Szokatlanul nagy a sürgés-forgás a Lepsénybe tartó vonaton. Fotósok, fiatal és idősebb vasutasok, gyerekek, apák és nagyapák jöttek siratni a vonatot, amely utoljára gördül ki a veszprémi vasútállomásról. Egy fiatal fekete szalagot köt a mozdony elejére, alá piros-fehér-zöldet. Annyi az utas, hogy még két kocsit kapcsolnak a piros Bz mögé.
– Én most sírok – mondja a fiatal vasutas, H. A., aki az előbb a két szalagot felkötötte.
– Ne sírj, ezért nem érdemes – vigasztalja a mozdonyvezető.
– Akkor is sírok – feleli dacosan a tizenkilenc éves fiú. – Nagyon szeretem a vasutat. Nemsokára kocsirendező leszek, még hátravan egy tanfolyamom meg az érettségim – magyarázza. – Mozdonyvezető szeretnék lenni. Az apám is vasutas volt, de most nem vagyunk jóban. Hétévesen már vonatoztam, azóta gyűjtöm a vonatos képeket. Nekem nincs is más kép a szobám falán, mint vonatok meg nők. A barátnőmmel is voltak feszültségek a vasút miatt.
– Hát ezt a szenvedélyt egyik nő sem viseli könynyen – szólal meg Nagy Tamás történelemtanár. Tamás név szerint ismeri a mozdonyokat, fotózza őket, és könyveket ír a témában. Barátjával, Máthé Zoltánnal, az egyik vasutasújság fotósával és egy kis üveg Unicummal érkezett Veszprémbe a búcsúzásra. Az ital körbejár, a hangulat leginkább a Cseh Tamás-lemezek világát idézi, bár zene nincs, csupán a vonat éles hangja szakítja meg olykor a beszélgetéseket. Mindenki társalog mindenkivel. Az öreg összetegeződik a fiatallal, kiderül, az apa elhozta a fiát, az öreg az unokáját. Senki sem tart valójában Lepsénybe, az utazás maga a cél.
– Ezt a hangot nagyon szeretem – szólal meg egy újabb dudálás után egy idősebb ember mellettünk. Ő a nevét is elárulja, nem úgy, mint fiatalabb kollégái, akik az állásukkal játszanak, ha névvel nyilatkoznak. Volf Istvánnak hívják, nyugdíjas mozdonyvezető.
– Negyven évet lehúztam a vasútnál – meséli. – Hatvanhétben kezdtem az iskolát, négy év múlva már vezettem a 424-est. Azt nem lehet elmesélni, milyen érzés volt! Veszprémtől Győrig és vissza egy kisebb családi ház egész évi tüzelőanyaga elfogyott. Nemcsak a fűtő, hanem én is tüzeltem, az út végére nem lehetett megkülönböztetni bennünket, olyan feketék voltunk. Ha valaki megkapott egy ilyen nagy mozdonyt, egész héten arról beszélt. Csak lestük a kiírást, hogy mikor osztanak be újra rá. Hajnalban egy órával hamarabb bementünk, és gyapottal fényesre dörzsöltük, ha tudtuk, hogy aznap a miénk lesz a mozdony. Olyan hangja volt, amikor hatvanra fölgyorsult, mint a harangoknak. Csodálatos volt! Gyönyörű volt az is, amikor egy-egy nagyobb hófúváskor elakadtunk, körülöttünk a hófehér táj, hamarosan egy-két őz is felbukkant. Öszszeszorul a szívem, ha eszembe jut, amikor kivonták ezeket a hatalmas jószágokat a forgalomból 1978-ban. Én már akkor tudtam, hogy a vasútnak befellegzett.
Azt, hogy Volf István valóban úgy érzi, a vasútnak nincs jövője, fia pályaválasztása bizonyítja. A csíkos pulóveres srác, aki apjával szemben ül, közgazdásznak tanul a veszprémi egyetemen.
– Már nem ugyanaz a vasút, mint amikor az apám kezdte – mondja.
Egy sötétkék kabátot viselő fiú, akit a többiek Uborkának szólítanak, hisz a vasútban. Neki a nagyapja és az apja is a vasútnál dolgozott, ő folytatta a sort. Mozdonyvezető. Nem bocsátják el, még akkor sem, ha a szép Cuha völgyében zakatoló járatot is szüneteltetik. Igaz, akkor hatvan-hetven vasutas válik fölöslegessé Veszprémben, de valószínűleg áthelyezik őket Székesfehérvárra. A fiú fényképezőgéppel a kezében le-leugrál az állomásokon, ahol a hideg ellenére jó néhány ember várja a vonatot. Integetnek, apró zászlókat lengetnek. Lepsényben mindenki leszáll, fél óra múlva indulunk visszafelé. Téblábolunk, immár félig ismerősök, majd kart karba öltve félkörbe állunk egy fotó erejéig. Nagy Tamás, Máthé Zoltán és még jó néhányan beállítják a masinájukat, és míg a gép kiold, közénk szaladnak. A múlt század harmincas éveinek elsárgult fotóin érzem magam, ahogy előttem guggol a két fiú. Mögöttem a fiatal, vörös hajú jegykezelő lány halkan sóhajt.
– Miért csak most vagytok ilyen sokan?! Hányszor mentem egy utassal végig a vonalon. Néha olyan kilátástalan volt az egész, hogy Veszprémbe érve bemondtam a hangosbemondón, végállomás, nem megy tovább. Most már késő.
Egy másik fiatal nő meghallja, félhangosan válaszol.
– Most szüneteltetik, aztán majd az Orbán Viktor visszaállítja. Meglátjátok, tíz év múlva újra lesz itt vonat. Száll újra a 424-es!
Többen kételkednek ebben, de most még van hova, hát visszaszállunk. Sör és üdítő kerül elő, egymást kínálgatják az emberek. Babolcsai Zsolt telepszik mellém, beszélgetni akar. Kiderül, ő is vasutas akart lenni, mint az osztálytársai, akik közül Uborka van itt most a vonaton és egy magas vékony fiú, aki szintén mozdonyvezető. Zsoltot érettségije és egy angolnyelv-vizsga ellenére sem találták alkalmasnak a pályára. Jelenleg reklámügyintézőként dolgozik, bár a vasút továbbra is érdekli.
– Nagyon örülnék, ha olyan menetrendek készülnének, amelyek figyelembe veszik a csatlakozásokat. Ha jó lenne a menetrend, visszaszoknánk a vasútra. Holnap mehetek busszal dolgozni. Azon még fűtés sincs, mert spórol a gázolajjal a buszvezető. Legutóbb is a jeget kapargattam az ablakról – zsörtölődik a fiatal férfi. – Nem értem én ezt az egészet. A vasút a legkevésbé környezetszennyező és a legolcsóbb közlekedési eszköz. A legkisebb helyigényű. Olvastam, hogy egy négysávos autópálya megépítése ötször annyiba kerül, mint egy kétpályás villanyvezetékes vasútvonalé. Kinek éri meg akkor?
Kiigazítás: Mózes Krisztián olvasónk hívta fel a figyelmünket, hogy A halálra ítélt szárnyvonalak című riportsorozatunk befejező részének térképe, amely a 2007. február 17-ei számunk 28. oldalán jelent meg, két pontatlanságot tartalmazott. A cikket kísérő keretes írásban helyesen soroltuk fel a megszüntetendő vonalakat, ám a térképen megszűnőként jelölt Körmend–Zalalövő vonalszakasz megmenekült a március 4-ei bezárástól; a Kecskemét alsó és Kiskőrös közötti szakasz szüneteltetéséről pedig egyelőre nem volt szó, míg a térkép mindkettőt szüneteltetendőként jelzi.
origo.hu
Menczer: Zelenszkij elmondta, hogy ő is irányítja a Tisza Pártot
