Sorra hallgatnak ki felvidéki magyar polgármestereket magyar jelképek használata miatt – olvashattuk a hírt a minap a felvidéki és az itteni sajtóban, miután a Szlovák Értelmiségiek Társulása nevű szervezet folytatja feljelentgetéseit Dél-Szlovákia állítólagos elmagyarosítása miatt. Kihallgatták például Fenes Ivánt, Bős polgármesterét, akit a városában található 1848–49-es emléktábla és turulmadároszlop, illetve egy korábbi trianoni emlékbeszéde miatt panaszoltak be. De a magyar himnusz és zászló használatát is firtatták nála. Ugyanez a szervezet Hájos Zoltánt, Dunaszerdahely polgármesterét a Felvidék „revizionista” kifejezés miatt jelentette fel.
Nos, „Dél-Szlovákiában” – maradjunk ennél, mielőtt még kiadónk is kap egy Ludovít Stúr nyelvén fogalmazott idézést – az „elmagyarosításról” annyit, hogy északi szomszédunk önálló államisága óta, vagyis bő három évtized leforgása alatt valójában több mint százezer fővel csökkent az ottani magyarok száma. Nem annyira az emberek tűntek el, mint inkább az asszimiláció olyan erős, hogy egyre kevesebben tartják magukat magyarnak.
Felvidéki ismerősök mondják: a magyar többségű Dunaszerdahelyen is hallani szülőket, amint érezhető magyar kiejtéssel szlovákul beszélnek a gyerekükkel, Pozsonyban, jól szituált családokban pedig már az angol is dívik a mindennapok nyelveként. „Még Kossuth is tudott szlovákul. Írasd a gyerekedet szlovák iskolába!” – hirdette egy másik szlovák szervezet, a Nemzeti Megújulási Mozgalom plakátja.
A magyar polgármesterek vegzálásáról szóló cikkek akkor jelentek meg, amikor éppen a Duray Miklós (1945–2022) tiszteletére nemrég megjelent emlékkötetet olvastuk (A nemzet szolgálatában, szerkesztette Gyurcsík Iván). Duray egyik nagy ügye, jogvédő harca – nem merjük írni, hogy „mint ismert”, csak azt: mint ismert kellene, hogy legyen – éppen a magyarok elszlovákosításával és a magyar oktatás tudatos ellehetetlenítésével szembeni fellépés volt, mégpedig a néhai Csehszlovákiában. 2022 végi halálának híre – szilveszter előtt egy nappal – némiképp elsikkadt a magyarországi médiában; lapunkban viszont másnap Nyakas Szilárd méltó és személyes hangvételű nekrológgal jelentkezett (Duray Maecenas halálára).
Duray Miklós 2010 után már visszavonult a szlovákiai magyar politikától, de életművét ma és a jövőben sem feledhetjük. Bátor, az üldöztetést is vállaló kiállása miatt munkásságának ismerői a szülőföldjén Esterházy Jánoséhoz mérik a jelentőségét, a határainkon túli magyar kortársai körében pedig csak Tőkés Lászlóval említhető egy lapon. Az 1980-as években, botrányos bebörtönzése és perbe fogása nyomán olyanok is hangot adtak a tiltakozásuknak, mint Kurt Vonnegut világhírű író vagy a magyar származású Tom Lantos kezdeményezésére az amerikai kongresszus több tucat tagja, köztük a későbbi elnökjelölt Bob Dole, Bill Clinton 1996-os republikánus kihívója. A kor ismert magyar írói, Cseres Tibor, Csurka István és Mészöly Miklós Csehszlovákiába utaztak Duray tárgyalására.
Az 1980-as évtized legvégén – más országokhoz hasonlóan – Csehszlovákiában is összeomlott a kommunizmus, pár évre rá pedig a nevét is alkotó részekből önálló államok jöttek létre. Ám a demokrácia győzelme nem jelentett teljes sikert, azon pedig különös gonddal dolgoztak egyesek, hogy Duray befolyása, noha 2010-ig még betöltött különböző fontos tisztségeket, elmaradjon a hírnevétől.
Az egész Kárpát-medencében illúziókat tápláltunk azzal kapcsolatban is, hogy a 2004-es és a 2007-es uniós bővítés, így hazánk mellett Szlovákia és Románia csatlakozása megnyugtatóan rendezi a „közös európai házban” a határon túli magyar kisebbségek helyzetét.
Nem beszélve arról – ez pedig nem a szlovák vagy az uniós politika felelőssége –, hogy 2004-ben a Magyar Koalíció Pártjának nemhogy pozsonyi vagy európai parlamenti képviselői voltak, de Csáky Pál személyében miniszterelnök-helyettese is.
Ma ilyesmiről nem beszélhetünk. Csáky jóval később, a lapunknak adott 2023-as interjúban azt mondta márpedig: „Illúzió, hogy szlovákok képviseljék az érdekeinket.” Voltak persze korábban is jó szándékú szlovák politikusok, akikkel szót lehetett érteni, mint például a kereszténydemokrata Ján Carnogursky, Ján Figel vagy Vladimír Palko. De a helyzet – mint láttuk – ma sem ideális, noha volt rosszabb is, elég csak Malina Hedvig bántalmazására és meghurcolására vagy Tamás Ilona és a szlovák állampolgárságuktól szintén megfosztott társai kálváriájára gondolni.
A közös határ északi oldalán vannak e sorok írójánál alkalmasabbak is arra, hogy a lehető legjobb megoldást keressék a felvidéki magyarok számára. Duray Miklós alábbi gondolatai viszont – idézi őket Nagymihály Zoltán – nálunk, a déli oldalon is tanulságosak: „Némelyek azt mondják, hogy a demokráciától jobbat még nem talált ki ember. Valóban kellemesebb, mint a diktatúra. Van néhány ezzel kapcsolatos tapasztalatom. Csakhogy a demokrácia általam is megélt rossz élményei legalább annyira undorítóak, mint a kommunizmus államvédelmiseinek módszerei. A különbség: amiért diktatúrában börtön jár, azért demokráciában lelki szenvedés, mellőzés, köpködés, rágalmazás, szellemi undor – kín, kínok, kínlódás. […] A diktatúra egyértelmű, mint a szakadék, aki belezuhan, aligha éli túl. A demokrácia olyan, mint a láp: büdös, de van esély a túlélésre, ha nem véti el a lépést az ember; ha oda lép, ahová irányítják.” Mondta ezt egy olyan ember, aki már az 1960-as években a demokráciáért és a jogokért küzdött.
Találó Koltay Gábor Durayról készített 2009-es és két évvel később bemutatott filmjének címe: A szabadság ára. Bizony, komoly ára van. Mi, közép-európaiak több mint harmincöt éve demokráciában élünk – nemrég volt az Antall-kormány megalakulásának évfordulója, miniszterei közül még többen is élnek –, az EU szerencsésebb, nyugati tagjai pedig még régebben.
Nem diktatúra van itt, hanem diktatúrázók. A szabadságot könnyű volt megszoknunk, a velejárói viszont masszát alkotnak, amely valóban olyan, amilyennek Duray mondja: láp, s nemcsak büdös, de vizenyős és süppedős is.
Közlekedni benne nehéz, ahogy időnként a pesti utcán is az, mert megjelenik az önjelölt néptribun, hogy Delacroix allegorikus alakjának érezve magát a barikádra vezesse az „elnyomott” népet.
Az egyik párt füstbombás akcióval provokál és kelt riadalmat az Országgyűlésben, de pár hónapra rá bejelenti: nem indul a 2026-os választásokon. Elfogyott a tudománya. A „messiás” újságírókat lökne – még jó, hogy nem lőne! – a Dunába. Képviselők törnek be a közmédiába, a földön fetrengenek, provokálják a munkájukat végző rendészeket. Egyikük el is veszíti a mandátumát, de újraindul, nyer, hívei a demokráciát ünneplik. (Apropó, demokrácia: nevezettek imádott Amerikájában, minden világok legjobbikában, ahonnan a pénzüket is kapják, a minap úgy vittek földre és vertek bilincsbe egy szenátort, aki megzavart egy sajtótájékoztatót, mint annak a rendje.)
A közösségi média – amely egyre inkább átveszi a hagyományos sajtó és a televízió szerepét – a legsüppedősebb láp, de meg kell merítkezned a bűzében minden egyes nap, politikusként és újságíróként is, akkor is, ha pocskondiáznak és mindennek elhordanak, ha valósnak beállított mémmel csapnak be embereket. Mércéjük kettős – a saját szemükben a gerendát sem lelik –, ha meg nem azt írod, amit elvárnak tőled, online hadsereg támad rád. Ha viszont lekapcsolod magad onnan, akkor a közélet egy fontossá lett színterének fordítasz hátat.
A diktatúra „egyértelmű, mint a szakadék” — mondja Duray, aki e hetekben lenne nyolcvanéves —, noha a kései Kádár-rendszer talán több manőverezési lehetőséget adott Gustáv Husák Csehszlovákiájánál. De senki nem sírja vissza a „rendjét”.
Inkább élünk együtt Magyarral, Hadházyval, Varjuval és csapataikkal, majd csak elviseljük valahogy őket. Némi vigasz, hogy nekik is el kell bennünket.
