Márciusi seregszámla

Miről ismerszik meg a jó kormányzat? – kérdezték egyszer Konfuciust. „Gondoskodik róla, hogy legyen elegendő élelem, legyen elegendő fegyver, s hogy a nép bízzon a kormányzatban.” Mikor pedig azt firtatták: hogyha nagyon muszáj, a három közül melyikről szabad lemondani, a bölcs így válaszolt: „Lemondhattok a hadseregről vagy akár a betevő falatról is, hiszen a halál úgyis elkerülhetetlen; olyan ország azonban, ahol a nép nem bízik a kormányzatban, nem maradhat meg.”
A márciusi évnap alkalmából heves vágy serkenhet az ember fiában vagy lányában, hogy megfogalmazza a nemzet manapság esedékes tizenkét pontját. Fontolgattuk, hogy kirukkolunk a magunk tucatnyi „nemzeti követelésével”, de aztán eszünkbe ötlött: megvalósulatlan kívánság, száz meg száz esztendeje nem teljesülő óhaj, „magyar bánat” akad garmadával: ugyan minek hozakodnánk elő újabbakkal?
Fontosabb volna annak számbavétele – egy új tavaszi seregszámla –, hogy sokszor meggyalázott népünknek mire volna leginkább szüksége, még ha e szükséget maga érzi is tán a legkevésbé.
Nyakunkba települő bitang urainknak rendre a nemzeti önérzet a legelső kihajítandó homokzsák. Csodálkozhatunk-e hát a közösségi ihlet hiányán, hitben való megfogyatkozásunkon, a honpolgári önbizalom elapadásán?
Az állítólagos rendszerváltást egy hazudozásba belerokkant, megtiport, bedarált, sürgős lelki elsősegélyre szoruló, nagybeteg társadalom feje fölött hajtották végre. A korábbi rendszer irányítói nem kotródtak el, hanem újrapolitúroztatták a lelki mankóikat, fölújíttatták az erkölcsi protéziseiket, vadonatúj Michelin gumikat szereltettek az ideológiai tolószékeikre – és maradtak a nyakunkon, szűnni nem akaró, elűzhetetlen rémálomként.
A „rendszerváltás”, ha úgy-ahogy elkezdődött is egyáltalán, igencsak „darabban maradt”. Talán nem csak hiú önámítás vagy gyermeteg káprázat azt hinnünk, hogy tizenhét év alatt pedig megvethettük volna egy humánusabb és egészségesebb társadalom alapjait, amely a saját erejéből fejlődhetne.
Az egymást követő mutyikormányok nem tudtak, nem is akartak lelket verni „a hőkölés népébe”. Betevő falatunkról alig gondoskodtak, a nemzeti hadsereget is egykettőre szélnek eresztették. De ami a legsúlyosabb: nem köszönthetett ránk lelki újjászületés, nem újulhattunk meg hitünkben és önismeretünkben, hogy – erőnket megtapasztalva – nagyra nőhetnénk. Egy nem jó társadalomnak sokkal rosszabbra cserélése hogyan is mozdíthatná elő a nép látókörének bővülését, szellemének megvilágosodását, képességeinek gyarapodását, erejének megsokszorozódását?
Ahogy az angol mondja: first things first. A tennivalók legelejével kell kezdenünk. Márpedig nincs, nem lehet előbbre való dolgunk, mint a magabízó, erős hit elhintése, kicsíráztatása, gyarapítása, mindennapos öntözése. Hinnünk kell benne, hogy érdemes és lehetséges megújulnunk; hogy kiszabadulhatunk a mennyiség uralma alól, kivívhatjuk testünk-lelkünk szabadságát és kenyerét, és győzelemre vihetjük a minőség forradalmát; hogy a magyarok közössége szert tehet – persze nem a szánkba röpülő sült galambként, hanem kagylómélyünkből kiizzadott igazgyöngyként – olyan kormányzatra, amelyben megbízhatunk, s annyi balszerencse, oly sok viszály után talán még azt a bizonyos „Templomot” is megépíthetjük.
A bitangságra jutott, rezervátumi bennszülötté sorvadó magyarnak egyszerre volna szüksége lelkéből lelkezett jó nemzetgazdákra, gyöngéd szeretetre és gyámolításra meg fogyatékosságainak sebészi alaposságú nyesegetésére – a parttalan balekság, a békaperspektívájú, piszlicsáré hőzöngés, a feneketlen hazudozás, a minden együttműködést megrohasztó széthúzás, a patetikus agyalágyultság és csököttség, az egész nemzeti karaktert átható dölyfös paranoia, az egymás elárulásában való perverz versengés, a virtusnak képzelt hitványság, gerinctelenség, lakájkodás, az évszázados siránkozás és teszetoszaság, az egymást váltó, ocsmánynál ocsmányabb politikai rendszereknek való szolgalelkű, nyámnyila behódolás prófétai hevületű ostorozására. Aki a népnek hízeleg – hol a politikus, aki nem osztogatja a hízelgés ópiumát? –, ugyanannyit árt, mint aki kedvét szegi.
A mostani évnapon, históriánk legfényesebb ünnepén így szólnak hát a mi zsenge márciusi óhajtásaink:
Higgyünk magunkban!
Plántáljunk egymásba erőt, virtust és bizakodást!
Ki-ki találja meg mesterét a tudók között!
Kupálódjunk célirányosan, hogy hitünk tudássá kerekedjen!
Ifjítson meg bennünket a belső bizonyosság, teremtő kedvünk bősége!
Ifjú polgártársainkat szólítsuk meg és serkentsük föl: siessenek korán reggel az ifjak kávéházába, hogy eljöhessen az ő országuk!
A Magyarok Istene úgy segéljen minket, hogy el tudjuk törölni végre a magunk Karthágóit!