Egyszerű szablyák

Amerikai utazó, bizonyos Charles Loring Brace járta 1851-ben a rendőri felügyelet alatt tartott Magyarországot. Nagyváradra is eljutott – mint gyanús idegent, pár hétre börtönbe csukták Szent László városában –, ahol úti beszámolója szerint találkozott azzal a honvédtábornokkal, Gáspár Andrással, aki huszonhat éven át szolgált az osztrák császár seregében, ám ezredével 1848 májusában hazatért, hogy katonáit a haza védelmére feleskesse. Igazi becsületes katona – írta Gáspárról az éles szemű amerikai. – Csupán egyszerű szablya, nem pedig tábornok, és nem az új idők embere. Nem sok hasznát fogják venni, ha egy újabb forradalom kitörne Magyarországon… Azzal nem foglalkozott a messzi földről érkező vándor, hogy ennek az „egyszerű szablyának”, és a többinek mind, mi volt a szerepe a szabadságharc másfél esztendejében. Arról egy másik XIX. századi írás elmélkedett, igaz, még a szablyáénál is jelentéktelenebb küldetési körben örökítve meg a küzdelem méltatlanul feledett vitézeit. „Amint a nagy mindenségben megvan mindenik porszemnek a maga rendeltetése” – írta visszaemlékezéseiben az a Dékány Rafael, aki Kossuth Lajosnak a kecskeméti vásártéren elmondott toborzó beszédén fellelkesülve, középiskolai tanulmányainak a befejezése előtt csatlakozott a népfelkelőkhöz, családjának kilenc férfi tagjával egyetemben –, a ’48-as honvédeknek is „bőven kijutott osztályrésze szabadságharczunkban”.
Arra az igazságtalanságra, amellyel a magyar történelmi emlékezet 1848–49 résztvevőivel bánik, hogy tudniillik a politikusok közül csak Kossuth, Deák, Széchenyi és Petőfi emlékét őrizte meg, és szinte teljesen feledte más közéleti szereplők érdemét, a tábornokok közül pedig legfeljebb Görgey, Bem, Klapka és Damjanich neve jut eszébe az embereknek, a többieket csak a szakmabéliek ismerik, tudomásom szerint a történész Hermann Róbert hívta fel először a figyelmet. Az ellenben, hogy e méltatlan helyzet megváltoztatása érdekében komoly tudományos sorozatot indíthattak el a kutatók, egy múltjára büszke városnak, Kecskemétnek is köszönhető. A történészek számára kiváltképpen értékes családi hagyatékokat is gondozó helyi levéltár gazdag 1848–49-es gyűjteményének jóvoltából immár többkötetes kiadványsor idézi meg a százötvenkilenc évvel ezelőtti események hétköznapi hőseit, kivétel nélkül olyan jellemeket, amelyeket – történelmi tisztánlátásunk és a jelenben való eligazodásunk miatt is – bűn volna feledni. Gáspár András pályaképe, ahogyan Hermann Róbert elénk állítja, az önerejéből, szorgalmával, egyenes jellemével és természetes eszével magasra jutó embert példázza, Dékány Rafael visszaemlékezése – a Székelyné Kőrösi Ilona által gondozott szövegnek köszönhetően – a szabadságharc mindennapi gondjait is tudatosítja a XXI. század polgáraiban. Lestár Péter története – Péterné Fehér Mária kutatómunkájának eredményeként – azt ábrázolja, milyen pozitív változást idézhet elő a sors által körülajnározott ifjú emberben, ha nagy feladatokkal mérheti meg magát. Muraközy János, Jókai Mór barátja s modellje (A tengerszemű hölgy című regényében mesemondónk róla mintázta a világirodalom tán legvonzóbb gerillakapitányát), ahogyan Székelyné Kőrösi Ilona dokumentálja az életét, azt is eszébe juttatja az önérvényesítést mindennél többre tartó mai embereknek, hogy a magasztos célok érdekében sutba dobott művészi ambíciók is érhetnek annyit az egyén életében, mint a múlandó siker és egynémely fényes kitüntetés.

Ilyen lehetett Herkules suhanc korában – írta Muraközy Jánosról a kecskeméti tanulóévekre visszaemlékező Jókai. A bálokon előtáncos, híres a lovaglótudományáról, vívóként népszerű. Festőnek is ígéretes. Amikor az ügyvédi vizsga letétele után beiratkozott az Első Magyar Festészeti Akadémiára, olyan neves alkotók figyeltek fel rá, mint Zichy Mihály, Than Mór, Jakobey Károly. A március 15-i események után a huszonnégy esztendős fiatalember a legelsők között jelentkezett önkéntes nemzetőrnek. A népfelkelőkkel megjárta a Délvidéket, a Dunántúlt, személye azonban 1848–49 telén, a kecskeméti gerillák vezetőjeként vált széles körben ismertté. „Kis, de jól rendezett csapatával”, Jókai jellemezte így, a stratégiai fontosságú cibakházi hidat védte, s közben négy kemény hónapon át váratlan támadásaival, megtévesztő hadmozdulataival nyugtalanította az ellenséget. A nyári hadjáratban a X. században századosként szolgált tovább. Azok közé a fiatalemberek közé tartozott Muraközy János, akik a forradalmat az első perctől az utolsóig személyes ügyüknek tekintették, a bukás után már csak ezért sem számíthatott kegyelemre. Bujdosóként művészbarátai segítették, azok is, akik a gerillavezér Muraközyt pompás festményen örökítették meg: Than Mór, Lotz Károly, Markó András. A hírhedt pesti Újépületet azonban Muraközy sem kerülte el. Szabadulása után egyre kevesebbet festett, gazdálkodott inkább. Akik értenek hozzá, azt állítják, jelentősek az érdemei a Kecskemét környéki szőlő- és gyümölcskultúra fejlesztésében.

A Muraközy Jánosnál öt esztendővel idősebb Lestár Péter a rendi országgyűlések színhelyén, Pozsonyban volt joghallgató. Az ügyvédi vizsga letétele után hazatért Kecskemétre, s a reformkori értelmiség életét élte. Olvasta a Pesti Hírlapot, az Életképeket, „kinek senki nem parancsolt, kinek, ha reggel 7 óra előtt fel kellett kelni ágyából, rettenetes rossz napot számított, ki 11 órától mindég azt leste, lesz é már 12, hogy ehessen…” A március 15-i pesti eseményekről még aznap délután értesült, két nappal később az elsők között iratkozott fel a kecskeméti polgárőrség listájára. Júliusban is önként és elsőként jelentkezett a harci feladatokra, nemzetőrnek. A város ügyvédei közül egymaga. A kecskeméti önkéntesekből aztán három század alakult – a legfiatalabb katona tizenhét éves, a legidősebb negyvenkettő, a legtöbbjük szolga és iparos legény, de volt közöttük lelkész, tanuló, juhász, óhitű kereskedő és muzsikus is –, az első századnak Lestár Péter lett a főhadnagya. Mindenki a maga ruhájában ment katonának. Akinek nem jutott puska, vitte a saját fegyverét, vagy kaszával fegyverezték fel. Lestár Péter nem tartozott a naplóíró katonaemberek közé, levelet is kettőt, ha írt kedves cimborájának, ifj. Fórián Györgynek. Hadijelentésekből és mások visszaemlékezéseiből tudható, hogy Lestár Péter 1848 szeptemberétől egy-két napos pihenőktől eltekintve 1849 októberéig szinte végig csatatereken, ostromlott várakban töltötte az életét. Ott volt a pákozdi csatában („a kecskemétiek kiállták a tüzet, mint kőfal, a horvátokat egyenesen ők állították meg…”), Schwechatnál, Guyon oldalán. Nagyszombatnál életre-halálra viaskodott a századparancsnok, jegyezték fel róla. Öt-hat emberével menekült csak, a többi odaveszett… A nagyszombati csata után Komáromba került, s ettől kezdve a vár minden harcában, megpróbáltatásában részt vett, egészen a kapitulációig, amit egyébként erősen ellenzett. Egy ízben futárszolgálatot is teljesített: a várőrség számára a kormánytól nagyobb mennyiségű pénzt kellett kérnie Debrecenben. Ötszázezer forintot kapott, ötforintos bankjegyekben. Két parasztszekéren, Kiss Péter gabonakereskedő néven igyekezett visszavinni értékes rakományát Komáromba. Közben azonban a Dunán elfogtak két hajót, amelyen egy „igazi” Kiss Péter nevű gabonakereskedő az ellenségnek szállíttatott gabonát. A Majsánál feltartóztatott Lestár Péter, aki úti okmányaival igyekezett tanúsítani, hogy az ő neve Kiss Péter, áruló „névrokona” miatt a csodával határos módon kerülte ki az akasztófával való találkozást… Kardját megtartva, menlevéllel tért haza 1849. október 4. után a szülőföldjére. A kiegyezés után tizenhat esztendőn át ő volt Kecskemét polgármestere. A helytörténészek szerint ez idő alatt indult el a település a városiasodás útján. Méltó középületeket emeltetett, városi és pusztai iskolák sorát szervezte meg. Lestár Péter, akiről azt tartották honvédtársai, hogy „első a tűzben, utolsó a hátrálásban”, pontosan tudta, hogy mi a teendő a polgárosodás küzdőterein.

Dékány Rafael orvosnak tanult, aztán híres tanár, ismeretterjesztő s természettudós lett belőle. És iskolaszervező, néprajzi gyűjtő, tankönyvíró, a Kecskeméti Lapok szerkesztője. 1848-as visszaemlékezéseit is e lap hasábjain jelentette meg a 80-as években. A korabeli bőséges memoárirodalomtól eltérően Dékány Rafael nem önmagát állította a középpontba, nyilvánvaló érdemeit, kitüntetéseit például meg sem említette. (Családtagjainak megjegyzéseiből tudható, hogy „Rafi bátyánk jó katona volt, mutatja az, hogy őrmesternek léptették elő Budavár bevétele után”.) Ő a szabadságharc mikroklímáját örökítette meg. A légkört, amelyben helyt kellett állni, életre- halálra. Annak a legénynek, aki hazulról nem hozott magával melegebb gúnyát, egy vászonkabáton kívül semmilyen téli öltözéke nem volt – jegyezte fel például 1849 első fagyos napjairól. Majd így folytatta: Hiányos és silány ruházatunkon kívül a vezénylő tisztikar szeszélye és viszálykodása okozott sok szenvedést. Megrázó képet festett a halállal való legelső találkozásáról, amikor egyik kedves cimborája dőlt ki a sorból, nyomban az után, hogy a csatatéren egymásra találtak. A következő pillanatban pedig a mellette álló társa sebesült meg. „Egész arczomat leöntötte forró vérével…” Mulatságos is, tragikus is, ahogyan a budai vár ostromának az előkészületeiről írt Dékány Rafael. Az előkelő pesti hölgyek bátorító csókjairól, meg a tormás virsliről és a szilvóriumról, amelylyel a polgárok a bevonuló huszárokat fogadták. Hadgyakorlatként a Nádorkert hársfáihoz támasztott lajtorjákon sétáltak le s fel, mint a „gúnyás szamár”. Amikor pedig Hentzy a várból lövette őket, dalolni kezdtek: „Haragszik a gazda, hogy mi itt mulatunk, Vigye el a házát, majd mi itt maradunk…” A nóta, a muzsika egyébként is komoly szerepet kaphatott Dékány Rafael alakulatának, a 25. honvéd zászlóaljnak az életében: „A banda reggeltől estig a Rákóczi-indulót fújta, mintha csak lakodalomba mentünk volna, nem csatába”. A komáromi kapituláció után – írja a Budavár bevétele után, a zsigárdi ütközetet, a peredi csatát is végigharcoló, július 2-án és 11-én Ácsnál rohamozó Dékány Rafael, akit a hadi dicsőség utolsó napjai Komárom várában értek – nem volt többé dal, nem volt vidámság. Csak „bőséges tapasztalat, hogy a folytonos csatázás mennyire elvadítja, milyen kegyetlenné teszi az embert”. Az első pár csatában „az emberi érzület folyton hullámzik, a rombolás és öldöklés vágya, majd a félelem és az önfenntartási vágy vergődnek túlsúlyra. De e pár jól vagy rosszul sikerült csata után… minden, de minden, még az önfenntartási vágy is egyetlen egy hajlamban összpontosul, a vérontásban és a velejáró öldöklésben… A háború utolsó napjaiban már könyörületet nem ismerve, egykedvűleg, mintegy üzletszerűen mártottuk szuronyunkat ellenségünk vérébe”…

Akinek élethivatása volt a katonáskodás, mint a csizmadiamesterséget a korabeli Európa legnagyobb szárazföldi fegyveres erőiért odahagyó Gáspár Andrásnak, más fogalmak körül köröztek a gondolatai, mint a szabadságharc önkénteseinek, akkor is, ha csatákban forgolódott, és akkor is, ha feljebbvalóinak parancsára várt. Gáspár András, a tavaszi hadjárat idején Magyarország legöregebb ezredese, negyvenöt esztendős, megszokta, hogy szentnek tartsa elöljárói utasításait, és soha nem engedte meg magának, hogy azok okait feszegesse. Seregét jobban féltette, mint a saját életét, talán ezért is volt kiválóan alkalmas alárendeltjei irányítására. Sohasem „egyéni vagy családi öszveköttetés, protekció vagy nepotizmus mozdított előre”, írta 1862-ben, amikor az emigrációban lévő Kmety György büntetésre méltó közönyösséggel és tudatlansággal vádolta. S valóban, a közvitézből ezredparancsnokká lett Gáspár András mindent a saját erejéből ért el a katonai pályán. Az 1848–49-es szabadságharc „csak” tért nyitott előtte. Képességeire az ozorai ütközet után figyeltek fel a felettesei. A két dühödt vetélytárs, Perczel és Görgey, a győzelem után az Országos Honvédelmi Bizottmánynak írt jelentésben – egymásról említést se téve – Gáspár Andrást a legnagyobb elismeréssel illette. Gáspár az embereit a legnehezebb helyzetekben is személyes bátorságával és felelősségteljes magatartásával lelkesítette, amikor pedig korábbi ezredparancsnokaival került szembe a honvédelem csataterein, s éppen azokkal, akik a legszebb jellemzéseket írták róla a császár seregében, fényesen bizonyította, hogy rászolgált a kiváló minősítésre. A negyedszázadosnál is hosszabb katonai szolgálat azonban elkoptatta szervezetét. A képességeit meghaladó harci feladatokban elkövetett hibák után, fizikai fájdalmaira hivatkozva betegszabadságot és békealkalmazást kért, először Görgeytől, majd a Gáspár Andrást személyes szimpátiájával több alkalommal is kitüntető Kossuth Lajostól: „Nehezemre esik ezt éppen akkor kérni, amikor szeretett hazánknak minden kar szükséges ahhoz, hogy ellenségeink zsarnokságától megszabadítsuk… Ugyanakkor abban reménykedem, hogy rövid időn belül rendbe jőve ismét szeretett hazám szolgálatába léphetek.” Kihátrálását nehezen bocsátották meg, akik Gáspár András bírálatával is Görgeyt akarták sérteni. Azt még kevésbé, hogy nem akasztották fel az aradi tizenhárom mellé, tizennegyedikként, hanem „csak” tízévi várfogsággal büntették. No, persze, mondták, annak köszönheti az életét, hogy az ifjú Ferenc Józsefet ő tanította lovagolni! (A történészek máig nem találtak erre való utalást.) No, igen, „időben” hagyta el a sereget, a trónfosztás kimondása után… (Az aradi hadbíróság előtt nem csak Gáspár András hivatkozott arra, hogy „politikai dolgokhoz semmit sem ért”, mások is igyekeztek mindent megtenni, hogy cselekedeteik súlyát csökkentsék.) Gáspár András, a nyílt és hiszékeny ember, aki meg volt győződve róla, hogy közbelép az érdekükben az „orosz császár”, akinek a 9. ezred a nevét viselte, október 6. után úgy érezte magát, „mintha valami mocsok esett volna rajta”. Gránitszikla szeretett volna lenni ő is, mint a társai, akik oly büszkén fogadták a halálos ítéletüket. Ám ő nem szikla volt, hanem szablya. Egyszerű szablya.