Sóhaj a Mezőségért

Mezőségi táncok – mondjuk, és megmelegszik a szívünk tája. Aztán legfeljebb eszünkbe jut még Pusztakamarás, ahol boldogult Sütő Andrásnak ígért könnyű álmot az édesanyja; meg persze Szék, a csodás népviselet és a Kós Károly által megújított Árpád-kori templom… Nem sokkal több. A Mezőséget délről elkerüli az erdélyi főút, amely Kolozsvárról a Hargitán át a Székelyföldre vezet. Ha mégis arra téved az anyaországi utazó, a relatív szegénység facsarja a szívét. Mondják: másképp nem maradt volna meg az élő folklór sem ilyen valószínűtlen ideig, ám a mellőzöttségbe akkor is nehéz beletörődni.
Júniusban, ha minden jól megy, lesznek mezőségi magyar művészeti napok. A rendezvény motorja Turcsány Péter költő és főszerkesztő, a Wass Albert-életműkiadás gondozója. A Romániában háborús bűnösnek hazudott, emigrálni kényszerített íróra mostanára már leplezetlenül büszke szűkebb pátriája, a Mezőség, de volt lakóhelyét nemigen van miből karbantartani. Talán ez volt a kiindulópont a kiadó részéről: ideje tenni valamit. Számos népi lakóház, kúria van a környéken, amelynek a hasznosításával, állagmegóvásával anyagiak híján saját erőből nem tudnak megbirkózni a helyiek. A páratlan néprajzi értékekre a hazai műemlékvédő szemével kellene tekinteni, hogy a ma még romlatlan tájegység megőrizhesse karakteres építészeti emlékeit. Szentegyed 1534-ből való, kazettás menynyezetű temploma például még a kalotaszegieknél is régebbi. Anyaországi befektetőket várnak, és ha másképp nem megy, akár fiatal házaspárok áttelepedését is egyengetnék, hogy a vidék kimozduljon a holtpontról.
A példa Bretagne és Wales: ahogy a franciák a halódó breton vidékbe, a britek meg „a velszi tartományba” életet leheltek. Turcsány Péter szerint Wass Albert éppúgy történelmi metaforává emelte a Mezőséget, mint Dylan Thomas tette Wales tájaival. A kulcsszavak a kitöréshez: a gyümölcs- és szőlőtermesztés tudatos fejlesztése a meglévő mezőgazdasági iskolára alapozva, kulturális gazdaság, néprajzi turizmus. Újraéleszteni a népi hímzéseket, újraindítani a széki gyógysókitermelést. Gátat vetni – főként délen – a felgyorsult talajeróziónak, ami a nyakló nélküli erdőirtás következménye e valaha burjánzó tájon is. Munkalehetőséget, megélhetést teremteni azoknak, akik helyben akarnak boldogulni. Mindezt egyházak, itteni s ottani civil szervezetek, önkormányzatok egybekapaszkodásával. Hogy ezen a kevert etnikumú szórványvidéken is átmenthesse magát a magyarság. Ami korántsem egyszerű feladat: a széttagoltságra elegendő példaként csak azt felemlíteni, hogy a mezőségi falvak öt református esperességhez tartoznak.
Tavaly októberben a Kráter Műhely Egyesület és az erdélyi református egyház közös konferenciát rendezett Marosvásárhelyen Kárpát-medencei keresztkötődések címmel; a programot mezőségi tereptanulmánnyal fűszerezve. Vetési László szórványügyi előadó Sármásra javasolta a mezőségi régiógócpontot, ami egy reménybeli kutató- és szervezőcentrumnak adna helyet, Hermann Ottó és Cholnoky Jenő misszióját folytatva. A Mezőség Múzeumnak a Wass-emlékszobával Vasasszentgotthárd lenne a székhelye. Olyan mesélő nevű, népes magyar lakosságú helységek kerülnének vissza a kulturális körforgásba, mint Ördöngősfüzes, Béld, Mócs, Búza, Mezőmadaras és Melegföldvár. A júniusi művészeti napok figyelemfelhívásnak mindenképpen megteszik, ám a tájrehabilitáció sikere érdekében az egész vidéket módszeresen és értékközpontúan fel kell térképezni, filmre kell venni. Lehet, hogy mindez csupán egy sóhaj a magyar Mezőségért, ám ha sokan sóhajtanak egyszerre, az messzire elhallatszik…