A diktátornak – vélte Fekete Sándor, aki Hungaricus álnéven írt, kilenc évet kapott az 1956-os felkelés okairól és tanulságairól írott röplapsorozatáért, s az Új Tükör szerkesztőjeként később meghatározó szerepet töltött be a közgondolkodás alakításában – minden oka megvolt, hogy gyanakodva nézze a forradalom által benyújtott számlákat. Az ominózus dolgozat első részében – amely az azt szinte egyedüliként olvasó „gondolatrendőrség” szerint száz stencilezett, a szerző visszaemlékezése szerint 40 példányban készült el 1957 januárjának végére – a felszín utógyűrűzésének nevezi az új forradalomra felhívó jelszavak megjelenését a falakon, amelyeket időnként ugyan a fegyverek dörrenése kísér, de a lényeg a konszolidáció győzelme. „Nem lesz végleges, nem lesz teljes, amolyan vegetatív konszolidáció lesz, de feltartani nem lehet és nincs is értelme. Ez az ideiglenes konszolidáció olyan biztos és kiszámítható, mint ismert mennyiségek kivonásakor a végösszeg.” S még egy megjegyzést is tesz a hatalmi harcokban feltörő életszükséglet ama jeles képviselőiről, akik az ideológiát a pénztárcájukkal együtt mindig, most is a szívük fölött hordják: „A volt ellenzék egyes tagjai a Kádár vezette MSZMP-vel kacérkodnak, itt keresik a harc új formáit.”
Nagy Imre államminiszterének, Bibó Istvánnak az írásait sem ismerhette meg a nagyközönség. 1957 elején kezdte megfogalmazni egy széles körű kibontakozás alapjait. A terjedelmes cikket a semleges és Magyarország felé rokonszenvet mutató indiaiaknak szánta, s végül, amikor már segítőivel, Göncz Árpáddal és az angol követségen sofőrködő Regéczy Lászlóval Kádárék foglya lett, egy osztrák lap hozta le. „A Hungaricus aláírású szövegekről tudtam. Ezekkel az emberekkel semmiféle személyes kapcsolatom nem volt” (itt a kivégzett Gimes Miklósra gondolt) – mondta a Huszár Tiborral és Hanák Gáborral 1978-ban folytatott beszélgetéseiben. 1957. május 23-án tartóztatták le, amikor Bibó szavaival is befejeződött az a konszolidáció, amely lényegileg az 1949. évi jogrend helyreállítását jelentette. „Én valamelyik írásomban ezt Rákosi-féle jogrendnek aposztrofáltam. Bent a vizsgálat alatt az előadóm nagyon sötéten reagált erre. Tehát a jogrend helyreállt.”
A márciusi nemzeti ünnep előtti hetekben besúgók és önkéntes „jogrendiek” ’49-es szellemben gyámkodtak a munkahelyeken, felbontották a leveleket, kiszedték a papírkosarak gyanúsnak tűnő tartalmát, még az indigón maradt betűket is leolvasták, s plakátokra és röplapokra vadásztak. Hallgatag vagy éppen fecsegésre szakosodott megfigyelők szállták meg a kocsmákat, piacokat, mozikat és fürdőket, s az októberi forradalmat segítő passzivitásukért túlbuzgóságba menekülő rendőrök két beszélgető embert is „szétoszlattak” illegális csoportosulás bűnére hivatkozva. (Három ember számított csoportosulásnak, és a vicc szerint a kéretlenül odatolakodó rendőr harmadiknak magát számította be.) Egyetemisták s más lézengő értelmiségiek szakállt növesztettek (a szakáll a kádárizmus egész ideje alatt egyfajta másképp gondolkodást, narodnyik érzületet sugallt), hogy aztán az ünnep előnapján pufajkások borotválják meg őket amúgy szárazon, s már Tatabányánál kutyákkal felszálló járőrök zargatták a Győr felé utazókat, hogy figyelmeztessék őket a Maginot-vonal drágaságával vetekedő új határzár veszélyeire. S miután a hivatalosság hőbörgésnek nevezte a munkástanácsok politizálgatását, a hurokra került kis „karalábétolvaj” lesütött szemmel, ártatlanul vallhatta be a vonat folyosóján a nyomozóknak, hogy „nem hőbörögtem, csak loptam”.
Mindenki tudta, hogy a fegyvertelen emberekre leadott december–januári sortüzek után felelőtlenség lenne újra kezdeményezni a tüntetéseket. Mégis továbbadták a MUK – középen rövid U-val ejtve – jelszavát, mert olyan gyönyörűség volt látni és láttatni a hatalom idegességét, amint komikummal vegyes rémuralmat kelt az utcákon. „Mindaddig, amíg a sajtóban nem kezdték emlegetni a reakciónak azt a jelszavát, hogy »Márciusban Újra Kezdjük«, az egészről csak kevesen tudtak – olvashatjuk a Jelcin-dossziéban, a moszkvai magyar nagykövettel folytatott 1957. február 22-i külügyminisztériumi megbeszélésről felvett szovjet feljegyzésben. – Most viszont a hivatalos sajtó segítségével ez a jelszó széles körben elterjedt.”
S ne feledjük el, este 11 óra után kijárási tilalom volt. Budapest nemcsak elcsendesedett, de a rendőrségnek még arra is volt gondja, hogyan kerüljenek haza a bevételt leadó busz- és villamoskalauzok 11 órára. A MUK illúzió volt.
A Jelcin-dossziéban rejlő feljegyzés egy nagyhatalom diplomatái számára készült szűk, belső használatra. A könyvolvasó magyar közönségnek szóló kései változat Gyurkó Lászlóé, miszerint vannak bolondok és provokátorok, és punktum. Az író Kádárról írott könyvében (Arcképvázlat történelmi háttérrel, 1982) igen erősnek nevezi a külföldi nyomást, az ENSZ – igaz, csak szóbeli – beavatkozását a magyar fejleményekbe, s megemlíti, hogy olyan illegális csoportosulások is működtek, amelyekhez a nyugati hírszerző szervek ügynököket, sőt fegyvert is eljuttattak. („Én sajnálom azokat is – idézi Kádárt ötvenhattal kapcsolatban –, akik a front másik oldalán haltak meg, beugratás következtében.”) Az újabb fegyveres kaland lehetősége szerepel Szabó Miklós Csendes háború című, 1986-ban, „az októberi sajnálatos események” harmincéves évfordulójára kiadott könyvében is, amelyhez a néha-néha Kádár-ellenes intrikákba belebonyolódott, nagy hatalmú Berecz János írta az előszót.
Érdemes belekukkantanunk a könyvbe. A szerző valamikor a kisgazdák országos ifjúsági titkára volt, a teljes kommunista hatalomátvétel után Zalában bujdosott, majd a márianosztrai fegyház lakója lett. Beszervezték, átdobták az osztrák határon, s 1955 végétől 1957 őszéig, a legkritikusabb hónapok során az emigráció egyik vezetőjeként tűnt fel Ausztriában. A Márciusban újra kezdjük – MUK című fejezetben Szabó azt írja: „A március idusára tervezett lázadás résztvevőit a legmodernebb fegyverzettel kívánták ellátni. Az agytröszt a CIA-nál székelt. A bázis és egyben fedőszerv a Studentenhilfe (a diáksegélyző) volt. A végrehajtás Király Bélára, Jankovichékra, a Corvin köziekre várt.” (Királyt a néphadsereg tábornokaként halálra ítélték, majd kegyelmet kapott, 1956-ban pedig Nagy Imre a nemzetőrség parancsnokává nevezte ki.) Az általa eljuttatott információk alapján hiúsult volna meg a fegyveres akció? Aligha vehetjük ezt komolyan, amikor március 15-én addig nem látott tömegű rendőr lepte el a főváros utcáit, s az emberek – hacsak nem akadt valami halaszthatatlan dolguk – szerényen otthon maradtak. Amióta világ a világ, bármennyire atavisztikus szeretettel szeressék is az emberek szülőföldjüket, értenek az erőszakból.
Már január 18-án felfüggesztették a Magyar Írók Szövetségének működését, két nap múlva pedig a Magyar Újságírók Országos Szövetségének az önkormányzatát. A béreket politikai okokból emelték, s február 19-én a Kádár által szűk körben zsoldosoknak titulált pufajkás különítmények mellett színre léptek a párt milíciájaként a vörös csillagos, Lenin-sapkás munkásőrök. A szocialista erkölcs aggályait félretéve január 17-én indult a lottó, s március 21-én, a Tanácsköztársaság kikiáltásának napján az Erkel Színházban proletkultos díszletek közt megalakult a KISZ, a Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetség, amelyben az ízlések összhangja mondhatni kezdettől tartuffe-ias volt. (Az írók perében elítélt Háy Gyula nem véletlenül olvassa vádlói fejére, hogy Moliére híres képmutatójának leszármazói.) Március 15-én s az azt megelőző napokban tömegesen tartóztatják le a potenciális veszélyt jelentő fiatalokat, megverik, internálják vagy bíróság elé állítják őket. A következő év március idusán – amelyet még 1951-ben munkanappá nyilvánított a Minisztertanács – titokban már folyt a Nagy Imre-per, s még egy év múlva is futószalagon mennek a kivégzések.
Március 15-e botránykő a pártvezetés szemében. Semmit sem lehet felfedezni benne a lenini osztályharc Janus-arcú szépségéből.
Higgyünk hát a Magyarországi Szlovákok Demokratikus Szövetsége egykori titkárának, Boldóczki Jánosnak, aki moszkvai nagykövetként bizalmasan a MUK-ról csak annyit mondott, hogy azt a pesti sajtó fújta fel. Mért is kellett volna nyugati fegyverekkel bármit is kirobbantani, amikor Eisenhower elnök már 1956 novemberében kijelentette, hogy imádkozik a magyarokért. A munkástanácsoknak ekkor már csak a romjai voltak meg, veszélyesnek ítélt tagjai ezrével kerültek vizsgálati fogságba, az újonnan felállított tököli internálótáborba vagy elítéltként az országos nagy fegyházakba, főképp Vácra, Márianosztrára és a kőbányai gyűjtőbe. A november–decemberi kettős hatalomnak – amelyet a munkás-paraszt forradalmi kormánnyal szemben álló munkástanácsok hatalma fémjelzett – a pufajkások sortüzei vetettek véget.
A szegedi kenderfonó munkástanácsának elnökhelyettese érdekes dolgokat mesélt erről: az ő és 504 másik társának megrázó élményeit a Magyar Politikai Foglyok Szövetségének 2002-ben kiadott háromkötetes „számadása” fogja össze. Novemberben a város KGB-s parancsnoka még engedi, hogy beinduljon a termelés (ők gyártották a gyújtózsinórt, amellyel a szovjet bányákban robbantottak). „A gyárban az udvaron nagy ováció fogadott, ott volt a svéd Tagesblatt belgrádi tudósítója is, aki interjút készített velem, ami meg is jelent. Mindent elmondtam neki, ami eddig történt. Még hatszor tartóztattak le, március 15-én, április 4-én, május 1-jén, mindig öt-hat napra. Pedig Kádárék rendelete szerint a munkástanácstagoknak mentelmi joguk volt. Már 1957. április közepe volt, amikor hívatnak az igazgatói szobába.” Ott Komócsin Zoltán, Szeged teljhatalmú ura arra próbálta rábeszélni, hogy lépjen be az MSZMP-be, kiszorítandó a rákosistákat. Nemet mond. „Jól gondold meg, mondta Komócsin, megérte-e az a nyolc nap, amit nektek az ellenforradalom jelentett, mert azért a nyolc napért könnyen kaphatsz nyolc évet is.” Joszt Istvánt június 6-án a Kossuth Lajos utcai karhatalmi központba vitték. „Ott volt egy pufajkás, annak az volt a jelszava: »Majd én mögnépnevellek!« A kihallgatások során talán az volt a legkellemetlenebb élmény, mikor betuszkoltak megbilincselve a folyosó végén a széntárolóba, majd szalmiákszeszt öntöttek alám. A mosdó padlóján fekve tértem magamhoz, miközben vízzel locsoltak. Megvertek, ököllel ütöttek, rugdaltak.” Amikor már lábra állni sem tudott, jött a „népnevelő”, s bakancsával rugdosta, hogy csúszni tudjon. A KISZ alapító vezére, Komócsin betartotta a szavát: nyolc napért nyolc évet kapott. Csak 1962. október 6-án szabadult, harmadkedvezménnyel.
Tombolt a terror a kis falvakban is. Vaczkó László írja le Lángba borult idő – Somló-vidék, 1956 című munkájában a Kertán 1957. január 7-én történteket. Egy mulatozó csoport összeütközésbe került a helyi rendőrrel, aki intézkedése közben átlőtte egyikük csuklóját, majd erősítést kért. A kivonuló pufajkások felszólítás nélkül lőni kezdtek, s az elfogottakat sebesültestül egy teherautóra terelték, s a ponyván keresztül is még egyszer rájuk lőttek. Ketten a kórházban haltak meg, egy másikuk, aki állkapcsán súlyos sérülést szenvedett, évekkel később halt bele a szövődményekbe. „A megtorlás mindinkább felélénkülő orkánja magával sodorta még a községből Faur Tibor volt járási főagronómust – ő a Devecseri Járási Nemzeti Forradalmi Tanács tagja volt –, akit március 13-án tartóztatott le egy pufajkásosztag. Március 14-én Takács László pedagógus is hasonló sorsra jutott több devecseri kartársával egyetemben.” Március első fele a nagy begyűjtések ideje volt: megmukkanni sem lehetett.
A hatalom igen bizalmatlanul szemlélte az ifjúságot, az ez időben elharapózó híresebb házibulikról, az ott kialakuló kapcsolatokról is tudni akart. Az orosz nyelv újra kötelező lett. A KISZ-esek ellen sok helyütt rebellis hangulat alakult ki. A Toldyban például sokáig szinte bojkott alatt álltak, a Petőfiben március 15-én a tanárok legnagyobb rémületére a diákok a Himnuszt énekelték, s a hagyományosan polgári budai negyedekben rendre letépték a párt falragaszait.
origo.hu
Horváth Csaba néha „unalomból” találkozott a zuglói parkolás főnökével, de tagadja a kenőpénz átvételét
