Édeneink

Már Gilgames is az öröklét boldogságát, az elveszett édent keresi. Ahol kellemes a létezés, a vadak szelídek, erőszak nem létezik, harmóniában, csodás természeti környezetben, gondtól és munkától megkímélve, tejjel-mézzel-borral folyó Kánaánban, zamatos gyümölcsöt kínáló fák közt él az arra érdemes. Az éden lehet kincses hely is: aranyban, ezüstben dúskáló, drágakövekben és fűszerekben, puha selymekben és bársonyban, illatos olajokban bővelkedő. Ahol az érzéki örömök, a testi vágyak is kielégülésre lelnek. Az óperzsa paridaida szó – görögül paradeiszosz – díszkertet jelent. Az időszámításunk előtti III. évezred táján a sumerek édene a termékeny, füves-ligetes, jó földű, gazdag állatállományú sztyeppvidék. A zsidók legősibb édene a mai Satt el-Arab folyó termékeny vidéke lehetett, ahol a Tigris és az Eufrátesz egybefolyik. A paradicsom tehát nem más, mint termékeny föld és szomjúságot oltó víz: vagyis kert. A Koránban olyan virágoskert, melyben csörgedező patakok szaladnak. A granadai Alhambra Oroszlán udvarán négy vízfolyás, négy folyót jelképező patak fut a négy égtáj felől a középpontba. A patakocskák közt valaha illatos virágok, gyógyító füvek, fűszeres cserjék tenyésztek, az ágakon madarak trilláztak. Az Oroszlán udvar nem más, mint a palota szigorúan rejtett, eldugott helye – a paradicsom mása. A sumer Harali kereskedelmi célpont, az arany földje, másrészt az ősidők mitikus országa volt, ahol az istenek lakoztak. Éden és földi paradicsom olykor egybemosódik. Gondoljunk Atlantiszra vagy János pap földjére, az ujgurok egykori székhelyére, az arab és perzsa mondák legendás Rézvárosára, Saint-Yves d’Alveydre Agartthájára, a titkos szellemi centrumra, a beavatások központi helyére, a szellem legmagasabb terére, a Boldogok Földjére, Lúzra, a béke városára, a Kék Városra, ahová az öldöklő angyal nem tud bejutni, Montsalvatra, a gyógyulás hegyére, a rózsakeresztesek szoláris citadellájára. Shambalára, a legtitkosabb helyre, a Tibet hegyei közt rejtező Tudás Honára, a béke és megvilágosodás földjére, ahonnan a megváltás érkezik, de csakis a legeslegutolsó pillanatban, amikor az elképzelhető leggonoszabb erők jutnak hatalomra a Földön. A spirituális centrumok mindig rejtett helyek; eldugva az illetéktelenek elől. Ez nem biztos, hogy materiálisan értendő – a föld alá volnának rejtve, óceán mélyére sülylyesztve, végtelen sivatagok közepére, égbe nyúló hegyek völgyeibe vagy a felhők mögé bújtatva –, úgy is érthetjük, hogy a szellem, az emberi érzékszervek elől eldugottak, nem a materiális világ jelképei. A régiség szerzői a belső utat, a magasabb létsíkokat is kertként írják le. A szanszkrit paradesa „magasabb ország”-ot, „felsőbb világ”-ot, „túlpart”-ot is jelent.
Nincs olyan archaikus kultúra, mely ne tudna az álmok birodalmáról, ahová eljutva boldogság és béke lesz az osztályrészünk. Ahol betegségektől, rettegéstől mentes örök fiatalság vár ránk. Ahol a bánatot, a szorongást hírből sem ismerik. Kortársunk, Tendzin Gjaco, az eddigi utolsó dalai láma azt írja, hogy Shambala valóságos hely is, egyben mitikus ország: „Shambala létezik, de nem köznapi értelemben.” Lobszang Dzsecün Palden Jesesz, a tibeti Tasilumpo kolostor főpapja, az 1700-as évek második felében élt harmadik pancsen láma az avatatlant távol akarja tartani az érzékszervek elől elzárt világtól, mert az veszélyesebb, mint a gyilkos méreg, a kétélű, borotvaéles kard. A tasi láma nem elvakult, fanatikus pap. Bengál angol kormányzójának, Warren Hastingsnek a megbízottja, George Bogle – aki 1774–75-ben egy esztendőt tölt Sigacéban, a tasilumpói kolostorvárosban a főpap vendégeként – rendkívül okos, felvilágosult embernek tartja. A pancsen láma így ír a titokzatos, rejtélyes Shambaláról: „Az a halandó, aki oda igyekszik, megingathatatlan legyen az erényben, és vértezze őt a Tanítás, különben már az út elején felfalják a vérszomjas jaksák és nágák.” Shambala első pap királya, az istenné lett Szucsandra király állítólag több ezer évvel ezelőtt élt: egy személyben volt a Titkok Mestere, Vadzsrapáni bódhiszattva megtestesülése, a misztikus tibeti tanok legavatottabb értője. A tibeti lámák úgy tartják, hogy Shambala népe Szucsandra király uralkodása óta beavatott, birtokolja a legfőbb tudást, melyet az emberi történelem legelvetemültebb szakaszaiban, a legsötétebb világkorszakokban is híven megőriz, hogy amikor eljő az idő, az emberiség rendelkezésére bocsássa. Az indiaiak is északra, a Himalája hófödte hegyein túlra, Tibet sivatagai és zordon völgyei közé helyezték a földi édent, a „boldogok országát”. A mai indiai–tibeti (kínai) határ közelében magasodik a híres Kailás hegy, hinduk, dzsainák, bon vallású és buddhista tibetiek szent hegye, melynek szanszkrit (indiai) neve Méru. Az óind leírások szerint a Kailás közelében, a szent hegy kupolájától északra található a Béke Hona. A Mahábhárata szerint – mely mai alakját valamikor az időszámításunk előtti I. évezred dereka táján nyerhette el – a Szent Hon a Méru, vagyis a Kailás északi lankáin, a Tej-tenger partján terül el. A papok úgy tudják, hogy jó illatú, fehér bőrű férfiak élnek abban a titokzatos, északi országban. Olyan emberek, akik nem ismerik a gyűlöletet és a gonoszságot, akik közömbösek becsületes és becstelen iránt, akik a mindenséget betöltő törvénynek szolgálnak. Az óind bráhmanák, papi szövegek, a purana ákhjánák, szent könyvek a Méru hegyen túli országról azt állítják, hogy ott nincs forróság és fagy, ismeretlenek a természeti katasztrófák, a föld bőven terem, virágtól illatoznak a rétek és a ligetek, gyümölcstől roskadoznak a fák, az erdők hűs árnyat adnak, a vadállatok szelídek, az emberek egyenlőek, kegyetlen és törvénysértő nem fordul elő közöttük, így nincsenek háborúk sem. Mindenki fiatal és szép, a leányok táncot lejtenek és dalolnak. Ennek az országnak a lakosai maguk is istenként ragyognak, „behatolnak az ezersugarú örök istenségbe, s életerejüket akkor is képesek megőrizni, ha nem fogyasztanak élelmet”.
Az erdélyi sátoros cigányok állítólag valaha úgy hitték, hogy halottaik lelke a Kárpátok déli, napsütötte legelőin, a rengeteg erdők borította hegyek megközelíthetetlen hasadékaiban, vagyis a közelükben időz. A cigányok édene valójában az egykori valóság mása: a bugyuta ott is bugyuta, a sánta sánta marad, a lelkek haláluk után ugyanazt teszik, mint életükben. Esznek, isznak, dalolnak, táncolnak, szerelembe esnek. Bujálkodnak is, csakhogy az asszonyok és a lányok nem szülnek többé gyermeket. Halál utáni igazságszolgáltatás? Jónak jutalma, gonosznak büntetése? Erről állítólag mit sem tudtak Európa utolsó vándorai.