Tizenkét pont

A vén Jezovics, ahogy a márciusi szélben mászkált, mindig nagy megilletődéssel gondolt az apjára. Hol van az a gyönyörű fej, az a drága ember, aki őt kézen fogva vezette a budai vár mentén? Uramisten, hetven év telt el! Lehetséges? A Hadtörténeti Múzeumban mászkáltak az öregével – aki akkor nem is volt öreg –, és bámuldoztak a múzeumra aggatott képek, ágyúrajzok, zászlók és térképek között, s valami olyan forróság öntötte el a fiút, amilyet csak a történelem tud az emberbe sűríteni. Apja kezét markolgatva járt és ámult le s fel a történelemben.
Aztán hamar rájött, ő ennek a márciusnak a rokona. Dédnagybátyja, Gyurkovics Károly biedermeier portréfestő volt, s ő készítette el azt az arcmást finom, sötétbarna színekkel, amely jelenlegi íróasztala fölött függ, kissé baloldalt a beeső fényben. A festmény Gyurkovics Mátét ábrázolta, bensőségesen, korabeli ruhában, elszántan s mégis könnyedén mosolyogva, akinek posztónadrágja mellé simult egykoron a Pilvaxban Petőfi Sándor posztónadrágja. Amidőn végül is megszerkesztették, aláírták és kinyilvánították a tizenkét pontot. Nem volt kétséges, Rottenbiller, Vasvári, Petőfi és mások társaságában ott virított Gyurkovics Máté neve, s Jezovicsot ez valami történelmi emelkedettséggel töltötte el. Igen, Gyurkovics Máté, Jezovics nagybátyja volt az egyik hitelesítő-aláíró, neve ott állt a híres-neves tizenkét pont alá kanyarítva.
Jezovics szorongatta apja kezét, ahogy bámulva mászkáltak a múzeumban, s megkérte szülejét, vezesse el ahhoz a házhoz, ahol annak idején ez a Máté lakott.
Rózsák tere. A második emelet sarkán kiugró erkélyre mutatott az apja. A történelem naiv borzongása járta át a gyereket. Ott élt, szűcsmester volt egyébként s a márciusi ifjak egyike – többek között ő fordította le a megszerkesztett tizenkét pontot az akkori német ajkú pesti lakosság számára.
Később Irma nénivel jártak arra, aki Gyurkovics Máté unokahúga volt, s lelkesen magyarázta a gyereknek a féldicső históriát. Állítólag a forradalom után nem sokára osztrák dzsidások nyomoztak utána, s fölforgatták az egész lakást szabadságharcosok nyomában, bosszúvággyal.
– S mi lett Máté bácsival?
– Fiam, Máté bácsi Isten kegyelméből megmenekült. Akkori rokonaink bújtatták. Hatalmas dunyhák alá hantolták, és a magos ágyra fektették. Az osztrák dzsidások betörtek, végigdöfködték az ágyat – s mellészúrtak.
Jezovicsnak még ma is mosolyognia kellett ezen a hősiességen – forradalmár a dunyha alatt! Pedig Máté bácsi bizony így maradt életben, s élte meg százhárom évét. Mindvégig hű társaként a nagy Petőfinek, aki valójában a forradalmat csinálta lelkesítő verseivel, kérlelhetetlen igazságérzetével. Jezovics áhítattal szemlélte a Rózsák téri lakás erkélyét, s eszébe jutott, hogy rákosfalvi kertjükben a konyhai sámlin másolta a költő vérborító verseit.
Ó, az a posztónadrág! Mindig az járt a későbbiekben Jezovics fejében, ami Petőfi öltözete és hite mellé simult.


„A földön is harag,
Az égen is harag!
Kifolyt piros vér és
Piros napsugarak!
A lemenő nap oly
Vad bíborban ragyog!
Előre, katonák,
Előre, magyarok!

Komoly felhők közül
Bámul reánk a nap,
Rettentő szuronyok
Füstben csillámlanak,
A sűrű lomha füst
Sötéten gomolyog,
Előre, katonák,
Előre, magyarok!

Ropog, hosszan ropog
Csatárok fegyvere,
Ágyúk bömbölnek, hogy
Reng a világ bele,
Te ég, te föld talán
Most összeomlotok!
Előre, katonák,
Előre, magyarok!
Szilaj lelkesedés
Foly bennem, mint tűzár,
A vérszag és a füst
Megrészegíte már,
Előre rontok én,
Ha élek, ha halok!
Utánam, katonák!
Utánam, magyarok!”

Medgyes, 1849. március 2–3.

Jezovics most nézte a gyerekírást, amellyel 1937-ben lemásolta ezt a Petőfi-verset a rákosfalvi konyha sámliján.
Most, midőn a nyáron Erdélyben jártak, Segesváron mint iszonyú emlék csapott belé a forró tűz, amelyet csak egy gyermek tud érezni. A nagy kiterült síkságon maró könnyek szöktek a szemébe…
Mintha semmi sem lett volna igaz. Itt futott Petőfi az orosz dzsidások elől? Ez az a kukoricás, ahová becsapott rohantában a költő?
Hazatérte után megint elsietett a Hadtörténeti Múzeumba kitapogatni az aláírást, Petőfié mellett Gyurkovics Mátéét, s alig tudta visszafojtani a könynyeit.
Az iskolában mutatta a Csatában című Petőfi-vers másolatát. Fülébe csengett a tanító néni gúnyos kacaja:
– Mellészúrtak a dunyha alatt? Ez a te forradalmi nagybátyád? Isten éltesse! Csak megért százhárom évet.
De Jezovics tudta, az a posztónadrág mégiscsak ott ült Petőfi mellett a Pilvax örökkévalóságában. Akár átszúrva, akár elszakadva.