Duray Miklós 2010 után már visszavonult a szlovákiai magyar politikától, de életművét ma és a jövőben sem feledhetjük. Bátor, az üldöztetést is vállaló kiállása miatt munkásságának ismerői a szülőföldjén Esterházy Jánoséhoz mérik a jelentőségét, a határainkon túli magyar kortársai körében pedig csak Tőkés Lászlóval említhető egy lapon. Az ­1980-as években, botrányos bebörtönzése és perbe fogása nyomán olyanok is hangot adtak a tiltakozásuknak, mint Kurt Vonnegut világhírű író vagy a magyar származású Tom Lantos kezdeményezésére az amerikai kongresszus több tucat tagja, köztük a későbbi elnökjelölt Bob Dole, Bill Clinton 1996-os republikánus kihívója. A kor ismert magyar írói, Cseres Tibor, Csurka István és Mészöly Miklós Csehszlovákiába utaztak Duray tárgyalására.

Az 1980-as évtized legvégén – más országokhoz hasonlóan – Csehszlovákiában is összeomlott a kommunizmus, pár évre rá pedig a nevét is alkotó részekből önálló államok jöttek létre. Ám a demokrácia győzelme nem jelentett teljes sikert, azon pedig különös gonddal dolgoztak egyesek, hogy Duray befolyása, noha 2010-ig még betöltött különböző fontos tisztségeket, elmaradjon a hírnevétől. 

Nem beszélve arról – ez pedig nem a szlovák vagy az uniós politika felelőssége –, hogy 2004-ben a Magyar Koalíció Pártjának nemhogy pozsonyi vagy európai parlamenti képviselői voltak, de Csáky Pál személyében miniszterelnök-helyettese is.

Ma ilyesmiről nem beszélhetünk. Csáky jóval később, a lapunknak adott 2023-as interjúban azt mondta márpedig: „Illúzió, hogy szlovákok képviseljék az érdekeinket.” Voltak persze korábban is jó szándékú szlovák politikusok, akikkel szót lehetett érteni, mint például a kereszténydemokrata Ján Carnogursky, Ján Figel vagy Vladimír Palko. De a helyzet – mint láttuk – ma sem ideális, noha volt rosszabb is, elég csak Malina Hedvig bántalmazására és meghurcolására vagy Tamás Ilona és a szlovák állampolgárságuktól szintén megfosztott társai kálváriájára gondolni.

A közös határ északi oldalán vannak e sorok írójánál alkalmasabbak is arra, hogy a lehető legjobb megoldást keressék a felvidéki magyarok számára. Duray Miklós alábbi gondolatai viszont – idézi őket Nagymihály Zoltán – nálunk, a déli oldalon is tanulságosak: „Némelyek azt mondják, hogy a demokráciától jobbat még nem talált ki ember. Valóban kellemesebb, mint a diktatúra. Van néhány ezzel kapcsolatos tapasztalatom. Csakhogy a demokrácia általam is megélt rossz élményei legalább annyira undorítóak, mint a kommunizmus államvédelmiseinek módszerei. A különbség: amiért diktatúrában börtön jár, azért demokráciában lelki szenvedés, mellőzés, köpködés, rágalmazás, szellemi undor – kín, kínok, kínlódás. […] A diktatúra egyértelmű, mint a szakadék, aki belezuhan, aligha éli túl. A demokrácia olyan, mint a láp: büdös, de van esély a túlélésre, ha nem véti el a lépést az ember; ha oda lép, ahová irányítják.” Mondta ezt egy olyan ember, aki már az 1960-as években a demokráciáért és a jogokért küzdött.

Találó Koltay Gábor Durayról készített 2009-es és két évvel később bemutatott filmjének címe: A szabadság ára. Bizony, komoly ára van. Mi, közép-európaiak több mint harmincöt éve demokráciában élünk – nemrég volt az Antall-kormány megalakulásának évfordulója, miniszterei közül még többen is élnek –, az EU szerencsésebb, nyugati tagjai pedig még régebben. 

 Közlekedni benne nehéz, ahogy időnként a pesti utcán is az, mert megjelenik az önjelölt néptribun, hogy Delacroix allegorikus alakjának érezve magát a barikádra vezesse az „elnyomott” népet.

Az egyik párt füstbombás akcióval provokál és kelt riadalmat az Országgyűlésben, de pár hónapra rá bejelenti: nem indul a 2026-os választásokon. Elfogyott a tudománya. A „messiás” újságírókat lökne – még jó, hogy nem lőne! – a Dunába. Képviselők törnek be a közmédiába, a földön fetrengenek, provokálják a munkájukat végző rendészeket. Egyikük el is veszíti a mandátumát, de újraindul, nyer, hívei a demokráciát ünneplik. (Apropó, demokrácia: nevezettek imádott Amerikájában, minden világok legjobbikában, ahonnan a pénzüket is kapják, a minap úgy vittek földre és vertek bilincsbe egy szenátort, aki megzavart egy sajtótájékoztatót, mint annak a rendje.)

A közösségi média – amely egyre inkább átveszi a hagyományos sajtó és a televízió szerepét – a legsüppedősebb láp, de meg kell merítkezned a bűzében minden egyes nap, politikusként és újságíróként is, akkor is, ha pocskondiáznak és mindennek elhordanak, ha valósnak beállított mémmel csapnak be embereket. Mércéjük kettős – a saját szemükben a gerendát sem lelik –, ha meg nem azt írod, amit elvárnak tőled, online hadsereg támad rád. Ha viszont lekapcsolod magad onnan, akkor a közélet egy fontossá lett színterének fordítasz hátat. 

Inkább élünk együtt Magyarral, Hadházyval, Varjuval és csapataikkal, majd csak elviseljük valahogy őket. Némi vigasz, hogy nekik is el kell bennünket.