Halottak országa

Beregi hiedelem szerint, ahogy azt Csiszár Árpád kikutatta, „a halál nem a lét vége, csak minőségi változás. Az élő faluval szemben a temető a holtak faluja. Rendje megegyezik az élő faluéval. Ott is megvan a falu népének a nagycsaládok szerinti társadalmi rendje. Lényeges különbség, hogy ott nincsenek bajok, kísértések, amelyek oly sokszor próbára teszik a földi életet.” A boszorkányoknak és mindenféle ördöngösöknek a temetőben nincsen helyük, hiszen oda a „fekete tudomány” nem juthat el. Az fent marad a földön, és képviselői tovább rémisztgetik a halandókat.
A halál tartós, hosszú alvás, amelynek nyugalmát, tisztaságát az a seprű garantálja, amellyel a sírgödröt megtisztították, s amelyet felállítva otthagynak a hant sarkában. Az élők és a holtak lelkei egyaránt elhagyhatják a testet, és – főként álmukban – találkozhatnak. A földi téren bolyongó, ám sosem „ártalmas” holt lelkek megjelenhetnek régi környezetükben, de abban különböznek a boszorkányokétól és ördöngösökétől, hogy sosem öltenek rémítő állatalakot, ritka kivételektől eltekintve mindig a „maguk képében” bukkannak fel, csak nagy néha lélekmadár (főként gerle) formájában. A holtak birodalmának nyugalmát és rendjét őrök biztosítják. Az őr mindig az, akit a legutoljára temettek el.
Amikor meghal valaki, lehelyezik a földre. Ez az ősi képzetre, a föld anya voltára emlékeztet. Az sem mindegy, hogy valaki milyen ruhában, milyen tárgyakkal érkezik meg a halottak országába. Oda kincsek, ékszerek nem valók, de személyes eszközök igen. Sokan már életükben gondoskodnak a megfelelő ruháról, összecsomagolják a „halálravalót”. A férfiakra halotti ing, gatya és kabát kerül. Melléjük esetleg imádságoskönyv, görbe bot, pipa meg kalap. Az asszonyok halotti ruhájának fontos kiegészítője a kendő meg a fésű. Néha elhantolják a megboldogult cipőjét is, de ha valaki a földi életében rosszul látott, a szemüvegét is illik mellé temetni. Nyírmadán a halott kezébe, míg Beregdarócon a zsebébe vagy a zsebkendőjébe pénzérméket is tesznek, hogy „megválthassa velük a lelkét”.
Érdekes, hogy a halott utáni sírást nem kultiválják, sőt azt hirdetik a különféle „halotti rigmusokban”, hogy a sírás értelmetlen, hiszen az eltávozott a „boldog országba, a paradicsomba” érkezett, aminek inkább örülni kell. Ha éjszakánként „lélek jelenik meg” egy-egy háznál, próbára kell tenni, hogy jóakaratú-e vagy rossz szándékú. Ennek eszköze egy pohár víz, hiszen a gonosz lélek a vizet kerüli. Néhol tányért és kanalat is helyeznek a víz mellé, és éjszaka figyelik, megzörren-e a tányér, megcsörren-e a kanál.
Ismerik és nagy becsben tartják a „tudósokat”, más nevükön a halottlátókat, akik meg tudják idézni az eltávozottak szellemét, illetve közvetíteni képesek evilág és túlvilág között. Ahhoz is értenek, hogy a rontó lelkek, boszorkányok és ördöngösök ármánykodásától megóvják a jámborokat.
Különösen híres volt a halottlátók sorában az a mezőladányi cigány asszony, aki révületében hírt hozott a távoli hozzátartozókról, de értett az eltűnt tárgyak felkutatásához is. Messze földre eljutott a petneházi „titoklátó asszony” híre is, aki annak ellenére, hogy vak volt, „befelé” annál jobban látott.
Csiszár Árpád elmeséli azt a komikus esetet, hogy amikor Rohodon meghalt egy ember, a felesége időnként éjszaka kijárt a sírjához, és ezt-azt ásott el a halottnak. Egy szomszéd férfi észrevette, és ő is odalopakodott, majd a „csizmaszárába beszélt”, hogy az asszonnyal elhitesse: a síri hang a férjéé. Pálinkát kért, amelyet a megszeppent asszony naponta hozott is, és elégedetten konstatálta, hogy a tegnapi adag elfogyott.