Családi pótlékot Kóka Jánosnak!

A magyar politikai életben szokatlan módon nyílt verseny folyik az SZDSZ elnöki posztjáért, amelynek keretében a jelöltek saját programjaikkal állnak elő. Kóka János közzétette szociálpolitikai vitairatát (Állam, társadalom, szolidaritás), amelynek ezúttal csupán egyetlen elemével kívánunk foglalkozni. Fontos leszögezni, hogy nem tartjuk szerencsésnek a szociálpolitikák liberális, szociáldemokrata, konzervatív stb. jelzőkkel való megcímkézését, annál inkább az egyes pártok konkrét programjának és kormányzati gyakorlatának vizsgálatát, összevetését.
A (szociál)politikában nincs szerzői jog, s az öncenzúra itt sem erény. Nem lenne ok kifogásolni, ha rivális politikai erők ötleteket, gondolatokat egymástól vagy – horribile dictu – civil szervezetektől is merítenének. Továbbá nem okvetlenül szerencsés általában szociálpolitikáról beszélni. A szociálpolitika ugyanis tágabban és szűkebben is értelmezhető fogalom, utóbbi jelentésében szegénypolitika. Például a nyugdíjkérdés főszabályként nem a szociálpolitika része, a nyugdíj nélküliek vagy alacsony nyugdíjjal rendelkező szegények anyagi biztonságának megteremtése viszont az.
Tárgyunk a családi pótlék. „Olyan szociálpolitikai rendszert szeretnék Magyarországon, amely csak a rászorultaknak ad”, mondja Kóka úr, ami egy liberálistól nem igazán újdonság. A mai rendszer családi pótlékot nemcsak a rászorultaknak ad, hanem minden gyermekes családnak. S ha mindenkinek ad, akkor nem céloz, mivel nem céloz, nem is lehet hatékony, s amennyiben nem hatékony, annyiban igazságtalan. A probléma mindezzel az, hogy Kóka úr nem tette nyilvánvalóvá értékválasztását explicit módon, holott csupán ebből következhetne bármely álláspont. Ha a családi pótlék feladatának csak és kizárólag a szegény gyermekes családok szegénységének enyhítését tekinti, akkor az univerzális családi pótlék valóban nem hatékony, mert nem csupán az olyan gyermeket nevelő családoknak ad, amelyek szegénységének elkerüléséhez vagy legalábbis enyhítéséhez arra múlhatatlanul szükség van. Kóka úr egyúttal azt sugallja, hogy ha a szegénynek nem minősíthető középosztálybeliek nem kapnának, akkor több jutna a szegényeknek.
Az univerzális családi pótlék kétfunkciós intézmény. Fő hivatása, hogy a gyermeknevelésre fordított kiadások egy részét közfeladat végzésére fordított költségekként ismerje el, így csökkentve az azonos jövedelmű, de eltérő gyermekszámú családok életszínvonala közötti különbséget. A családi pótlék univerzalizmusa mellett akkor lehet érvelni, ha értékválasztásunk szerint a gyermeknevelésre valamiképpen mint közfeladat végzésére is tekintünk: aki gyermeket nevel, az hozzájárul társadalmunk újratermeléséhez. Akik viszont csupán sajátos (személyes érzelem-) fogyasztásként tekintenek a gyermekvállalásra, azok annak semmiféle társadalmi dimenziót nem tulajdonítanak, szemükben a gyermeknevelés azonosan értékelendő, mondjuk, a macskatartással, drágakövek gyűjtésével, egzotikus vidékeken tett hosszú nyaralásokkal stb. Aki gyermeket vállal – mondják –, viselje közel két évtizedre szóló következményeit. Mert a megunt néhai kedvencekkel ellentétben a gyermekek menhelyre adását a közvélemény nem fogadja el. A gyermekvállalásról hozott döntés olyan beruházás, amelyből menet közben nem lehet kiszállni.
Ha tehát Kóka úr azt nyilatkozza, hogy az államnak nincs oka különbséget tenni a gyermeket nevelők és nem nevelők között, éppen úgy, mint ahogy a bélyeggyűjtők sem csökkenthetik adójukat az általuk vásárolt bélyegek árának meghatározott hányadával, akkor joggal állíthatja, hogy a mindenkit megillető családi pótlék nem hatékony és igazságtalan. De akkor álljon ki, és mondja: „nincs különbség”. Ám nem áll ki, és nem mondja. Ha mégis azt gondolja, „van különbség”, mert az abszolút magánügynek tekinthető gyermekvállalásnak létezik társadalmi dimenziója, értelmetlen az univerzális családi pótlékot nem hatékonynak és igazságtalannak minősítenie.
Az univerzális családi pótléknak van másik funkciója is, éspedig, hogy az alacsony jövedelmű gyermekes családok abszolút vagy relatív szegénységét csökkenti. S mivel a gyermeket, különösen a több gyermeket nevelők között a szegények aránya magas, a szegénységet mérséklő hatása sem elhanyagolható. De ez csupán az univerzalizmus pozitív hozadéka. A gyermekes családok szegénységének felszámolása nem várható kizárólag a családi pótléktól. És nem is bízható kizárólag arra. Az ennél összetettebb eszköztár egyidejű működtetését igényli. Lehetséges a mindenkit megillető családi pótlék mellett kifejezetten szegénységpárti érvet is felhozni. Eszerint a gyermekes családok között oly nagy arányú a szegénység, hogy a jómódúaknak folyósított családi pótlék még mindig kisebb célzottsági és költségproblémát jelent, mint a jogosultságok adminisztratív ellenőrzése és a szegények kimaradásának veszélye. Ez az érvelés gyengíti az elvi alapokat, s a gyakorlati szempontok nem írhatják felül az elvi álláspontot.
Végül ki kell térnünk a családi pótléknak az államháztartást érintő vonatkozásaira. A politikusok hajlamosak azt gondolni, hogy az állam által beszedhető adókról és az így keletkező bevételek szétosztásáról döntenek (ezért esik szó oly gyakran nagy elosztórendszerekről), amit igen különböző módokon tehetnek. A politikusok arra is hajlamosak – s ez így szerepel az államháztartási törvényben! –, hogy az állam bevételeinek és kiadásainak csak annyiban van közük egymáshoz, hogy nagyjából meg kell egyezniük, a bevételeket biztosító adók pedig külsőleg meghatározottak. Úgy vélik, döntési alternatívájuk az, hogy természetvédelemre, a rendőrség felszerelésének korszerűsítésére vagy családi pótlékra stb. költsenek. Ez azonban szakmai és politikai zsákutca.
Családi pótlék esetén a valóságos döntés arról szól, hogy ha a gyermekesek a gyermeknevelés költségeinek egy részét visszakapják (vagy leírhatják adójukból), akkor a gyermekteleneknek (beleértve a már vagy a még gyermekteleneket, illetve az e szempontból annak minősülőket) némileg magasabb adóterhet kell viselniük annak érdekében, hogy a gyermekesek némileg alacsonyabbat viselhessenek.
A közgazdászok azonban nem szeretik a magasabb adókat, azt mondják, hogy teljesítmény-visszatartó hatásuk van. Mivel az univerzális családi pótlék a gyermekesek esetén tulajdonképpen kisebb adót jelent, eszerint a gyermekesek növelni fogják teljesítményüket, míg a gyermektelenek visszafogják? Az ország számára a gyermekes vagy a gyermektelen életmód az inkább versenyképesség-romboló hatású? Nyilvánvaló, hogy ez a gondolatmenet közgazdasági nonszensz, még ha az akadémiai közgazdaságtan kőbe vésettnek gondolt premisszáiból logikusan következőnek látszik is. A jelenlegi metódus helyett tanácsos lenne a politikusoknak inkább angolszász mintára kormányzati programokban gondolkodniuk, amikor is egyidejűleg kell megindokolni, hogy rövid és hosszú távon mire költsünk, s megmondani, honnan teremtik elő ennek fedezetét.
Mindenesetre a magunk részéről ígérjük, ha Kóka János miniszter és pártelnökjelölt úrnak gyermeke születne, e tényre nem teljesítmény-visszatartással fogunk reagálni, sőt örömmel vállaljuk az emiatt ránk is eső magasabb adó megfizetését, bár tisztában vagyunk azzal, hogy ő személy szerint erre nem szorul rá. Csak a tanulságokra.

A szerző a Nagycsaládosok Országos Egyesületének elnökhelyettese,
illetve szociológus-közgazdász