Ha izgalommentes, ám érzelmes, magas színvonalú estére vágyunk, egy Bohémélet-előadás filmje Zürichből jó választásnak ígérkezik. A karmester egyike a világ tetejére csendben jutóknak: Franz Welser-Möst. Csak pár másodpercig látható, ám míg a nyitány nélkül robbanó mű ajtaját Marcello berúgja, szemtanúi vagyunk egy avizónak, amelyre a kiváló svájci együttes is ijedten rebben szét. Ami később hallik, az viszont friss partitúraolvasat, a túlzó fermáták hagyományát s a Puccini által amúgy is ütemenként beírt tempómódosulásokat ízléssel kezeli.
A főhős, Marcello Giordani busófejű tenor, amennyi oxigént korpulenciájába szippant, mind rá is fújja olaszos, csengő hangjára. Levegős tehát, mélysége nulla, de áriájának mégis van íve (és mutatós magassága), még ha kicsiben is dolgozik: megbízható kismester. Átélési képessége a szerep igényelte extra hangi elváráshoz igazodik: szeretném hinni, hogy a nem C-s tenor költők tekintete nem ennyire üres. Jók viszont a bohémek, a Bundesligából szalajtott Michael Volle főleg, pompás baritonján Marcello szólama főszereplővé növekszik. A Collinként fellépő bársonybasszust, Polgár Lászlót ilyen gyorsnak és karakteresnek, ennyire „nem Polgárnak” még sose láttam…
E természetes játékstílt Christina Gallardo-Domas töri meg: Mimije elomlik, mint a másik nagy szerző másik tüdőbetege, Traviata az abroncsos nagyestélyiben. Primer összecsuklásra miért képtelen egy ünnepelt szoprán? Mert Gallardo-Domas, aki ibériai stíl szerinti szépség, nagy énekesnő, hangja finom és árnyalt – ám öszszes egzotikumával együtt sem varróleány. Gondosan szedett szemöldök, callasos fullsmink, balettmozgás: csak nem akar szabadulni az ideiglenesen, kényszer hatása alatt turkálóból öltöző dáma illúziójától. Musette, az apró Elena Mosuc két éve járt nálunk, a nyaktörő Éj Királynője szólamát énekelte, perfektül. Most bögyös luxuskurtizán, aki Túró Rudi pöttyeibe öltözve dinamizálja a különben is jó ritmusú előadást.
Philippe Sireul nagyvárosi szubkultúra jelenébe helyezi a művet, de síkfalas színpadán legfeljebb frizurák és szegényes jelmezek vallanak erre. Nincs nagy meglepetés, mintha a pénztelenségnek száz évvel később is ugyanaz a konfúz egyenruhája volna. Jól elboldogul a nehéz második felvonással, egyáltalán: tömegjelenetben, teljes bohémlétszámnál sok ötlet közt lubickol. A kettősök hosszát már inkább érzi a néző, és el-eltöpreng, mit akarhat a színpad elején felejtett retrokályhával – végtelen görbe csöve az előadás zavaró frufruját képezi.
Nincs megoldás, de közben igényesen világított, míves közeliken lepereg a bohémek élete. Mimi halott, a padlásszoba egyetlen abszurd húzással Van Gogh napraforgó-ültetvényévé változott. Szép este volt, a miérteket is elhalványítón szép.
(Puccini: La bohéme/EMI DVD)
origo.hu
Halálos trópusi betegség ütötte fel a fejét Magyarországon, riadót fújtak az orvosok
