Majdnem mágia

Sokszor gondolok arra, hogy a festés analóg az egész élettel. Amit a festésben tapasztalok, az tanulságos lenne az egész életemben is – mondja Szotyory László. Tizenhárom éves korában szüleivel együtt hagyta el Romániát. A magyar képzőművészeti főiskolán Kokas Ignác és Dienes Gábor voltak a mesterei. 1983-ban végzett, azóta itthon rendszeresen kiállít, de képeit láthatták már Atlantában és Moszkvában is. Munkácsy-díjat 2000-ben kapott. A Várfok Galériában Dionüszosz a pálmák közt címmel nemrégiben láthattuk ünnepi kiállítását.
– Miért jöttek el Erdélyből?
– A szüleim miattam költöztek át Romániából Magyarországra. Ennek semmi köze nem volt a rajzoláshoz: egyszerűen azt akarták, hogy itt nőjek fel. Ott az volt a rendszer, hogy a végzett diákok nem elhelyezkedtek, hanem kihelyezték őket, a magyarokat jó messze, románok lakta vidékekre, Ó-Romániába, a Regátba. Nagyon fájt, amikor eljöttünk. Rengeteget búslakodtam. A barátaim ott maradtak, az osztálytársaim, a nagymamám, a macskám. Sokszor szemükre hánytam a szüleimnek, hogy tehettek velem ilyet. Pedig nekik is nagyon nehéz volt elhagyni Erdélyt, Kolozsvárt.
– Hogyan kezdett rajzolni?
– Minden gyerek rajzol, ez a játékhoz tartozik. Annyira beleélik magukat, hogy még grimaszokat is vágnak közben. A fiúk indiánokat meg autókat rajzolnak, a kislányok királylányokat. Nálam egyszerűen nem szűnt meg a gyerekkori rajzolás. Most is azért rajzolok és festek, mint gyerekkoromban, hogy erősebben átélhessem, amit elképzelek. Csak most tájakat festek, jeleneteket férfiakkal vagy nőkkel. De autókat is és indián lányokat is. Kizárólag olyan jeleneteket, amelyekben szeretnék benne lenni. És amit festek, azt szinte valóságként élem át. Ez majdnem mágia. Nem? Megidézni egy valahol átélt élményt. Lehet az egy utazás élménye vagy egy film egyik jelenetének élménye. Egy véletlenül látott fotó. Két-három alak. Autók. Fák. Országutak. Furcsa épületek. A közös mindegyikben az, hogy valami különöset látok bennük. Azt szeretem, ha a kép csak az első pillanatban tűnik realistának, de a következő pillanatban azt érzi az ember, valami nincs rendben. Itt valami rejtély lappang. Mint amikor az álomban megjelenő valós táj realitáson túli fényt kap. És ezt a mediterrán tájban, kastélyparkokban, női arcokban, bizonyos amerikai filmekben találom meg. Mindegyik képem vágyakozásból születik. Nincs bennük kritika, irónia, nincs távolságtartás, csak rajongás, közel kerülési vágy. Sokszor gondolok arra, hogy ezzel mindent elárulok magamról, olyat is, amit nem mondanék el mindenkinek. Például hogy most is rajongok a nagy piros autókért. A festés érzéki élmény. Egy női váll vonalát meghúzni. Olyan, mintha a valódit érinteném meg. De ugyanez érvényes a pálmára és a ciprusra is. Valójában nem a téma a legérzékibb, hanem a festés maga. Ez fontos. Azt is tapasztaltam, hogy az sikerül a legjobban, amit a legnagyobb élvezettel festek. Tulajdonképpen ez a kontroll festés közben. Addig kell újra és újra húzni azt a vonást azzal a színnel – akár százszor is –, amíg igazi gyönyörűséget nem okoz. Ameddig kínlódás, addig nem lesz jó. Azt hiszem, ez az élet minden területén így lehet. Sokszor gondolok arra, hogy a festés analóg az egész élettel. Amit a festésben tapasztalok, az tanulságos lenne az egész életemben is.
– Hogyan dolgozik? Mikor? Mi az, ami segít?
– Vannak olyan órái a napnak, amikor jobban megindul a képzelet. Délután, amikor alkonyodni kezd, és a nap már vízszintesen világítja meg a háztetőket, mint a reflektor. Ilyenkor már nagyon jó járkálni a vászon előtt. Nekem kell a ráhangolódás. Számít például, hogy milyen útvonalon megyek haza. Az Andrássy úton, amely olyan tágas, felemelő, aztán a Nagymező utca, Klauzál tér. Felspannol és meg is nyugtat. A zene is feltétlenül szükséges. Energiát ad, és segít az elmélyülésben. Általában a klasszikus zene, de sokszor az amerikai rock vagy más is. Az utóbbi években az énekhang szerzi a legnagyobb gyönyörűséget, például a Händel-operák. Azt hiszem, jó, ha a nap minden eseményét szertartásszerűvé tesszük. Újabban gyertyát gyújtok festés közben. Van egy tibeti csengőm. Mint az oltár körül, úgy teszek-veszek. Berendezem a teret. Nekem kellenek a rituálék. Megnyugtatnak. Számomra a csak néha érkező nagy nyugalom a legboldogítóbb és a legkreatívabb állapot. A dilemmák nélküli állapot. Ez sajnos nem mindennapos.
– Visszatérő motívum a képein a ciprus.
– A ciprus Itáliát idézi. Nemcsak a mai, hanem a reneszánsz és az antik Itáliát is. Ezek mind a mániáim közé tartoznak. Gulácsy ciprusai is hatottak rám. De más tulajdonságaiért is szeretem a ciprust. Úgy emelkednek ki a növényzetből, mintha nem is növények, hanem inkább állatok lennének. Olyan az erős illatuk, mintha lélegeznének. Ha a tenyeremmel megsimítom őket, mintha egy delfin testét vagy egy ló izmos nyakát érinteném. Azt mondta egyszer egy pszichológusnő, aki gyűjtőként járt nálam, hogy a ciprusok nyilvánvalóan erotikus szimbólumok. A szökőkutakról nem is beszélve. Elcsodálkoztam, és azt feleltem, hogy én azért szeretem a ciprusokat festeni, mert olyan jó nagy, függőleges mozdulatokkal húzni és kenni a sűrű, sötétzöld festéket, a hegyes csúcsát az ecset hegyével beleolvasztani a nedves ég hátterébe. A szökőkutaknál ugyanez a helyzet, csak ott azt szeretem, ahogy megcsillan a zuhanó vízsugár. Ha igaza lenne, akkor szimbolista lennék, ami távol áll tőlem. Később aztán arra gondoltam, hogy mégis igaza lehet. Éppen azért, mert nem gondoltam rá soha: a tudatalatti megint elárulta magát, pontosabban engem.
– Az autóról is beszélne?
– Azt látom a tájban, hogy megszemélyesedő lények a fák, a bokrok és az országúton száguldó vagy a sötétből előtűnő autók is. Hiszen még arcuk és két világító szemük is van. De máskülönben is imádom a nagy amerikai autókat.
– És a pálmák? A legutóbbi kiállításon szinte csak pálmákat láthattunk.
– Úgy emelkednek a táj fölé, úgy tornyosulnak fölénk, mint ahogy a Jurassic parkban a dzsungel fölé emelkedett a dinoszauruszok nyaka. Másrészt mindig arra törekedtem, hogy a képen az ecsetvonások, foltok egyszerre legyenek absztrakt festői gesztusok és egyszerre életre kelő természeti elemek. A pálma erre nagyon is alkalmas a formája miatt, kínálja ezt a festési módot. A kínai akvarell és tusrajz is minta, ahol egy koncentrált ecsetvonásból életre kel a bambuszlevél, a felhő.
– Képeinek egy része komor hangulatú. Az ilyenek esetében is érvényes az alkotásra az öröm, az élvezet?
– Igen. Nem voltam komor akkoriban. Nagyon is jól voltam. Később aztán jött nehéz időszak, édesapám betegsége… Lehet, hogy amikor nagyon jól vagyok, éppen akkor engedhetek meg magamnak utazásokat olyan tájakra, amelyekben több a „veszély”, ahol feketébbek az árnyékok. A játék része az az izgalom is, hogy festés közben azt kérdezgetem magamtól: „Vajon mi történt ezen a tájon?” „Mi fog történni itt?” „Kik lehetnek ezek?” Azt szeretem, ha a képben van valami talányos. Ez vonzóbb, mint ha rögtön egyértelmű lenne, hogy kik az alakok, és milyen kapcsolatban állnak. Nekem izgalmasabb a derűs, napsütéses tájnál a kicsit borús, baljós. A borzongató. Ha egy kicsit „félek” festés közben. Talán ezért szeretem a Hitchcock-filmeket is. Vagy amit a Nagyítás parkjában is éreztünk. Sokáig úgy voltam vele, hogy nekem az ilyen park az ideális táj. Látszólag minden rendben, még nincs sötét sem, és mégis, nem tudjuk, miért, mindenkinek vacog a foga a nézőtéren. Az Estély című képet egy Colombo-film után festettem. A sötét pázsitra lassan, hangtalanul gördültek be a limuzinok… És tudni lehetett, hogy a házban most valami történik. Sokat festettem filmek után: A Keresztapa, a Tavaly Marienbadban parkja után is, de Clint Eastwoodot is megfestettem párszor.
– Kikre hallgat és kiket szeret?
– Kokas mester főiskolai korrektúrái és az azóta is folytatott jó beszélgetéseink nagyon fontosak nekem. Ma is eszembe jut festés közben, hogy erre vagy arra a részletre a mester vajon mit mondana. Ő volt a legnagyobb hatású tanár az egész főiskolán. A tanítványait nem tette stílusának követőivé, hanem felszabadította őket. Önmagunk vállalására tanított. A kortársak közül sokakat szeretek, hatnak is rám. Nádler István gyönyörű gesztusfestészetét érzem a legközelebb ahhoz, ahogy én is húzni szeretném az ecsetet. Fehér László szuggesztív festőisége és bátor kompozíciói is hatnak rám. Nekem mindig fontos volt munka közben megbeszélni az éppen festett képet. A főiskolán a mesteren és Dienes Gáboron kívül elsősorban Czétényi Jánossal és Kicsiny Balázzsal voltak jó beszélgetéseink. Úgy tizenöt éve El Kazovszkij az, akivel rendszeresen beszélünk minden képemről. El sem tudom képzelni, hogy ne lássa valamelyiket, mielőtt befejezem. A nem szakmabeliek véleménye is fontos. Bármit éreznek, jót vagy rosszat, abban általában van igazság. A szüleim voltak az első számú kritikusaim. Régebben édesapám követte a legnagyobb beleérzéssel a munkáimat. Hozzáértővé tette a szeretet és a segíteni akarás. Ma már csak édesanyám áll meg a képeim előtt. Az egyik „megállítja”, a másik meg nem. És mindig igaza van. Csak azoknál áll meg – ha félkészek is –, amelyek a legeltaláltabbak. Tökéletes érzékkel szűri ki a problémásabbakat. Szeretem a régi mestereket. A magyarok közül mondjuk Gulácsyt és Farkas Istvánt. Voltak időszakok, amikor folyton Velázquezt, aztán Giorgio de Chiricót, utána Hoppert és Balthust nézegettem. Aztán belészerettem Parmigianinóba. Ő úgy festett, hogy majd elolvadok tőle. Állandó nagy kedvencem Tintoretto, Goya. Az albumaik mindig elöl vannak, szerte a lakásban. Csak nézem, nézem a portréikat, a háttérben a tájat, és nem tudom abbahagyni. Néha az ágyba is magammal viszem egyiket-másikat, hátha álmomban megsejtek valamit a titkukból.
– Tizenöt éve volt az első kiállítása a Várfok Galériában. Mit jelent az, hogy egy galériához tartozik?
– Jó találkozás volt a mienk Szalóky Károllyal. Egymást megbecsülő a munkakapcsolatunk, amely már régóta barátság is. Amiben szerepe van a hasonló ízlésnek, az ő jó kedélyének is. És persze a hűségnek. A hasonló ízlésről árulkodik az is, hogy a galériához tartozó művészek mindegyikét nagyra tartom. Itt van például Nádler, El Kazovszkij, feLugossy. A fiatalabb generációból például Csurka Eszter, Győrffy László. Az is jó ebben a kapcsolatban, hogy Szalóky Károly olyanokat is átvállal, amikhez nekem nincs érzékem. Tud egy kép áráról beszélni, és olykor tud nemet is mondani. Helyettem.
– A kiállításon láttam a Dionüszosz című képét. Az alak lábához gömbölyödik hátulról egy lény. Tapír, kutya, vaddisznó? Mi az az állat?
– Egy szoboralak. Láttam a nyáron. Kutya és oroszlán keveréke. Mint egy bullterrier. Mindig megejtő, ha valaki szegény nem tudja, hogy félelmetes, ijesztő, nem? És közben lopja a szőlőt Dionüszosz kezéből.