Köznapló

Március 24., szombat
Minden ránk, civilekre vár… Olvasom, hogy tavaly ősszel a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal honlapján 616 lopott műtárgy szerepelt. Volt köztük szobor, kerámia, bútor, szőnyeg és persze rengeteg festmény – rangos művészektől. A rendőrség 21 képet köröz Munkácsytól, Rippl-Rónaitól, Hollósytól, Kosztától… 1996 óta nem kerülnek elő.
Műkincseket mindig loptak, és ezután is fognak, más kérdés, tűrik-e. Nálunk tűrik, ahogyan a görögöknél is eddig, a pofátlanság azonban olyan méreteket öltött, hogy ott a kormány statáriumot hirdetett. Ehhez persze kellett valaki, s innen minden további mondat Nikolasz Virganoszt dicséri, de mielőtt szólnék róla, keressék meg a térképen a Kikládok szigetei közt a cseppnyi Szíkinoszt. Nem könnyű. A görögök sokáig segítették a kérdezőt úgy, hogy Náxosz közelében van. Egy idő után fordult a kocka, Szíkinosz lett a rangosabb, az lett a viszonyítási pont, nem a hússzor nagyobb Náxosz. Mi történt? Ami szerte a világon. A kilencvenes évek elején megjelent pár iszonyúan gazdag fickó, s a sziget nagy része az övék lett. Egyikük helikopterleszállót, oszlopos galériát épített rá, végül a hegy csúcsára kőből egy hatalmas falloszt.
Egy iparmágnás-csemete, Hrisztosz Mihaelidisz beruházásai voltak ezek. Szerette volna, ha élettársa, a londoni régiségkereskedő, Robert Simes Árkádiában érezné magát. A sziget 250 lakója ebből csak annyit látott, hogy az urak egyszerűen élnek, szamárháton közlekednek, kedves és szerény emberek – az orgiákba fúló partikról nem tudtak. 1999 nyarán vége lett mindennek. Mihaelidisz lezuhant a villa lépcsőjén, és Simes bánatára nyomban meghalt.
Hamar megjelent a halott férfi húga, méltányos ajánlatot tett a fickónak: felezzenek. A régiségkereskedő hallani sem akart róla. Minden az övé, mondta. No, azt már nem, így a húg, s följelentette bátyja élettársát. A hagyatékot leltározó hatóság tagjai nem hittek a szemüknek: elképesztő mennyiségű ókori műtárgyat találtak. A család beperelte az angolt, és a londoni Royal Courts a görög hölgynek adott igazat. Sőt: mert hamisan vallott, Simesnak börtönbe kellett vonulnia. Tíz hónap sötétség Hellász fényei után. És még hátravolt a java.
Egy görög újságíró, az említett Nicolasz Virganosz valami bűzt érzett, úgy vélte, a tárgyaláson éppúgy, mint a szigeten tartott razzia során nem került elő minden. Élt benne az a fajta nyugtalanság, amely nélkül semmit nem ér egy újságíró, s elindult, hogy kiderítse, mi az igazság.
Három évig nyomozott, és lassan, mint a rózsa szirmai, kinyíltak a néma szájak, a titkos naplók és a rejtekhelyek, ahová az értékek javát dugta a két férfi: tizenhétezer műtárgyat 180 millió euró értékben. A rendőrség ámult, s hogy az ügy ma sem veszélytelen, jelzi, hogy a tiszt a kamerák előtt kitakart arccal és csupán keresztnevével szerepelt. Aki vállalta arcát és nevét is, egyedül Nikolasz Virganosz volt.
Följegyeztem mindezt, és ha nem látom ma reggel Fábry Sándort a Nap-kelte kamerái előtt, tán sosem hozom elő. De láttam nemcsak őt, hanem rajta kívül a „közszolgálati” csatorna három kérdezőbajnokát, s csak ámultam, mennyire nem tudják a szakmát. Mint egy-egy galacsint, úgy pöckölte le kérdéseiket Fábry. A sztárolt Bakáts Tibor (a Settenkedő) szánalmasan nyekegett, Nagy József a 168 Óra képviseletében a szokásos technikát próbálta alkalmazni: közbeszólt, belevágott, Verebes meg hallgatott, hisz szava sem lehetett szereplései után a Heti hetesben. Nem értették, hogy kerül oda egy ember, aki szabad, aki nem fél, aki átlát szándékaikon, ráadásul, ami végképp fájdalmas: nevetségessé teszi „hozzáértésüket”.
A nézők kacagtak, én meg szörnyülködtem: ez a színvonal és ez a gárda képviseli szerte a magyar sajtót? Ők mondják meg, ki ért hozzá és ki nem? Ők javasolják, ki méltó rangra és elismerésre? Ők mosdatták nagy buzgalommal a hollót: Szabó István filmrendezőt, mikor kiderült, besúgta a főiskolai társait? Ők védik a szegényszagot utáló Demcsák Zsuzsát, a kormányszóvitel csipkebugyogós jelöltjét – ők, akik kérdezni sem tudnak? Erre mondták felénk a kunok: no, ezeknek már annyi, kitehetik a bőrüket száradni…
Ennél jobb csak az volt, amikor március 15-én a Tv 2 esti híradójában a helyszíni tudósító, Németh Balázs félt a tüntetők közelébe menni. Ő és az operatőr, mint anyjuk szoknyájához, bújtak a rendőrök közé. Lapulni nyúlként, ha történik valami, a stúdióban meg ütni-vágni azt, akinek más véleménye van? Ez volna Molnár Ferenc és Robert Capa országa? Mert ők nem bújtak: ott voltak, ahol lőttek! Erről nem mesélt Havas tanár úr az újságíró-iskolán?
Keresem az embert, aki utánaindul, és Nikolasz Virganosz módján nem nyugszik, amíg rá nem lel a huszonegy ellopott képre. Segítem, de lesz-e, aki rászán erre akár három évet?
Március 27., kedd
Nem forrósodtak föl a nekrológírók ujjai alatt a billentyűk, amikor nemrég meghalt Badiny Jós Ferenc. Tudom, ilyenkor szokták mondani felénk, hogy „ellentmondásos egyéniség” volt. Na és? Ki nem az? VII. Gergely azt hirdette, a pápának primátusa van, tehát igaza bárkivel szemben, de mikor fogolyként Salernóba vitték, ahol haláláig száműzetésben élt, már nyilván mást gondolt a primátusról, mint Rómában…
Badiny Jós Ferenc 1945-ben elhagyta hazáját, egy ludovikás tisztnek az oroszok bejövetele nem sok jót ígért. Argentínába ment, huszonhat évig tanulta a sumer nyelvet, és világi jezsuitaként oktatta a rend egyetemén. Nálunk ennyi is elég, hogy bizonyos körök besározzák, ráadásul Badiny Jós továbbment. Állította, minden uráli nyelv a Kárpát-medencei magyar ősnyelv származéka, vagyis megfordította a finnugor származást. Még ez sem áradt volna túl a gátakon, amelyeket gyanakodva őriz a magyar politika és zsebében a magyar tudomány, ám emberünk azt is hirdetni kezdte, hogy Jézus nem volt zsidó. Ez kiütötte a biztosítékot.
Nekiesett a pártkatona, neki a piarista rendfőnök, nem volt egységesebb front, mint amelyik vele szemben és tételei ellen hadba állt. De még mindig védte valami: a távolság. Nem sokáig. Úgy gondolta, kihívja a sorsot, és 86 évesen hazajött. A miskolci magánegyetemen kapott katedrát, s hazai földön tapasztalhatta: csak végletes stílusban tudnak szólni róla.
Pedig lehetett volna normálisan, föltéve, hogy a nép nem kényelmes és az írástudók nagy része nem gyáva. De minthogy ez fönnállt, a nép fia hátradőlt. Badinyt magához vette sumerügyben Komoróczy, Jézuséban Jelenits István, két okos ember, bármit mondanak, úgy van, s mert mind a kettő leszedte a sumerológusról a keresztvizet, az emberek legtöbbje elfogadta, hogy Badiny Jós Ferenc tudománya hajítófát sem ér.
Senkinek nem jutott eszébe, hogy ennek a különös sorsú embernek főleg az élete példázat. Hogy a magyar történelemnek azért a legsötétebb korszaka a huszadik század, mert a hivatalos tudomány egyformásítani akarta gondolkodásunkat. És mert ez lassan sikerül neki, egyre több a tökfej, ezek egyike-másika helyet kap a politika színpadán, nem csoda hát, hogy egyik katasztrófa követi a másikat.
Badinynak Jézus királyról szóló könyvét Jelenits, a kitűnő piarista tanár nagy alapossággal szedi ízekre, ám ő is belekezd egy hivatalos mondatba. Így: „E minden tudományos alapot nélkülöző eredetmondának…” Vigyázatlan és elfelejti, egy eredetmonda nem tart igényt tudományos igazolásra. Mondjam, hogy az írek egy része Noétól származtatja a kelta népet? Hülyeség, véli az „okos” magyar – rosszul, ez ugyanis hiedelem, amelyre minden nációnak szüksége van. Ez a dolog egyik része.
A másik, hogy be kéne látni: németes észjárással hiábavaló a magyar vagy bármely ázsiai gondolkodásmódot és érzelemvilágot elemezni, mint azt Rédei Károly professzor úr teszi Bécsben finnugor tanszékén vagy Gerő András Pesten az ő Habsburg-intézetében. Ismerek egy kitűnő férfiembert, a fél életét rászánta Ázsia megismerésére. Két könyvet is írt arról, hogy az a földrész európai aggyal felfoghatatlan. Én teszem hozzá, hogy a világon a legtöbbet ma az ront, hogy némely kormányok és klubok kizárólagos gondolkodással akarják meghatározni a világ jövőjét. Ennek vége. Ázsia öntudatra ébredt, s elege van a nyugati tempóból. Mi onnan jöttünk, és értjük, mit nem tűrnek többé.
Sok más mellett ez a magyarázata, miért olvasnak az emberek Badiny Jóst. Munkái, mint a tárogató hangja – az is bujdosókat és megalázottakat ringatott álomba. És ha a játékos falsot is fog olykor, vannak idők, amikor csak az ilyen hang ad vigaszt, mert a jelen nem biztat jobb jövővel. Aki ismeri Prohászka Lajos könyvét – A vándor és a bujdosó –, tudja, miről beszélek.
Olyan országban, amelynek tíz évszázadon át érvényes történelmét feldúlhatta néhány német – erre sehol nincs példa a világon –, hogy előkészítse a talajt a máig érvényes nyomulást keletre (Drang nach Osten); ott, ahol a huszadik században olyanok garázdálkodtak „a nép nevében”, mint Kun Béla, Szamuely, Rákosi, Gerő, Révai, Kádár, Komócsin, Apró vagy Pap János, miért csodálkozik a pap és a tudós, hogy jön valaki, és Jézust párthus hercegként a magyar mitológia csarnokába helyezi? Hogy a rejtelmes eredetű magyar kultúrát a legősibbek közé sorolja…
A világ nagy változások előtt áll. Tanulni, készülni kell. Indiában Gandhit így fogadta Gokhale, mikor megérkezett Dél-Afrikából: „Tedd büszkévé, emeld öntudatra Indiát!” Ma India öntudatos és büszke. Ki kell kapcsolni a tévét, Gandhit, Aranyt vagy Hamvast olvasni, minél többet a szabadban lenni, és minél kevesebb húst enni. A többi adja magát.
Badiny Jós Ferenc meghalt, életműve fölött az idő mond majd ítéletet.