Ármány a rengetegben

Kiszáradt fenyőtörzsek, lábon álló szálfák borítják a lejtős hegyoldalt a színpadon, az előtérben füstös gerendákból összetákolt, rozoga erdei viskó (díszlet: Szlávik István).
Tamási Áron Ábel-trilógiájának első kötetét vitte színre Pinczés István – Pozsgai Zsolt színpadi adaptálásában. A háttér a havasok világát sugallja, amelyet időnként a színre táncoló külvilágiak zaja ver föl, a falusi társadalom be-beszüremkedő hangkulisszája. A rendező a dialógusok, prózai szituációk közé beékelt egy-egy folklór ihlette, stilizált táncos jelenetet, amely színt, atmoszférát ad a történetnek.
A címszereplőt alakító Gémes Antos talpraesett, kópés észjárású suhanca természetességével egyenrangú partnerévé nő az érett színészeknek, s ha érezni is instruáltságot alakításának némely mozzanatában, hiteles játékával vállán hordja az egész előadást.
Elhisszük neki, hogy a szemünk láttára edződik férfivá, miközben illúzióiból rendre veszít. A rendező székelyföldi beavatási történetet olvas ki Tamási regényéből; Pozsgai Zsolt pedig úgy csoportosítja a cselekményt, hogy követhetővé és fordulatossá válik a magányos fiú története. A legszebb, visszafogottan lírai jelenet az, amikor az apa (Gergely-Sipos Imre), a szűkszavú, megkérgesedett szívű férfi hírül viszi anyja halálát a fiúnak.
A humanizált Bolha kutya – Őze Áron remek alakításában – a némán kullogó hűséget, a kitartó társat, a féltő szeretetet képviseli a fiú magányában. Annál disszonánsabbnak tűnik Soltész Bözse amúgy életteli nősténykecske-figurája, aki egyfolytában bakok után sóvárog, s valamennyi mozdulatát ennek jegyében teszi, túl az ízlés határán. Ezt a fajta mulatságosnak ítélt dramaturgi-rendezői fogást a történettől elütőnek éreztem. Kubik Anna a balladák némán szenvedő asszonyát idézi az anya szerepében. Emberi együttérzést olvasni ki Szélyes Imre Igazgatójának tekintetéből, tartásából és agyafúrt gonoszságot ifj. Jászai László Fuszulán-alakításából. A hatósági ember fölényét sugározza Mihályi Pál Surgyelánja, lírát és tisztaságot Benkő Nóra Blankája.
A történet Trianon után, 1920-ban kezdődik, a frissen elszakított Erdélyben, s az udvarhelyszéki születésű író Ábel-trilógiájának első könyve már 1932-ben meg is jelent. Talán ez is teszi, hogy a szöveg ízén-zamatán, székely stílromantikáján túlmenően bizony sok mindent elavultnak érzünk – kivált az átdolgozás vázlatossága okán: plakátszerű politikai kitételek, majdhogynem szlogenek hangzanak el a trianoni trauma leegyszerűsített megítélésének jegyében. Ez nyomban megkérdőjelezi a hitelességet. Pozsgai Zsolt nem először esik abba a hibába, amit a gyors munka von maga után: vázlatos-darabos figurákat, rikító színeket, erős mondatokat, fölnagyított, ám leegyszerűsített, összetettségétől, árnyaltságától megfosztott alakokat rajzol föl; sematikus szövegeket enged át, ami olykor a kívánttal ellentétes hatást vált ki. Félő, hogy mindezt már a mai erdélyi fiatalság sem érzi ebben a stílusban, megfogalmazásban magáénak.
(Tamási Áron: Ábel. Átdolgozta: Pozsgai Zsolt. Rendezte: Pinczés István. Magyar Színház.)