Az első benyomás, hogy nem múzeumot látok, hanem egy olyan koloniál stílusban épült, egyemeletes házat, amelynek gazdája éppen nincs odahaza, és (második) felesége, Pauline is valahol máshol időzik a fiúkkal, Patrickkal és Gregoryval, no meg az első feleségtől született gyermekkel, Johnnal. Kihasználandó a pillanatot s a nyitott ajtót, körbejárhatom a házat, és felidézhetem az író alakját, aki tökéletes helyet talált magának az íráshoz, a halászathoz, a derűhöz, az elégedettséghez, egyszóval az eszményi, pazar élethez.
Hemingway és Pauline Pfeiffer 1928 áprilisában utaztak először Key Westre, majd egy nyári európai időtöltés után, 1930 januárjában tértek vissza, hogy ettől kezdve fészeknek tekintsék a helyet. Ehhez azonban az kellett, hogy az író feleségének a nagybátyja megvásárolja a Whitehead Street 907. alatt található házat, és Pauline-nak ajándékozza. Key West így is csak névleg állandó tartózkodási hely Hemingway számára; 1932-ig ideje jó részét Spanyolországban tölti. Utazgat, beszélget, bikaviadalokat látogat, anyagot gyűjt, ír. Nagyrészt itt készül a Halál délután. De Key Westen írja több elbeszélését és az Afrikai vadásznaplót. Pauline közben XVII. és XVIII. századi bútorokkal és antikvitásokkal rendezi be a házat, Muránóból vásárol csillárokat.
A bejárathoz közel, az egyik üvegvitrinben sötét színű, üres palack kelti fel a figyelmet azzal, hogy nyakára vaspánttal leláncolt lakatot erősítettek. Vélhetően ajándék és figyelmeztetés. Tudjuk, az író nem vetette meg az ivást, hősei, figurái is isznak, gépiesen, közömbösen, kötelességet teljesítve. Az alkohol a legtöbb Hemingway-mű elmaradhatatlan szereplője.
Joe Allen, a Key West Citizen című lap egykori kifutófiúja, később lapkiadó így emlékezett az íróra a születésének századik évfordulóján, 1999-ben kiadott interjúkötetben, amelyre Key West antikváriumában bukkantam rá:
„A Sloppy Joe’s bár tulajának, Joe Russellnak volt egy kis hajója, amely mindig tele volt kajával. Joe sokszor vitte magával Ernestet, aki gyakorta megfordult a bárban. Olykor egy hétig, két hétig is ivott, aztán egyszer csak azt mondta: »Gyerünk, Joe!« És Joe otthagyta a bárt, és elindultak halászni. Joe Russell távoli rokonom volt, tőle hallottam, hogy attól a pillanattól kezdve, hogy elhagyták a dokkot, addig a percig, amíg vissza nem tértek és kikötöttek, egy szót sem szóltak egymáshoz. Ebben állapodtak meg. Ez volt az az idő, amikor Hemingway gondolkodni tudott, hogy aztán papírra vesse, amit kigondolt.”
„Mit szeretett Hemingway Key Westben?” – kérdezte a riporter. A válasz így hangzott:
„Az ízét szerette, az illatát, mert izolált város volt. És szerette az itteni embereket. Joe Russellt és másokat, akikkel a bárban találkozott. Ezekben az években a várost szegény emberek lakták, körülbelül 20 ezren.”
„Néhány író Key Westet kemény, durva városnak írta le. Egyetért ezzel?”
„Nem. Az emberek többsége templomjáró volt, a város tele volt templomokkal.”
Fényképek, festmények, poharak – minden mennyiségben. Egy szecessziós kandalló görög márványlapokból. Hajója, a Pilar kicsinyített mása. (A visszaemlékezők szerint két Pilarja volt; az első felrobbant és leégett.) Hemingway címere. A fekete háttérben három hattyú és három csillag. A hattyúk az írót szimbolizálják, a csillagok a hadi eseményekben jeleskedőt, a fekete háttér: állandóság és szomorúság. Kínai porcelánfigura, Marlene Dietrich ajándéka. Miért nem szólalnak meg a tárgyak?
Az emeleten találom a hálószobát, a gyerekszobákat, továbbá szokatlan módon még egy fürdőszobát, amelyet még 1851-ben Asa Tift, a ház első tulajdonosa építtetett, és halakat ábrázoló, sárga, rendkívül modernnek ható francia csempével burkolta le. A vizet azonban csak 1946-ban sikerült az emeletre felpumpálni, amikor Hemingway már nem élt Key Westen. A spanyol polgárháború után ugyanis, 1939-től San Francisco de Paulóba, a Havannától tíz mérföldre eső faluba költözött.
Az író legkisebb fia, Gregory 1998-ban ekképpen beszélt a gyermekévekről:
„Nyolcéves voltam, mikor apám elhagyta anyámat 1939-ben. Kevés emlékem maradt erről az időről, de örültem, hogy így történt, mert a mamám rossz anya volt. Nem figyelt rám sosem. Egy nővér nevelt fel. Különben rendes asszony volt az anyám, akit mindenki imádott.”
„Szóval örültél annak, hogy az apád elment?” – faggatta a riporter.
„Igen, mert nem volt több veszekedés közöttük. Szerettem a mostohaanyámat, Marty Gelhornt [Hemingway harmadik feleségét], sokkal jobban, mint az anyámat. Ami szomorú. De hát, a fenébe is! Az élet ment tovább.”
„A könyvedben, a Papában beszámolsz egy incidensről, amikor hangosan játszottál a kertben Key Westen, és zavartad a papádat, mert éppen dolgozott.”
„Különösen erős ez az emlék. Négy-öt éves lehettem, veregettem az edényeket vagy valami mást. A papa meg mérges volt, hogy munka közben zavarom. De általában elviselte a zajt, és tökéletes apa volt. Viszont – nem volt ott! Vagy Afrikában volt egy szafarin, amikor egy- és kétéves voltam, utána pedig Kubába ment halászni, végül pedig a spanyol polgárháborúban harcolt. Tehát csak nagyon kevés időt tudtam vele tölteni. De így is nagyon imádtam. Bolondultam érte!”
Egy keskeny folyosón az író könyvei. A legtöbb könyve persze Kubában van. De itt is megtalálható a vitrin üveglapja mögött többek között Thomas Manntól A Buddenbrook ház, George Simenon Maigret felügyelője és Abraham Lincoln élete. Egy másik üvegvitrinben az idegen nyelveken megjelent művei, köztük két magyar nyelvű könyv: Az öreg halász és a tenger és a Fiesta.
A pecabotja. Mondják, hogy az ember szerencséje és gazdagsága szokásaiban van elrejtve. Ez Hemingwayre is igaz.
A Hemingway-ház és -múzeum macskabirodalom is. Lépten-nyomon az író kedvenceinek utódaira bukkanok a tropikus környezetben, a pálmafák tövében. De az emeleten, a hálószoba XVII. századból való spanyol faágyán is egy vörös macska alszik, közömbösen viselve az idő múlását és a látogatókat.
Hemingwaynek Key Westen hat macskája volt, s mindegyik egy híres személyiségről kapta a nevét. Így lett az egyik Ezra Pound, a másik meg Edgar Allen Poe. A macskatemető köveire vésett nevek árulkodnak. (Az író kubai házának kertjében kutyasírokat találunk.) A kerti macskaházak láttán ma félszáz is lehet a számuk. Az itatóhelyhez egy történet fűződik. A nagy hordó Kubából való, alsó része azonban, amelyet csinos kis csempével ékesítettek, a Sloppy Joe’s bárból került ide. Egészen pontosan a bár férfivécéjéből. Amikor Hemingway barátja, Joe Russell a férfivécét renováltatta, és a szóban forgó piszoár a földön feküdt, az író fogta és hazavitte. „Itt van az a tárgy – mondta –, amely bizonyítja, hogy a pénzemből milyen sok elfolyt; alkalmasint tehát jogom van hozzá.” Felesége, Pauline egyáltalán nem lelkesedett az ötletért, és megpróbálta a szerzeményt eltüntetni. A terv azonban nem sikerült, mert Hemingway minden látogatót oda vezetett, ahol a piszoár a kertben állt.
Hemingway később Kubában élt Martha Gelhornnal, Pauline viszont Key Westen maradt 1951-ben bekövetkezett haláláig. A ház tulajdonjoga átszállt ekkor az íróra és fiaira, ők azonban nem akartak Key Westen élni, így aztán eladták az épületet. Egy gazdag aranyműves felesége, Mrs. Bernice Dickson vette meg 1961-ben 80 ezer dollárért, és 1964-ig lakott benne. Ahogy egyre több látogató kopogtatott a Hemingway-házban, Dicksonnak az az ötlete támadt, hogy múzeummá alakítja át, és minden személyes tárgyat, amelyet megvásárolt, kiállít. A pincében, egy öreg kartondobozban összetört macska faszobrot talált, s anélkül, hogy ismerte volna az eredetét, kiállította a múzeumban. Hemingway első felesége, a hatvanadik éveinek elején járó Hadley Richardson Key Westbe utazott, felkereste a múzeumot, és elmondta Mrs. Dicksonnak, hogy az egyes darabok honnan származnak. Így derült fény arra, hogy a festett macska faszobrot Picasso cserélte el egy doboz kézigránátért Hemingwayjel. A kiállított faszobrot azonban valaki ellopta. Később megtalálták a tolvajt és Picasso alkotását is, de már igen rossz állapotban. A most kiállított tárgy másolat.
Egy kicsiny házacska tűnik elő az emeleti körverandáról. Asa Tift idejében kocsiház volt lovakkal. Pauline kerti pavilont varázsolt belőle, a felső szinten kapott helyet az író dolgozószobája. Ideális hely az alkotásra. Kerek kis antik asztallal és székkel, az asztal középen Hemingway írógépe, mintha félbehagyott volna valamit, könyvek, egy toll, kétoldalt ülő- és fekvőalkalmatosság, könyvespolcok, a falon egy antilopvadászat trófeái az 1933–34-es szafariról. A földön Hemingway utazóbőröndje az író monogramjával. „Csak a mű közügy, az írás magánügy” – jut eszembe Márai mondata.
A szobából kilátni az úszómedencére, amelyet Pauline akkor építtetett, amikor Ernest már Martha Gelhornnal Spanyolországban tartózkodott. Pauline érezte, hogy házasságuk válságba jutott, de még egy utolsó kísérletként sós vizes medencével akart kedveskedni férjének. Mivel azonban vízvezeték még nem volt abban az időben, kutat ástak, és abból pumpálták a medencébe a vizet. Amikor az író Spanyolországból visszaérkezett, igencsak meglepődött az úszómedence láttán. Kiderült ugyanis, hogy 20 ezer dollárt emésztett fel… Kifordította a zsebeit, amelyekből egy penny hullott a földre. Állítólag ekkor jegyezte meg: „Itt van neked az én utolsó pennym!”
A pennyt megtaláltam a medence partján. Betonba van ágyazva.
Leonard Thompson Curry dokkmester volt, amikor Hemingway Key Westen élt. Hemingway sokat halászott arrafelé, ahol ő teljesített szolgálatot.
„Key West szép hely volt – emlékezett. – Hemingway szépen tartotta a kertjét is. Hallottam a macskáiról. Sokszor, amikor átmentünk hozzá, hogy ússzunk egy kicsit, a macskák mindig kijöttek, leültek és néztek minket. Egyikük olyan volt, mint egy kutya. Amikor kedve támadt, ő is beugrott a vízbe, és úszott velünk.”
„És hogy bánt Hemingway a Key West-i emberekkel?” – hangzott a kérdés. „Nyers volt és kemény, de hogy ha szeretett téged, és tetszettél neki, senki sem mondhatott rád rosszat.”
Nyikordul a kapu. A család hazaérkezett. No, akkor iszkiri! Most már úgy érzem, ismerem a házat. Ráérünk beszélgetni Thomas Mannról legközelebb.
Folytatjuk
origo.hu
A baloldal mindig rárontott saját nemzetére, Magyar Péter sem különb náluk
