Európában terjed a pesszimizmus, polgárai egyre kevésbé bíznak kontinensük közös jövőjében. Csak hat százalékuk gondolja úgy, hogy Európa megmarad gazdasági nagyhatalomnak, és mindössze 16 százalék hiszi azt, hogy a globalizáció valami jót is hozhat számára. Sokaknak nemkívánatos dilemma formáját ölti a jövő: elfogadjanak-e egy kockázatos angolszász dinamizmust, amely sorozatosan felszámolja a jóléti vívmányokat, vagy továbbra is ragaszkodjanak a biztos hanyatlásba vezető biztonsághoz és társadalmi igazságossághoz? Az Európai Unió 2000-ben a lisszaboni stratégiában kinyilvánította azt a szándékát, hogy ledolgozza az Amerikával, Délkelet-Ázsiával és Kínával szemben halmozódó, egyre növekvő hátrányát, és 2010-re a világ legdinamikusabb és legversenyképesebb, tudásalapú gazdaságává válik. Hamar kiderült azonban, hogy ezek a remények beválthatatlanok. Wim Kok 2004 végén kiadott jelentése sokkolta az európai közvéleményt: bajok vannak a versenyképességgel és a gazdasági teljesítménnyel. Az Egyesült Államokhoz képest a „régi„ Európában a gazdasági növekedés a kilencvenes évek közepe óta alacsonyabb, lassult a munkatermelékenység növekedési üteme is, s csak feleakkora az információs és komputertechnológiák hozzájárulása a gazdasági teljesítményhez. A félelmetes versenytársként feltűnő Kína már a magas hozzáadott értékű ágazatokban is nagy kihívást jelent az EU-nak, miközben minőségi elmaradását szinte teljesen felszámolta. A nemzetközivé váló szolgáltatásokban India jelentkezik első számú vetélytársként a maga hatalmas, jól képzett és angolul beszélő munkaerőtömegével. Amerika megerősítette vezető szerepét az információtechnológiában, hiszen a magáénak tudhatja a 300 vezető cég háromnegyedét és a k+f (kutatás-fejlesztési) kiadások alapján rangsorolt 300 cég csaknem felét, és minden vonatkozó mutató tekintetében megelőzi az EU-t. A foglalkoztatási ráta a kilencvenes évek közepén már Amerikában és Japánban is számottevően magasabb volt, mint Nyugat-Európában. Azóta az úgynevezett „luxemburgi folyamat” keretében az EU 15-ök jelentős sikereket értek el két kritikus területen: az időskorúak és a nők foglalkoztatásában. Ugyanakkor az egy dolgozóra jutó ledolgozott órák évi átlagos száma Japánhoz és Amerikához viszonyítva tovább csökkent, holott eleve alacsonyabb szinten állt ezekhez az országokhoz képest. Kétségtelen, hogy Európának van javítanivalója: többet kellene beruháznia a kutatás-fejlesztésbe és az oktatásba, elmarad a kutatási eredmények piacosítható termékekké változtatásában, lassú az információs technikák elterjedése, viszonylag nagy súllyal vannak jelen az alacsony és közepes technológiai igényű ágazatok, és még mindig eléggé rugalmatlan a munkaerőpiaca. Az elöregedés már most jól látható gazdasági hátrányokkal fog járni: a brüsszeli bizottság szerint a jelenlegi 2–2,25 százalékos GDP-növekedési potenciál 2040-ben 1,25 százalékra süllyed, ami 20 százalékkal mérsékeli az egy főre jutó nemzeti termék szintjét. De a fő problémát – legalábbis véleményem szerint – nem ezek okozzák; Európa a liberalizált világpiacon a jóléti állam súlyos terhével a vállán versenyez, míg versenytársai szinte tehermentesen vesznek részt a küzdelemben. Mint jól tudjuk, Amerikában nincs kötelező társadalombiztosítás, és mintegy 40 millió embernek nincs is biztosítása. Kínában és Indiában a munkáltatók nem fizetnek tb-járulékot; az Egyesült Államokban ez az egy főre jutó GDP-vel egyenlő jövedelem 8,8 százalékának, Japánban a 15 százalékának felel meg, Délkelet-Ázsia többi országában pedig a hat százalék alatti érték a jellemző. Ezzel szemben Olaszországban a munkáltatók az egy főre jutó nemzeti termék 104,2, Franciaországban 51,2, Svédországban 32,8, Ausztriában 31, Németországban 21 százalékának megfelelő tb-járulékot fizetnek. Nagyok a különbségek a munkavállalói társadalombiztosítási rátákban is, s ez – közvetve, a béreken át – megint csak a vállalkozók terheit növeli. A személyi jövedelemadók ugyancsak az európai jóléti államokban a legmagasabbak, s a GDP 40–50 százalékos skandináviai és nyugat-európai újraelosztásával szemben Amerikában 29 százalék, Japánban 27, Kínában és Indiában 17 százalék valósul meg. Európa azonban hangsúlyozottan ragaszkodik ökoszociális modelljéhez, a társadalmi kohézióhoz és szolidaritáshoz, és kizárja annak lehetőségét, hogy versenyképességének javítása érdekében a bérek és a munkaerőköltségek lefelé menő spirálját eredményező versenyben vegyen részt. E „hivatalos„ állásponttal szemben egyre több mérvadó politikus és szakértő gondolja úgy, hogy a munkaerőpiacot rugalmasabbá kell tenni, s a társadalmi kohézióról vallott nézeteket részben fel kell adni.
*
Vagy pedig – a liberalizált világkereskedelemmel szemben – Európának meg kell védenie piacait.
Henry Kissinger volt amerikai külügyminisztertől Angela Merkelig sokan gondolkoznak egy észak-atlanti kereskedelmi vámfal felállításának szükségességén, amelyet elméletileg is indokolttá tenne az eltérő társadalmi rezsiköltségek által okozott egyenlőtlen világpiaci versenyhelyzet.
De még ne temessük el Európát! Felhalmozott társadalmi bizalmi tőkéje, munkaerejének képzettsége, tudományos potenciálja és kifinomult, az érdekeltek érdekegyeztetésén alapuló szabályozási és társadalomirányítási technikái, valamint századunk legnagyobb kihívása, a környezeti gondok iránti érzékenysége még sokáig biztosítják számára az egyik vezető helyet a világgazdaságban. Integrációs eredményei pedig megsokszorozzák ezen előnyöket.
Az Európai Unió a világ legnagyobb „gazdasága”, a legnagyobb kereskedelmi forgalmat lebonyolító térsége és legnagyobb beruházásitőke-exportőre, és ez még legalább húsz évig így lesz. Az EU nyújtja a legtöbb segélyt a szegény országoknak. Évi hozzájárulása a világ vásárlóerő-potenciáljához kétszer akkora, mint Kínáé, és még legalább húsz éven át nagyobb lesz a piaca, mint a bármilyen lendületesen is fejlődő Kínáé. Európa – növekvő pesszimizmusa és önbizalomhiánya ellenére is – még legalább két évtizedig a globális játszmák egyik meghatározó szereplője marad, véli Nick Mabey, egy lendületes, fiatal stratégiai tervező Tony Blair környezetéből.
Európa legnagyobb előnye a közjavak előállításában rejlik; abban a képességében, hogy tud társadalmi támogatást és konszenzust teremteni, politikai koalíciókat létrehozni a köz javát szolgáló szolgáltatások (oktatás, egészségügy, nyugdíjrendszer, környezetvédelem) megvalósításához. Ez az éles világpiaci versenyben pillanatnyilag hátrányt jelent, de a versenytársak hosszú távon éppen azért fognak kifulladni, mert ezt nem tették meg.
A másik hatalmas előny: a fél évszázados integrációs tapasztalat. Európa kemény harcok és próbák árán jutott el odáig, hogy tagállamainak kölcsönös gazdasági függősége és versengése egy korrektül szabályozott rendszeren, az egységes piacon belül kölcsönös előnyöket generál. Az európai versenypolitika, támogatási politika, fogyasztóvédelem és környezetpolitika arra kényszeríti a vállalatokat, hogy termékeik és szolgáltatásaik minőségét javítsák, ne pedig a szabályozási hézagok kihasználásában versenyezzenek.
Az europesszimizmus gyakori oka az elöregedés, a csökkenő népesség, amely a következő ötven év meghatározó demográfiai trendje lesz; a félelem attól, hogy ilyen helyzetben a gazdaság nem menedzselhető sikeresen. De ez nem egyedülálló jelenség. Japán és Oroszország már jelenleg is ebben a helyzetben van, s ez a jövő vár Kínára (!) és az Egyesült Államokra is 15 éven belül. A többi versenytárshoz képest alacsony európai foglalkoztatási ráta kialakulásában ugyan szerepet játszik a népesség elöregedése, de a korosodó társadalom ugyanakkor – éppen ezáltal – egyre több, az idősek ellátásával kapcsolatos munkahelyet is teremt. Továbbá: mindaddig, amíg lesznek fiatal, dinamikusan növekvő társadalmak, a velük folytatott gazdasági kapcsolatok dinamizáló hatásúak lesznek. Mabey erre éppen Kína példáját hozza fel. Ha Kína gazdasági növekedése töretlen marad, ez – a vele folytatott kereskedelemnek köszönhetően – Európában a reálbéreket 15–40 százalékkal magasabban tartja ahhoz képest, mintha lelassulna a kínai gazdasági növekedés. Ez egyben azt is jelenti, hogy kisebb lesz az európai aktív keresőkre háruló adó- és járulékfizetési teher az elöregedő társadalom megnövekvő egészségügyi és szociális kiadásai miatt. (Tanulság: még az elöregedésben is jobb élen járni; mert vajon honnan lesznek hasonló előnyeik a később korosodóknak?)
Ezenkívül a fő versenytársaknak is megvan a maguk baja. Az Egyesült Államok krónikus deficittel küszködik, s elvesztette autógyártása és feldolgozóipara nagy részének versenyképességét. Kínát és Indiát belső instabilitás gyötri: a rendszer elemévé vált korrupció, a növekvő társadalmi egyenlőtlenség és a vízhiány. A népességfogyás miatt a gazdaság növekedése kétségtelenül ott is lassul, s ezért már nem lesz alkalmas arra, hogy vele mérjük a sikert. Ezt olyan minőségi mutatóknak kell felváltaniuk, mint a biztonság, jólét, egészség, szabadidő. Az EU 15-ök lakossága már most ezeket preferálja a jövedelemnövekedéssel szemben. Az ENSZ Egészségügyi Világszervezete (WHO) szerint Európa feleakkora egy főre jutó egészségi kiadásokkal jobb eredményeket ér el, mint az Egyesült Államok. A Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) igazolja, hogy az EU 15-ök valamennyi szociális mutató terén lehagyják Amerikát. Ezek sokkal jelentősebb eredmények, mint a magában vett gazdasági növekedés.
Hozzá kell szoknunk, hogy a legnagyobb érdekellentétek nem az alacsony és magas jövedelműek között, nem a munka és a tőke között, de még csak nem is a különböző kultúrák között, hanem egyre inkább a mai és jövendő generációk között fognak jelentkezni. Az eddigi generációk nagyrészt kimerítették az olcsó fosszilis energiahordozókat – az utánuk jövőknek a költséges megújuló energiák maradtak. Az öregek elszennyezték a környezetet, a megtisztítás a fiatalokra vár. A korábbiak felelőtlenségének hatására úgy megnőtt az üvegházhatású gázok koncentrációja, hogy elkezdődött a klímaváltozás, sőt „önjáróvá” vált, s későbbi nemzedékek sokasága fog szenvedni tőle. Mily bölcsen mondja az Írás: az atyák ették meg a szőlőt, s a fiak foga vásott belé. Ezek az atyák ráadásul még kellő számú utódot sem nemzettek, és arról sem gondoskodtak, hogy öregségükre a saját megtakarításaikból élhessenek.
A jövő legnagyobb kihívásait az elöregedés mellett a klímaváltozás, a szűkülő erőforrások és a sokirányú sebezhetőség jelentik. Ha a fejlett világ ezekre nem talál megfelelő választ, a káros következmények elsősorban a szegény országokat sújtják majd. A válasz pedig kemény intergenerációs alkukat követel. Logikus a következtetés: e súlyos konfliktusok kezelésében azok az országok és térségek lesznek előnyben, amelyek többé-kevésbé már ma is birtokában vannak ezeknek a konszenzusos technikáknak és alkuknak. Márpedig az EU ilyen térség: lásd a közjavak szolgáltatását, a környezetpolitikát, a klímavédelmet és legutóbb a közös energiapolitikában végbemenő fejleményeket.
Szeretném tehát remélni, hogy Európa kulturális és társadalmi öröksége – benne a miénk – valamilyen mértékben és módon mégiscsak előnyünkre szolgál egy olyan világban is, ahol a sikerességet az árfolyam-stabilitás, a tőkevonzás képessége, az exporthányad, a vállalatok tőzsdei értéke és a bérek minimalizálása jelenti. Az európaiak azonban európaiságukat megtartva akarnak versenyezni a világ más térségeivel. Ezen európaiság döntő momentuma a közszolgálati szektor fejlettsége és az akörül megvalósuló politikai konszenzus, valamint a képesség az intergenerációs alkukra. Ha ezek az intézményi képességek kerülnek előtérbe, előnyeink megnőnek, s Európa diktálja majd a versenyfeltételeket.
Az ötvenéves Európai Unió olyan történelmi „tett”, amelyre teljes joggal büszkék lehetünk, és amely keretet ad ahhoz, hogy továbbra is a világgazdaság élvonalában maradjunk.
A szerző egyetemi docens
Szervező bújik ki Európa nagyméretű térképe alól a múlt heti berlini EU-csúcs egyik színhelyén. Az unió elutasítja, hogy részt vegyen a bérek és a munkaerőköltségek lefelé menő spirálját eredményező versenyben
