„A 14 éves Just Katharina elkíséri apját a szomszédos faluba, hogy eladjanak egy tehenet. A lány meglát az Engelmann szövetbolt kirakatában egy fantasztikus, aranysárga, mintás anyagot. Katharina teljesen el van bűvölve, és megkéri apját, hogy vegye meg. 1940 körül a műselyem „parasztbrokát” rendkívül divatos és kelendő szövet a gazdag magyarországi német falvakban. A zsidó tulajdonos, Engelmann Jenő egyenesen Bécsből szerzi be vásárlóinak. A pompás anyag mindenesetre nagyon drága is. Apja megígéri, ha sikerül eladni a tehenet, megveszi az anyagot. És sikerül! Hazafelé megveszi Katharina számára a szövetet, melyből ünnepi ruha készül majd” – a tolnai leány története csak egy a sokból, amit a Néprajzi Múzeum új időszaki kiállításán megismerhetünk. Sorsok, anyagok, viseletek, és rajtuk keresztül a történelem egy elfeledett szelete elevenedik meg az ulmi Dunai Svábok Központi Múzeumának (DZM) vendégtárlatán.

Kik a dunai svábok?
A dunai svábok annak az ötszázezer németnek a leszármazottai, akik a XVIII–XIX. században a Duna folyását követve vándoroltak ki és telepedtek le a történelmi Magyarország különböző területein: Tolna, Baranya és Somogy térségében, a Dunántúli-középhegységben, Békésben, Bácskában, Bánátban, Szerémségben, Szlavóniában és Szatmárban.
Az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása után a területeket lakóikkal együtt Magyarország, Románia és Jugoszlávia között osztották fel. Az e térségekben élő svábok életében a legnagyobb törést a második világháború jelentette, mivel a világégést követően mindannyiukat a nemzetiszocialistákkal való együttműködéssel vádolták. Ezért többségük elmenekült, akik maradtak, azokat kitelepítették, de sokan meghaltak a jugoszláv internálótáborokban vagy a Szovjetunió kényszermunkatáboraiban.

A Súlyos anyag. Nők – viseletek – élettörténetek című kiállítás egyes ruhadarabjai a békésebb időkből valók, például az 1930-as évekből, amikor az ünnepi viselet még a helyi szépségideált idézi: a fiatal nőt akkor tartották a legszebbnek, ha csípője széles, dereka vékony. Ezért a lányok merevre keményített alsószoknyákat és díszes anyagból készült fedőszoknyát viseltek, szorosan a derekukra kötve.
Ezekben se leülni, se vécére menni nem lehetett. De, ahogy anno tartották, a szépségért meg kell szenvedni, sőt ezzel a lányok tűrőképességüket és fegyelmezettségüket is bizonyíthatták.
