A hadászati légi bombázás az utóbbi száz-egynéhány év egyik legvitatottabb stratégiája, ami késhegyre menő hadtudományi, hadtörténeti és morális viták tárgyát képezte és képezi mind a mai napig. A stratégiai bombázókampányok hatékonysága a technológiai, a doktrinális, a logisztikai, harcászati és a hadászati tényezők összhangján áll vagy bukik. Ezek közül talán a legfontosabb az utóbbi, aminek a feladata hidat képezni a célok és a lehetőségek között. Hiába van az összes többi tényező többé-kevésbé a helyén, ha a stratégia kudarcot vall a fent említett híd kialakításában.
Mivel az orosz–ukrán háborúban egyre nagyobb fontosságot nyer a két fél által folytatott stratégiai bombázókampány, érdemes feltenni a kérdést, hogy ezek mennyire hatékonyak, és hogy lehetőségükben áll-e eldönteni a háború sorsát. Mivel a cikk terjedelmének és az olvasók figyelmének is objektív határai vannak, az e heti cikkben az orosz stratégiai bombázókampányt fogom górcső alá vonni.
Kezdjük talán a meghatározással. Mitől stratégiai egy bombázókampány?
Attól, hogy nem a harctéren folyó eseményeket próbálja befolyásolni, hanem a háború egészét egy sor rendszerszintű hatás kifejtésével, amik az ellenfél ipari, gazdasági, politikai és lélektani infrastrukturáit pusztítják. A légi hadviselés álmoskönyve szerint egy valóban hatékony stratégiai bombázókampánynak számos szükséges, de önmagában nem elégséges hozzávalót kell tartalmaznia.
Lássuk tehát, hogy a jelenlegi orosz bombázókampány eleget tesz-e ezeknek a követelményeknek.
Az első és legfontosabb ilyen összetevő a légi fölény, ideális esetben a légtér teljes uralma.
A világháborúk tapasztalatai azt sugallják, hogy a légi fölény kicsikarása nélkül a stratégiai bombázókampány sohasem fog rendelkezni azzal a mozgásszabadsággal, ami lehetővé teszi a csapásmérő erő összpontosítását a kívánt hadászati hatás elérésére. Az orosz bombázókampány ma pont abban a helyzetben van, mint a szövetséges légi armadák Németországban, a légi fölény kivívása előtt. A rendelkezésre álló erő lehetővé teszi a csapásmérést, de az attríciós arány olyan nagy, hogy rendszerszintű hatást sikerült ugyan elérni, de ennek nem sikerül a hadászati szintet elérnie. Ezt a hendikepet némiképp egyensúlyozza az a tény, hogy az elvesztett légi eszközök döntő többsége pilóta nélküli.
A második igen fontos összetevő a képesség a kritikus szűk keresztmetszetek pusztítására.
Ezt a képességet hírszerzési és operatív összetevők alkotják. A cél beazonosítani azt a kisszámú szűk keresztmetszetet, illetve kritikus értéket, amiknek a pusztításával aránytalanul jelentős hadászati hatást lehet elérni. Az orosz bombázókampány egyik ilyen célpontja az ukrán energiatermelés és -szállítás, aminek a pusztításában igen jelentős sikereket tudhat magáénak. Ugyanakkor különböző okok miatt Oroszországnak mind ez ideig nem sikerült megtörnie az ukrán kritikus infrastruktúrának ezt a létfontosságú komponensét. A kudarc oka a rendelkezésre álló alternatívákban, a károk gyors kijavításában és az ellenfél rendelkezésére álló tartalék kapacitásokban rejlik.
A harmadik létfontosságú összetevő a technológiai képességek kérdése.
Ezen a téren Oroszország képességei igen egyenlőtlenül oszlanak meg. Az ukrán légvédelem szívós ellenállásával szemben a pilóta irányította orosz légi eszközök nem rendelkeznek azokkal a képességekkel, amik nagy valószínűséggel tudják biztosítani ezeknek a rendszereknek a túlélését. A pilóta nélküli eszközök esetében azonban teljesen más a helyzet. Az olcsó és havi szinten százával gyártott stratégiai drónok (Geran) a tömeges bevetésükkel képesek túlterhelni az ukrán légvédelmi rendszert, még akkor is, ha a célba jutási arányuk igen alacsony. A spektrum másik végén a csak kis számban gyártható, költséges, de nagy hatékonyságú hiperszonikus és ballisztikus rakéták sokkal keményebb diót jelentenek az ukrán légvédelem számára. Az oroszoknak csupán az okoz fejfájást, hogy a bizonyított hatékonyságú eszközök még mindig nem állnak rendelkezésre kellő mennyiségben a kívánt hadászati hatás eléréséhez.
A negyedik összetevő a hadászati nyomásgyakorlás folyamatos fenntartása. Amit a háború kitörése óta látunk, az egy kvantitatív verseny az Ukrajnának szállított légvédelmi eszközök és az orosz bombázókampány között.
A hadjárat kimenetelét igen nagy mértékben az fogja eldönteni, hogy az orosz és a velük szövetséges hadiiparok képesek lesznek-e többet termelni, mint Ukrajna és az őket támogató nyugati hadiipar. Ennek a versenynek van egy minőségi és egy doktrinális komponense is, és még az sem kizárt, hogy egy előre nem látott innováció hirtelen az egyik fél javára billenti az egyensúlyt. Ennek hiányában ezt a versenyt a nagy számok törvénye fogja eldönteni.
Fontos megjegyezni, hogy a háború kezdetét jellemző túlzott önbizalmunk az orosz termelőkapacitás korlátait illetően megalapozatlannak bizonyult. Az ukrán hírszerzés által a napokban publikált adatok szerint Oroszország elérte a havi ezer Geran drón, 90 Iszkander (M és K), 12 Kinzhal és 150 körüli cirkálórakéta gyártását. Ehhez még hozzá kell adni az Iránból, és egyre inkább Észak-Koreából érkező haditechnikai támogatást. Ugyanez a jelentés arról is beszámol, hogy az oroszok jelentős készleteket halmoztak fel ezekből az eszközökből. A kérdés, hogy a Nyugat képes lesz-e ezt ellensúlyozni a saját gyártási kapacitásainak a felfuttatásával.
Az ötödik összetevő a harcvezetési rendszerek hatékonysága.
Ez az, ami lehetővé teszi a meglévő erőforrások hatékony kihasználását, a kialakuló lehetőségek kiaknázását és a saját fél veszteségeinek a csökkentését. Ezen a téren a nyugati támogatást élvező Ukrajna jelentős előnnyel indult, ám ez az előny jelentősen megkopott a háború múlásával.
A hatodik összetevő a hadászati szintű hatás elérése az ellenfél moráljának az erodálásában.
A légi hadviselés terén hagyományosan ez az a hatás, amit a legnehezebb megbízhatóan mérni, annak ellenére, hogy a légierők és a hírszerző szervek számos közvetett, illetve közvetlen mércét fejlesztettek ki erre a célra.
A hetedik összetevő a képesség az ellenfél gazdaságának a pusztítására olyan mértékben, ami számottevően befolyásolja az ellenfél képességét a háború folytatására.
Az orosz bombázókampány ezen a téren kétségtelen sikereket mondhat magáénak. Ennek ellenére számolni kell azzal a megkerülhetetlen ténnyel, hogy az ukrán hadigazdaság motorjainak a jelentős része Ukrajna határain túl pörög, ott, ahol az orosz bombázóhadjárat nem képes kárt tenni bennük.
Mindezt összevetve, mi az orosz bombázókampány eddigi mérlege? A válasz erre a kérdésre kétfedelű.
Ami a bombázókampány offenzív hatásait illeti, Oroszország számára a siker kulcsa abban rejlik, hogy az orosz és a vele szövetséges államok hadiipara képes lesz-e többet termelni, mint amennyit Ukrajna termel, illetve amennyit Ukrajna a szövetségeseitől kap. Ha a jelenlegi kváziegyensúly megbomlik, az az ukrán légvédelmi rendszer összeomlásához vezethet.
A légi fölény birtokában pedig Oroszország egy teljesen másfajta légi kampányra állhat át.
Ami a bombázókampány defenzív hatásait illeti, Oroszországnak sikerült rákényszerítenie Ukrajnára és a szövetségeseire egy olyan technológiai versenyt, ami arra kényszeríti az utóbbiakat, hogy támadó eszközök helyett a defenzív, légvédelmi eszközök gyártását részesítsék előnyben. Hasonló mintázat kialakulását láttuk a második világháború folyamán, amikor a Reich tüzérségi gránát termelésének a 40 százaléka a frontok helyett a honi területeket védő légvédelmi tüzérség felé áramlott. Azok a kutatók, akik az angolszász bombázókampányok relatív sikertelenségéről beszélnek, igen gyakran figyelmen kívül hagyják azt, hogy ez az érvágás döntően befolyásolta a német csapatok katonai hatékonyságát a csatatereken.
Mindezt összefoglalva a következtetés az, hogy az orosz stratégiai bombázókampány már hosszú ideje az ellenfél kapuja előtt játszik, a gól ott lóg a levegőben, de mivel a szükséges feltételek csak részlegesen teljesültek, egyelőre még a levegőben marad.
A szerző az Alapjogokért Központ biztonságpolitikai szakértője, lapunk főmunkatársa
