A 2007. esztendő új fejezet a Károly király kálvária életében. Elhárulni látszik minden akadály, amely eddig vaskörömmel bénította a tihanyiak álmát, hogy eredeti formájában visszaállíthassák a kálváriát, illetve tovább szépíthessék azt a dombot, amely valaha a leglátogatottabb helyek egyike volt. Eötvös Károly megjegyzése találóan cseng ma is: „Sokat írtak már erről a félszigetről írók is, irogatók is, és mégis olyan keveset írtak erről, mind az írók, mind az irogatók.”
Ha megvalósul a dédelgetett terv, Tihany nemcsak a kéttornyú apátsági templomáról lesz híres, amelyet I. Endre király 1055-ben építtetett a III. Henrik német-római császár fölött aratott győzelem emlékére, hanem a kivilágított Károly király kálváriájáról is.
Az 1960. évi brutális rombolásról Vass Sándor Alberik tihanyi bencés plébános fotói és naplórészletei maradtak fenn, ebből ismerjük a történteket. A lelkipásztor 1960. május 3-i bejegyzéssel ezt írta:
„Napnyugtakor megnéztem a rombolást. Ember már nem volt ott. A Zetor-pöfögést s a zuhanó márványtömbök robaját felváltotta a nagypénteki felfeszítést követő síri csend. A földön hevertek a stációk is. Borzalmas volt a látvány. A mindig gondozott, virággal tele kálvária úgy nézett ki, mint valami páncéloscsata színhelye. Életemben alig sírtam még, de most a zokogás fojtogatta a torkomat. »Keresztények, sírjatok! « Sírt is a mai napon könnyes szemmel minden keresztény Tihanyban.”
1960. május 14., szombat. „Reggel kijött egyesek szerint a balatonfüredi Hajógyár, mások szerint a veszprémi MÁVAUT autódaruja, s a kőkeresztek mögé állva föléjük emelkedett karjával, rájuk kapcsolt egymás után, majd jobbról balra hajtogatva, feszegetve, a föld feletti első csapolásnál kitördelte őket, s az egyes darabokat a korpuszokkal együtt a kövezetre fektetgette mint kivégzett banditákat. A keresztszárak legalsó kődarabjai továbbra is bennmaradtak cementalapzatukban. A tihanyi asszonyok egy összefutott csoportja alulról nézte a pusztítást, szótlanul, dermedten. Egyszer csak – mintha összebeszéltek volna – hangos zokogásban törtek ki valamennyien.”
1960. május 24., kedd. „Ekkor jött ki az autódaru a már szétszedett építmények darabjainak, öszszetört köveknek, azok ásadékainak elhordására. (…) Később szemtanútól hallottam, hogy a három korpuszt a zalaszentgróti temetőben lerakták a fűbe a földön. Voltak, akik gúnyt űztek belőlük. Mások viszont virágcsokrokat raktak rájuk. Ezek voltak többen, mert az élő virág sose hiányzott róluk. A tűrhetetlen állapot nem tartott soká. Hamarosan arról értesültem, hogy a sümegi temetőbe vitték őket, hol a ravatalozó mellett állították fel márványra erősítve, a tihanyihoz hasonló módon. (…) Az építmények feldúlása és szétverése után csend lett. A pusztulás és halál csendje. A tihanyi kálvária felett is elhangzott a nagypénteki Consummatum est.”
Röviden ez a múlt. Illetve az még feltétlenül idekívánkozik, hogy a kálvária története az utolsó magyar király, IV. Károly tihanyi tartózkodásáig nyúlik vissza. Miután második kísérlete is kudarcba fulladt a trón visszafoglalására, magyarországi utolsó napjait – 1921. október 26-tól 31-ig – Tihanyban töltötte. Ezután száműzték Madeira szigetére, ahol 1922. április 1-jén meghalt.
A IV. Károly Országos Tihanyi Emlékbizottság kezdeményezésére valósult meg a kálvária. A pénzügyi hátteret a vármegyék biztosították, az önálló vagy összevont vármegyék egy-egy stáció felállítását vállalták a történelmi Magyarország mind a 63 vármegyéje nevében. Minden stációra felvésték az adományozó vármegye nevét, címerét. A kálvária nemcsak Krisztus keresztútjának állított emléket, hanem Trianon után Magyarország és a király szenvedésének is. Ezért mondja Tósoki Imre polgármester ma, teljes egyetértésben a Tihanyi Turisztikai Egyesülettel, hogy a nemzet kálváriájáról van szó, s ahogy 1927-ben, illetve 1992-től – az újjáépítés alapkőletételétől, azaz a IV. Károly Kálvária Alapítvány létrejöttétől – 2000-ig, úgy napjainkban is csak országos összefogással tudják megvalósítani álmaikat.
A legfontosabb nap most április 21-e, a jótékonysági rendezvény Tihanyban, amely arra hivatott, hogy a magyarság lelkiismeretéhez szóljon, és összefogásra hívja mindenekelőtt a város lakosságát, valamint azokat a zrt.-ket és vállalatokat, amelyek tulajdonosai Tihanyban élnek, továbbá azokat a polgárokat, akiknek nyaralójuk van a helységben. Ugyanakkor Tósoki Imre levélben kereste meg többek között valamennyi megyei közgyűlés elnökét, hogy nyújtsanak anyagi segítséget a kálvária újjáépítéséhez. (Az eddigi mérleg nem túl kedvező, tudniillik tízen visszautasították a kérést, és csak Fejér Andor, a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Közgyűlés elnöke szavazott meg személyi keretéből 50 ezer forintot…)
A rendezvény április 21-én, szombaton délután egy órakor az apátsági templomban szentmisével kezdődik, amelynek során több jeles személyiség tart előadást. Ezt követően a visszhang-dombi parkolóban a védnökök szólnak az egybegyűltekhez. Az esemény fővédnöke Habsburg György, de a vendégek sorába várják Várszegi Asztrik pannonhalmi főapátot és Márffy Gyula veszprémi püspököt is. Végezetül a kálváriadombon Eperjes Károly színművész fejti ki gondolatait a keresztény ember hitéről. A jótékonysági rendezvényt az MKB Bank kétmillió forinttal támogatja.
A kálvária teljes helyreállítása 56 millió forintba kerül. Ez tartalmazza az eredeti korpuszok restaurálását, az új keresztek elkészítését, továbbá miután IV. Károlyt boldoggá avatták, tervezik egy kis kápolna megépítését is, valamint az egész terület díszkivilágítását. Az idén ősszel, augusztus 15-én vagy szeptember 15-én szeretnék átadni a korpuszokkal a három keresztet, de a további munkálatokat csak 2008-ban tudják elindítani, mert a kápolna és a díszkivilágítás tervezése, illetve engedélyeztetése még hátravan.
A tervek szerint a kálváriadombon tábla hirdeti majd azok nevét, akik egymillió forinton felül adakoztak az újjáépítéshez, valamint azoknak a sümegi polgároknak a nevét, akik megmentették és a nehéz időkben védték a korpuszokat. A tihanyiak hálásak a sümegieknek, az egyházközség vezetőinek és az új polgármesternek, akik végül – nem kis vita után – beleegyeztek abba, hogy a korpuszok visszakerülhessenek eredeti helyükre.
Ugyancsak Eötvös Károly írta: „Tihany! (…) De hát csupán magyar szépség: minek róla sokat tudni. A ki ott lakik: annak még csak nem is szépség. Hiszen minden nap látja. A ki pedig nem ott lakik: annak számára még nincs fölfedezve. (…) Na de másképp lesz ezután.”
Régi sorok, máig igaz, biztató megállapítások. Tihanyiaknak és nem tihanyiaknak. Magyaroknak és nem magyaroknak.
origo.hu
Elképesztő, mit mondott a tárgyalásán a karateedző, aki felrúgott egy fiút a szolnoki kalandparkban
