Amolyan nosztalgiázós vita alakult ki minap a sarki ivóban: helyénvaló volt-e kilencvenben kiönteni a lavórból a kádári langyos vizet, vagy ellenkezőleg, jó lenne-e, ha még mindig ott fürdőzhetnénk a harmincfokos hévízben, iszappakoló beutalóval? Két táborra szakadt a publikum, az egyik hangadója – valamilyen Béla – mellszélességgel síkra szállt a szocialista vívmányok mellett, munkát meg kenyeret emlegetett, mondván, most se munka, se kenyér, vagy ha van is, nagyon drága, vesszenorbán. Mindjárt ezután egy Géza nevű ember kért szót, aki expozéjában rámutatott:
a kacsingatós Jani bácsi idejében sem volt ám olyan jó, kedves Béla, mert azok (mármint Kádárék) el-elvitték a méltatlankodókat, szemben a mostani kormányzattal, lám, te is itt vagy, Béla, mondod a marhaságaidat, aztán mégsem visznek el.
Ezen a ponton kiterebélyesedett az eszmecsere, egy másik Béla is szót kért (elég sok a Béla errefelé), de őt nem idézném, mindenesetre jelezte, Horn Gyula idején mennyire jó volt, szinte dőlt a segély az emberhez, alig győzte meginni. Pró és kontra érvek következtek, melyik kormány miért és mennyiben szégyellje magát. A két tábor szélén üldögélők a szülőket is szóba hozták.
Engem legjobban a pecázásból érkező Imre felszólalása fogott meg, aki azt mondta, tényleg elfogadható élet volt itt a Jani bácsi idejében, mindenki megkaphatta a magáét (olykor az őrszobán), éppen csak az ország számláiba nem lehetett belepillantani.
– Tessék megnézni, mennyi adósságot hagyott hátra az öreg – folytatta pecás Imre. – Valami huszonegymilliárdot, dollárban.
A vita itt megszakadt, a megszeppent Béla nem élt a viszontválasszal. Az ivó hallgatott, mint Imre potykája a szatyorban.
