Egy angol úr Pest-Budán

Az angol Joseph Andrew Blackwell, diplomata és utazó, aki először 1836-ban látogatott el Magyarországra, 1798-ban született és 1886-ban hunyt el. Hazatérve cikksorozatban számolt be tapasztalatairól, a bécsi angol nagykövet pedig, Sir Robert Gordon felfigyelt ezekre az írásokra. Honfitársát sikerült meggyőznie arról, hogy idővel tán angol konzul lehet Pest-Budán – szeretett magyarjai körében. Blackwell, aki valóban megkedvelte a magyarokat – Szemerétől Kossuthig, Batthyány Lajostól Széchenyiig személyesen ismert mindenkit, aki számított –, 1843-tól gyakran tartózkodott Pest-Budán, és előbb félhivatalos, majd hivatalos diplomatalevelekben számolt be a nálunk forrongó politikai és gazdasági életről.
Blackwell praktikus, hideg fejű angol, akitől távol áll minden illúzió és délibábkergetés, megértéssel, de szépítgetés nélkül számol be a magyarországi életről. „Aki ismer – írja –, tudja, hogy elveim konzervatívok, a meghatározás valódi jelentésében, és bizonyos vagyok benne, hogy maga Metternich herceg sem idegenkedhet jobban a demokratikus agitációtól, mint én…” – jellemzi magát, ugyanakkor azt sem titkolja el, hogy a Metternich-féle ókonzervativizmust megveti: „Az osztrák kabinet magyarországi politikája egyszerűen szánalmas. Valószínűleg nincs a kontinensen több nép, amelybe oly mélyen beleivódtak volna az igazi alkotmányos szabadság elvei, mint a magyarokba… Az osztrák miniszterek csak saját szűk látókörű, nyomorúságos politikájukat okolhatják és nem a magyarokat” – jelzi, érzékelve a Duna partján tapasztalható forrongást. Az osztrák birodalmat így látja: „Gyenge és erőtlen. Több heterogén államból áll, melyeknek központja egy apró főhercegség.” Látja a nemzetiségek, főként a horvátok elégedetlenségét, és úgy gondolja: „Ha Magyarország elszakad Ausztriától, Oroszország prédája lesz.”
Kossuthért, aki idehaza népszerű, mérsékelten lelkesedik, Széchenyiért viszont – akit különcségeiért a honfitársai inkább sanda gyanakvással figyeltek – annál inkább. Leveleiben beszámol utóbbi nagyszabású terveiről, a már elkészült Lánchídról, a nagy „Óbudai kikötőről”, a megálmodott új parlamentről, az út-, vasút- és csatornahálózatról meg a nagyszabású iparosítási elképzelésekről. Azt is akkurátusan leírja, mi mibe kerül Pest-Budán. Tetszenek neki a bútorok meg a selyemáruk.
Rendre beszámol a diétáról, az ott folyó – sokszor méltatlan – handabandázásról. A pesti párbajokról – Batthyány Kázmér kontra Zichy Feri (sic!) –, a jórészt koldusbotra jutott, ám választójoggal mégis bíró nemességről, aztán a Védegyletről. A magyarok önállósulásában nem bízik. Úgy gondolja, „ha magukra hagynák őket, az ország hamarosan az anarchia szomorú képét mutatná”. Magyarország és Ausztria viszonyát az írekéhez meg az angolokéhoz hasonlítja. A radikális ír katolikus pap, O’ Connell, aki népének Angliától való elszakadásáért agitál – és akitől angol hazafiként Blackwellnek a háta borsódzik! –, magyar megfelelője Kossuth Lajos.
Legközelebb hozzá Szemere és Eötvös József (Pepi!) állt, aki „egyaránt kiváló magyar írónak és költőnek, valamint közszónoknak és közírónak”. Szemere politikusi fogyatkozásának tartja, hogy népszónoki képességei a nullával egyenlők. Bármilyen meglepő, Petőfi neve egyszer sem fordul elő a leveleiben. Mintha nem is lett volna.
A márciusi forradalom kitörésekor Blackwell Pesten tartózkodott, de az események váratlanul érték. Beszámol Metternich dicstelen bukásáról, és megjegyzi: „Most már nyilvánvaló, hogy a magyaroknak bona fide felelős minisztériumot kell kapniuk, sajtószabadságot és évenkénti Diétát Pesten…” A forradalom eseményeit vegyes érzelmekkel kíséri. Felrémlett előtte – látnoknak sem volt utolsó – a Habsburg-birodalom, majd a soknemzetiségű Magyarország széthullásának rémképe, szinte pont úgy, ahogy az nagyjából hetven esztendő múlva be is következett. Felvázolta, milyen lesz Jugoszlávia – a szót persze nem használta, Illíriát mondott. Hüledezve látta Görgey, Dembinski és Bem, továbbá Kossuth, Szemere és Madarász rivalizálását. Beszámolt arról, hogy a forradalomban a „teljes magyar népesség” mellett sok szlovák, román és mintegy ötvenkétezer zsidó is fegyvert fogott. A szerbek, horvátok meg az erdélyi szászok már kevésbé lelkesedtek a „magyar ügyért”. Azon is eltűnődött, milyen lesz vajon a jövőben a magyarok meg az osztrákok viszonya. Nagyjából olyannak sejtette, mint amilyen a norvégeké meg a svédeké. Sajnálatosnak látta Anglia szempontjából, hogy a magyarok iparosítási lendülete a bukás következtében törvényszerűen megtorpant. Végezetül pedig elmondta, mennyire szégyellte magát, amikor a köztudottan magyargyűlölő bécsi angol követ, Ponsonby – szinte egyedül Európában! – egyetértett a világosi fegyverletételt követő véres megtorlással.