgát, végül is részemről egyetlen személyes ügy, egy apróság döntött Ardeleanu mellett. Mikor édesanyám meghalt, csúnya téli idő, farkasordító hideg volt. Szüleim tőlünk távol, szülőfalumban éltek. Feleségem, hogy a helyzetemen könnyítsen, amíg én ide-oda rohangáltam, elment a milíciára, és ma sem tudom, miért és hogyan, bejutott a parancsnokhoz. Szóval Ardeleanu ezredes fogadta. Feleségem úgy-ahogy elmondta, hogy meghalt az anyósa. Azonnal haza kellene utaznunk. Saját kocsim van, üzemanyagom is van, de az akkori legújabb törvény szerint azon a napon az én autóm nem járhatott, mert a páros és páratlan rendszámú kocsik más-más napokon közlekedhettek. Ardeleanu ezredes nem vágta a kérelmező fejéhez a bukaresti törvényt, hanem sétálni kezdett az irodában, és fennhangon gondolkodva, mintegy magának mondta:
– Meghalt az anyja. Saját kocsija van, de nem használhatja. Nem engedélyezhetem a kocsihasználatot, mert a törvény tiltja. Asszonyom – folytatta Ardeleanu –, menjenek haza. És ha megállítják, s a jogosítványt bevonják, úgyis hozzám kerül az ügy, s valahogy megoldjuk. Fogadja részvétemet.
Ez a jelentéktelennek tűnő mozzanat a decemberi fordulat utáni napokban más dimenziókat kapott. Hívattam Ardeleanu ezredest. (Nem félt a lincseléstől.) Beszélgettünk. Az édesanyám halálához fűződő jelenetet is felidéztem, amire ő is emlékezett, s érzékelhető örömmel nyugtázta, hogy az RMDSZ nevében – egyedüli politikai erő voltunk akkor Háromszéken – javasolni fogjuk a kinevezését.
Tehát átmentem a rendőrparancsnokhoz. Irodája zsúfolva volt a bukaresti megszállókkal. Egyiket-másikat – például Iosif Bodát, alias Boda Józsefet – a televízió képernyőjéről ismertem. Virgil Mãgureanut, aki hetek múltán az „új” Securitate főnökévé avanzsált, szintén láttam már képernyőn. Ő is kormánybiztosi minőségben érkezett, a Nemzeti Megmentési Front egyik oszlopos tagjaként. A szót Mãgureanu vitte. A téma március 15. megünneplése volt. Előadtam az ünneplés apró mozzanatokra lebontott, részletes tervét. Hol tartjuk a központi rendezvényt, miként szervezzük meg a biztonságot, e célból hány embert toboroztunk és készítettünk föl, az ünnepség fő helyszínéről miként vonul át a tömeg a kis stadionba, kik hol beszélnek, hol tartózkodnak a zenekarok, az énekkarok stb.

Hosszas vita követte az előterjesztést. Ez eléggé egyoldalú volt, pedig beleszóltak a kormánybiztosi kísérőgárda tagjai is. Előbb személyes felelősségvállalásomat firtatták. Ennek az az elijesztő lényege, hogy a vonatkozó rendelkezés szerint az esemény szervezőjének egyszemélyes felelőssége van a történtekért, és ezt papíron kell vállalnia.
– Nekünk mégiscsak van némi tapasztalatunk ilyen ügyekben – mondták –, ekkora tömeg összesereglése közben odakerülhetnek provokátorok, izgágák, idegbetegek. Elegendő egyetlen szikra, egy bekiáltás, lökdösődés, egy részeg randalírozása, s ez a mostani feszült helyzetben összecsapásokhoz, emberi életet követelő konfliktusokhoz vezethet.
Mindent elsoroltak, amit most a budapesti kormányzattól és a kormánypárti vezérektől, a médiauszály figuráitól 17 év után, helyettük is szégyenkezve visszahallhatunk.
Korabeli partnereim a személyi felelősség mellett a román–magyar viszonyt és a helyi március 15-i rendezvény országos kisugárzását szintén katasztrófavédelmi szempontból tárgyalták. Válaszként elmondtam, hogy a mi érzékenységünk nagyobb és indokoltabb, mint a románságé. Mi március 15. miatt hetedíziglen is megszenvedtünk. Történeteket idéztem Háromszékről. A példákban bővelkedhettem, hiszen a legtöbb elpusztított vagy megrongált negyvennyolcas emlékművet én állíttattam helyre. A diktatúra éveiben ezért rúgtak ki állásomból, hosszabb ideig ezért nem írhattam. Személyes elkötelezettségemnél fogva is vállalnom illik és vállalnom kell minden felelősséget. Nyilvánvaló lett, hogy nem tudnak eltéríteni az általunk jóváhagyott forgatókönyvtől. Virgil Mãgureanu végezetül arra kért, hogy tegyünk meg két dolgot a helyi és országos botrány elkerülése végett.
És akkor Ardeleanu ezredes közbeszólt:
– Az 1990. február 10-i tanügyi tüntetésen is több ezer ember vett részt. Semmiféle incidens nem történt. Bennünket is meglepett a rendkívüli fegyelmezettség. A magyarok tudnak maguknak parancsolni.
– Mi csupán figyelmeztetjük önt – vette át a szót Mãgureanu ismét – arra a felelősségre, amit magára vállal, s arra is, hogy a kivonuló emberek is veszélybe kerülhetnek. Legalább a magyar zászló és a nemzetiszínű kokárdák kitűzésétől el kellene tekinteniük. Ez sérti a románság nemzeti érzését, nehogy ebből keletkezzen incidens…
– Az ünnepségre meghívtuk a románokat is – vettem át a szót. Úgy véljük, hogy ezután együtt tudunk, sőt együtt kell ünnepelnünk. Ennyi ember szeme láttára, füle hallatára nem mer senki sem rosszat tenni. És én vagy bárki más hiába „adná ki a parancsot”, hogy ne legyen magyar zászló. Ezer és ezer lobogóval vonulnának ki. A mi tervünkben két, egyenként nyolcméteres zászló szerepel. A kis stadion lelátójára függesztjük fel, a dísztribün két oldalán. Két zászló lesz. Egy román és egy magyar trikolór. És nem lobognak – mondtam nevetve. Ki lesznek feszítve, és nem lengeti senki őket. Ezt azért mondom, mert úgy látom, hogy a lobogó zászlótól félnek.
Mindannyian kacagni kezdtek.

Ennyi a történet. Ez a tizenhét esztendővel ezelőtti beszélgetés nem viselt meg annyira – sőt sikerélményként maradt meg bennem –, mint az a budapesti szégyenletesség, az a szövegelés, amely március 15., illetve Morvai Krisztina asszony és jelentéskészítő társai körül fortyog. Örülök, hogy ezt jól érzékelhetően a jogász asszony is sikerként éli meg. Azt is megértük, hogy Romániában, románok között, nagyobb méltósággal és erősebb biztonságban ünnepelhetjük meg 17 év óta minden évben március 15-ét, mint a maradék Magyarországon, amelynek nemcsak a népessége fogy, hanem a becsülete és tisztessége is. (Természetesen tisztelet az ország népességének többségét kitevő sokaságnak, amely szintén szenved az alpári intézkedésektől és szövegeléstől.)
Persze azóta sokszor feltettem magamnak a kérdést, hogy ha azon a március 15-én behúzódunk a templomok biztonságába, lehetett volna-e a későbbiekben akkora ünneplés, mint amilyen azóta megismétlődik minden évben Erdélyben. Tizenhét évvel ezelőtt, a hosszú évtizedek utáni első erdélyi szabad március 15-én a magyar nagykövetség főemberei mellett – az utolsó órákban engedélyezték a román hatóságok háromszéki, csíki, székelyudvarhelyi jelenlétüket –, szóval a magas szintű diplomáciai képviselet mellett ismét megjelentek a „kormánybiztosok”. Köztük Virgil Mãgureanu, a későbbi állambiztonsági főnök.
Az ünnepi műsort a kis stadionban a Nemzeti dallal kezdtük. Az idegeim pattanásig feszültek, mert versmondó emberünk, Nemes Levente színművész késett. (Utóbb tudtuk meg, hogy nehezen tudott átvergődni a közös ünneplés boldogságában fürdőző tömegen, mert mindenki ölelni, csókolni, simogatni akarta.) A rend pedig hamar felbomolhat a tömegben, ha nem kötik le a figyelmét. Elegendő egy provokatív bekiáltás, s az emberek nem tudják fegyelmezni önmagukat, vagy meg nem engedett eszközökkel „fegyelmeznek”, tesznek igazságot. Virgil Mãgureanu ott állt mellettem. Valószínűleg a bennem lévő feszültséget akarta oldani, mikor hirtelen ezt kérdezte:
– És milyen magyar erőkre számítanak az első választásokon?
Első hallásra nem is értettem a kérdést. Annál inkább értelmezte Gajzágó Márton újságíró kollégám, Sepsiszentgyörgy első (ideiglenes) polgármestere, mert tekintetét méltósággal végighordozta a hatalmas tömegen, és érces baritonján odaszólt a kérdezőnek:
– Hát nem látja, hogy milyen erőre számítunk?