Hetven éve, hogy a Márciusi Front zászlót bontott. Mi volt ennek a mozgalomnak a jelentősége?
– A már ismert népi-falukutató mozgalom ekkor vált országos jelentőségű szellemi-politikai tényezővé, miután nyilvánosságra hozta tizenkét pontba foglalt társadalmi-politikai programját. Az első négy pont a szabadságjogok maradéktalan érvényesülését követelte, a következő hét pont a társadalmi igazságosság megvalósulásáért emelt szót, és ennek érdekében tett javaslatokat, a 12. pont pedig a pánszláv és pángermán veszélytől fenyegetett Duna-völgyi népek konföderációjának szükségességét hangsúlyozta.
– Hogyan fogadta a korabeli magyar társadalom a Márciusi Front megalakulását?
– A szélsőjobb fanyalogva kifogásolta, hogy a tizenkét pont, valamint Zilahy Lajos és Féja Géza ünnepi szónoklatai nem foglalkoztak a zsidókérdéssel. A baloldal kezdetben elismeréssel, bár némi fenntartással számolt be az eseményről. Azt hangoztatva például, hogy fenntartás nélkül magukévá kell tenni a gondolatszabadság eszméjét. Amit egyébként a tizenkét pont megfogalmazói megtettek azzal, hogy a 2. pontban követelték a „gondolat-, szólás-, sajtó- és szervezkedési szabadságot”. Majd októberben a baloldali kifogásokra válaszolva kijelentették, hogy mind a tizenkét pontot fontosnak tartják, de időrend szempontjából kiemelik a választójog és a szabadságjogok kérdését. S a választójognak csak úgy van értelme, „ha a gyülekezési, szervezkedési, szólás- és sajtószabadságnak minden korlátozását azonnal megszüntetik”. Továbbá újra megfogalmazták fő követelésükként az önkormányzati demokrácia gondolatát.
– Baloldalról miért vetették fel az antiszemitizmus vádját a Márciusi Fronttal, a népi írókkal kapcsolatban?
– Ez azért nehéz kérdés, mert mind a mai napig nem sikerült tisztázni, hogy mit jelent az antiszemitizmus. Mindenekelőtt azt kellene leszögezni, hogy egyes személyek, csoportok bírálata nem ellenségesség még akkor sem, ha a bírálat igaztalannak bizonyul. Az antiszemitizmus a rágalmazó gyűlöletkeltéssel kezdődik, majd folytatódik a zsidók jogkorlátozásának követelésével. Azoknak a megállapításai viszont nem tekinthetők antiszemitának, akik bírálták egyes zsidó csoportok cselekedeteit – mint például Németh László vagy a baloldalról Jászi Oszkár. Németh Lászlónál, Jászinál – és sorolni lehetne a megvádoltakat egészen Csoóri Sándorig – egyetlen gyűlöletkeltő megállapítás sem található. Ezzel szemben a baloldalon a tárgyszerű bírálatokat is eleve antiszemita megnyilatkozásnak tekintették, s hogy kritikájuk még alaposabbnak tűnjön, igyekeztek a népiek demokratikus elkötelezettségét kétségbe vonni, nemzeti elkötelezettségüket pedig a nácizmussal összemosni.
– A harmadik út küzdelme – Népi mozgalom, 1944–1987 című könyve nem előzmény nélkül való: többek között a Márciusi Front is a kérdéskör részének tekinthető…
– Az volt a szándékom, hogy az elejétől a végéig áttekintsem a népi mozgalom történetét. Az első két könyvemben a második világháború végéig jutottam el, a trilógia befejező részében az 1944 decemberétől a lakiteleki találkozóig ívelő korszakra koncentráltam. Eredetileg folytatni szándékoztam a munkát, de a szakmai visszhangtalanság elvette a kedvemet.
– Ez furcsa, hiszen a harmadikutas politikai szimbolikát időről időre hol a jobb-, hol a baloldalon elevenítik fel…
– A harmadik út, akárcsak a népi mozgalom, olyan gyűjtőfogalom, amely sokféle elképzelésnek ad keretet. Lényegét abban foglalhatnám össze, hogy a népi mozgalom a harmincas években válasz volt a sikertelen baloldali modernizációs kísérletekre, főleg az őszirózsás forradalomra. A baloldal éppúgy nem tudott mit kezdeni a nemzeti gondolattal, mint 1918–19 előtt. Ugyanakkor a népiek magukévá tették az emberi és polgári szabadságjogok, valamint a szociális igazságosság gondolatát: ismeretes, hogy Németh László is szocialistának, de nem marxistának tartotta magát. A független, ateista szocialista Jászi Oszkár pedig azon sajnálkozott, hogy Magyarországon a keresztényszocializmus nem elég erős. Ez a kettős igény hívta életre a harmadik út gondolatát. A népiek a radikális reformmal szemben a szerves fejlődés pártján álltak: miközben tehát konzervatívak voltak, szembeszegültek a hivatalos konzervatív hatalommal. A harmadik út egyaránt elutasította a diktatórikus (náci, bolsevik, fasiszta) szocializmusokat, valamint a liberális kapitalizmust. A baloldal előbb üdvözölte a népiek fellépését, később azonban ellenük fordult. Fejtő Ferenc elismerte: vetélytársat láttak bennük. Ma már hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy Bálint György kelt a népiek védelmére.
– Vagyis ebből a politikai kenyérféltésből eredeztethető a népi-urbánus ellentét?
– Igen. Mai fogalmakkal úgy mondhatnánk, hogy az urbánusok radikális demokraták, míg a népiek nemzeti demokraták voltak. Kettejük között korántsem álvita folyt: a népiek sem zárták ki a forradalmat, de nem tudtak azonosulni az urbánusok tabula rasát hirdető, „végképp eltörölni” jelszavú radikalizmusával. A népiekben ennél sokkal erősebb volt a nemzeti hagyomány, a múlt értékeinek tisztelete.
– Mindezek a különbségek mégsem tűnnek kibékíthetetlennek. Mi mérgesítette el a viszonyt közöttük?
– Egyértelműen a zsidókérdés torzított el mindent. A politikai antiszemitizmust a zsidóságnak azon amorális tagjai váltották ki, akik vezető szerepet vállaltak az 1919-es tanácshatalomban, s vörösterrorjuk előidézte a nem kevésbé szörnyűséges fehérterrort. A hazai zsidóság politikai bűnbakká emelése már csak azért is meszszemenően igazságtalan, mert a zsidók nagy része szemben állt a Tanácsköztársasággal. Mivel azonban a fehérterror nemzeti retorikával jelent meg, minden nemzeti kezdeményezést egyben antiszemitának feltételeztek.
– Vagyis a baloldal ugyanolyan összemosásban vétkes, mint a szélsőjobb?
– Pontosan. A népieket a német völkischsel azonosították, összemosva őket a nemzetiszocializmussal. Elvitatták tőlük demokrata voltukat, mondván: „a fasizmus felé imbolyognak”. A népi mozgalom peremén elhelyezkedő Erdélyi József verseit például rávetítették Illyés Gyulára is, mert „ha Erdélyi tizenkilenc, akkor Illyés egy híján húsz”.
– Szerencsére ez az érvelési technika mára tökéletesen eltűnt a közéletből. De hogyan kapcsolódtak a népiekhez a falukutatók?
– A falukutató mozgalmat mint politikai-társadalmi jelenséget vizsgáltam, és arra a megállapításra jutottam, hogy az általuk megfogalmazott épkézláb reformgondolat tükrében értelmezhető igazából az 1947-ig tartó két év is. Ugyanakkor a teljes képhez tartozik, hogy Mónus Illés és Peyer Károly már a háború előtt megfogalmazta a szociáldemokrata alternatívát, szakítva az osztályharcos logikával. Egy feltételezhető népi és szociáldemokrata váltógazdálkodásban benne volt a demokratikus parlament lehetősége. Ebbe szólt bele a vészkorszak, a háború. Ám a német megszállásig minden nyitott volt.
– Nem volt elkerülhetetlen a kommunista hatalomátvétel sem?
– Sokáig úgy tűnt, hogy még a szovjetek által megszállt Magyarországon is sikerülhet megmenteni a demokráciát. Ne feledjük: az 1945. novemberi választáson, amelyet a békeszerződés értelmében tartottak, 92,6 százalékos önkéntes részvétel mellett a voksolók 83 százaléka a kommunisták ellen szavazott. A megszállás azonban döntőnek bizonyult: szinte azonnal el lehetett kezdeni a politikai boszorkányüldözést „a kisgazdák közt megbúvó reakció” ellen. A szociáldemokraták ezt már nem ellensúlyozhatták: az ő napjaik is meg voltak számlálva. A kommunisták a hatalmat parlamenten kívüli eszközökkel kaparintották meg: az egymást részegen lelövő szovjet katonák esetéből gyártottak koncepciós ügyet, majd köztársaság-ellenes összeesküvést kreáltak, kisgazda vezetőket hurcoltak el és kényszerítettek külföldre, kék cédulás választási csalással éltek, tömegesen töröltek választókat a névjegyzékből. A hatalomátvétel kommunista puccs volt, amit az is bizonyít, hogy 1956-ban senki nem az 1945 előtti rendszert akarta visszaállítani. A marxista történetírás az 1945–1947 közötti időszakot a kommunizmus előjátékává degradálta, témánk szempontjából azonban érdekesebb, hogy a kommunista puccs mindkét demokrata irányzatot felmorzsolta. Ennek alátámasztására elég a Mauthausenből hazatérő Peyer Károlyt idézni, aki szerint „a kommunistákkal nem lehet szóba állni”; vagy az ugyancsak szociáldemokrata Garami Ernő 1929-es definícióját, aki szerint „a kommunisták baloldalon álló fasiszták”.
– Mi indokolja, hogy Rákosiék szemében mégis a népiek tűntek veszélyesebbnek?
– A szociáldemokraták egy részét – Szakasitsot, Marosánt – kompromittálni tudták, de a népiekkel ezt nem lehetett megtenni. A kisgazdapártot ellehetetlenítették, ám a parasztpártokat nem lehetett bekebelezni, s a népi értelmiségiekkel is nehezebb volt dűlőre jutni. Később Aczél György felismerte, hogy egyezkedni kell, mire a népieket kezdték kollaboránsként beállítani.
– Azért a népiek jó pár prominense vitathatatlanul behódolt a diktatúrának…
– Valóban: a „titkos kommunisták”, Darvas József és Erdei Ferenc vállalták a társutasságot; Veres Péter és Szabó Pál meg egyszerűen balekká vált. A népiek, ha nem az életük forgott kockán, mint Kovács Imrének, nem mentek emigrációba: ethoszuk szerint az értelmiség nem hagyja el a népét. Viszont ennek következtében kénytelenek egyezkedni a hatalommal. Veres Péter 1956 novemberében így indokolta, miért áll szóba Kádárral: „Ha egy rühes kutyát ültetnek a nyakunkra, azzal is tárgyalok, ha kell…”
– Milyen szerep jutott a népieknek a forradalomban?
– A szocdemek mellett politikailag a Petőfi párt vált meghatározóvá. A harmadik út credójában a szociális igazságosság a szabadságjogok tiszteletben tartásával párosult, Bibóra alapozva, aki szerint a diktatúra és az igazságosság kizárja egymást. A harmadik út hívei szerint az igazságosság annyit jelent, mint ésszerűen korlátozni a magántulajdont. Németh László úgy vélekedett: a háromezer éves európai vállalkozó kedv ütközik a keleti bürokráciával. A kisgazda Tildy Zoltánnak 1956. október 30-án nagy szerepe volt Nagy Imre meggyőzésében, hogy a „népi demokrácia” helyett az 1945-ös többpártrendszerhez kell visszatérni.
– Vagyis újfent reálissá vált a nemzeti demokraták és a szociáldemokraták együttműködése?
– Igen, de ennek előzményei is voltak. Mint két középpárt, 1943 nyarán még szövetséget is kötöttek, amikor Mussolini bukását követően esély mutatkozott a háború gyors befejezésére, a háború utáni események megfelelő mederben tartására. A szovjet megszállás következtében azonban a szocdemek Szakasits Árpád vezetésével azonnal hátat fordítottak a kisgazdáknak.
– Milyen esélyük maradt a népieknek a Kádár-érában?
– A mozgalmi forma végképp ellehetetlenült. Ez lényegében már 1948-ban megtörtént. Visszavonultak az irodalomba, az esszéírásba: a mozgalom virtuálissá vált. Aczél György abból a meggondolásból akart a népiekkel megállapodni, hogy se ellenséget, se mártírt ne csináljon belőlük. Ez a népiek részéről veszélyes játék volt, de mégsem emigráció.
– Törvényszerű volt, hogy a nyolcvanas években ismét egy radikális és egy mérsékelt demokrata ellenzékiség éledjen újjá?
– Ugyanaz volt a gond, mint ötven éve: az országot korszerűsíteni kell. A rendszerváltó MDF az organikus, az SZDSZ a radikális utat kívánta követni. Fellépésük törvényszerű volt, ám elgyengülésük, kivérzésük nem. Egy radikális társaság mindig fegyelmezettebb. Most paradox módon liberálisnak mondják magukat.
– Miért Lakitelek a végpontja a történetnek?
– Nem végpont, csak határpont. Ami utána következett, annak feltárása egy következő könyv feladata volna. A történelmi távlat már megengedné a továbbírást az Antall-kormány végéig, amikor jelentős átrendeződés történt, noha a Demokratikus Charta mindezt már megelőlegezte. Hajánál fogva előcibálták a nem létező zsidókérdést, holott csupán pár ember írt a jobb- és baloldalon néhány esztelen cikket.
– Úgy tűnik, azóta a harmadik út márkanevét többen is „lenyúlták”. Van legalább átmenthető hagyománya a mozgalomnak?
– Jövőnk szempontjából létkérdés, hogy legyen. A korlátlan liberalizmus csődhöz vezet, feléli a társadalmat, változásra van szükség. Nem véletlen, hogy a brit Munkáspárt kísérletezett vele – nálunk viszont egy politikai irányzat sem tudott érdemben hozzányúlni, anynyira lejáratták. Az euroamerikai civilizáció válságcivilizáció, nem segít az embereknek élni, a jólét nyomorral jár együtt. Egyértelmű, hogy a zsákutcák helyett újrahasznosítható eszmék és hagyományok után kell nézni.
origo.hu
Ő lett a legszebb magyar kislány – olyan szerény, hogy még az osztálytársai sem tudtak róla
