„A 14 éves Just Katharina elkíséri apját a szomszédos faluba, hogy eladjanak egy tehenet. A lány meglát az Engelmann szövetbolt kirakatában egy fantasztikus, aranysárga, mintás anyagot. Katharina teljesen el van bűvölve, és megkéri apját, hogy vegye meg. 1940 körül a műselyem „parasztbrokát” rendkívül divatos és kelendő szövet a gazdag magyarországi német falvakban. A zsidó tulajdonos, Engelmann Jenő egyenesen Bécsből szerzi be vásárlóinak. A pompás anyag mindenesetre nagyon drága is. Apja megígéri, ha sikerül eladni a tehenet, megveszi az anyagot. És sikerül! Hazafelé megveszi Katharina számára a szövetet, melyből ünnepi ruha készül majd” – a tolnai leány története csak egy a sokból, amit a Néprajzi Múzeum új időszaki kiállításán megismerhetünk. Sorsok, anyagok, viseletek, és rajtuk keresztül a történelem egy elfeledett szelete elevenedik meg az ulmi Dunai Svábok Központi Múzeumának (DZM) vendégtárlatán.
Kik a dunai svábok?
A dunai svábok annak az ötszázezer németnek a leszármazottai, akik a XVIII–XIX. században a Duna folyását követve vándoroltak ki és telepedtek le a történelmi Magyarország különböző területein: Tolna, Baranya és Somogy térségében, a Dunántúli-középhegységben, Békésben, Bácskában, Bánátban, Szerémségben, Szlavóniában és Szatmárban.
Az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása után a területeket lakóikkal együtt Magyarország, Románia és Jugoszlávia között osztották fel. Az e térségekben élő svábok életében a legnagyobb törést a második világháború jelentette, mivel a világégést követően mindannyiukat a nemzetiszocialistákkal való együttműködéssel vádolták. Ezért többségük elmenekült, akik maradtak, azokat kitelepítették, de sokan meghaltak a jugoszláv internálótáborokban vagy a Szovjetunió kényszermunkatáboraiban.
A Súlyos anyag. Nők – viseletek – élettörténetek című kiállítás egyes ruhadarabjai a békésebb időkből valók, például az 1930-as évekből, amikor az ünnepi viselet még a helyi szépségideált idézi: a fiatal nőt akkor tartották a legszebbnek, ha csípője széles, dereka vékony. Ezért a lányok merevre keményített alsószoknyákat és díszes anyagból készült fedőszoknyát viseltek, szorosan a derekukra kötve.
Ezekben se leülni, se vécére menni nem lehetett. De, ahogy anno tartották, a szépségért meg kell szenvedni, sőt ezzel a lányok tűrőképességüket és fegyelmezettségüket is bizonyíthatták.
A megtekinthető viseletek másik része azonban a dunai svábokat ért gyászról és veszteségről mesél.
1944–45 telén ötvenezer 18 és 35 év közötti nőt hurcoltak el a Szovjetunióba kényszermunkára, hogy részt vegyenek a háború utáni újjáépítésben. Minden hetedik lány meghalt, soha nem tért haza.
A bánsági Susanne Zauner is belehalt az embertelen munka- és életkörülményekbe, az ő ruháit azonban édesanyja – lévén egyetlen lánygyermeke a családnak – nem bírta elajándékozni, megtartotta emlékbe. Később a kitelepített falubeliek által alapított egyesületnek adományozta, onnan került a DZM-be, majd a budapesti kiállításra.
Vagy földet vettél, vagy ruhát – más nem volt!
– hirdeti a tárlaton olvasható egyik idézet. Ez jól mutatja, hogy bár az utókor számára a viseletek szépsége és a hozzájuk kapcsolódó történetek a fontosabbak, annak idején egy parasztleány és családja a jobb házasság reményében vásárolt drága szövetet, így a magyarországi németek ünnepi viselete az 1930-as években addig nem jellemző gazdagságot mutat, ami a 2026 elejéig látogatható kiállításon is megcsodálható.
