Az Esterházy-kincsek esetében nem egyszerűen hosszú gyűjtőmunka eredményeként összeállt tárgyegyüttesről van szó, hanem az egyik legnagyszerűbb közép-európai barokk főúri kincstárról, amely lényegében a XVII. század végére alakult ki. Óriási kulturális jelentőségéhez az is hozzájárul, hogy más főúri gyűjteményt nem ismerhetünk a történelmi Magyarország területéről. De fontos európai viszonylatban is, hiszen hasonló kincstárak nem nagyon maradtak fenn, s ha igen, a régi török díszfegyverek olyan pazar együttese, mint az itteniben, nem szerepel bennük, ráadásul nem mondható, hogy még a XIX. században is tovább gyarapodtak volna. S van még valami, ami fokozza a gyűjtemény jelentőségét: a XX. század vége óta a művészettörténet érdeklődése a világon mindenütt megnövekedett a műgyűjtés iránt, az irányváltásába mi szerencsésen be tudunk kapcsolódni. Jó néhány hazai darab a közép-európai történelem jeles személyiségeihez, az európai diplomáciatörténet fontos eseményeihez kötődik, kutatásaink külföldi műhelyek munkájához is kapcsolódnak, kialakult tehát egyfajta kölcsönösség.
– Hogyan lehet egy példával szemléltetni ezt a kölcsönösséget, egyszersmind az idő- és térbeli kapcsolatok összetettségét?
– A tudomány számára máig az egyik legizgalmasabb téma II. Rudolf prágai kincstára, amely egy kivételesen jelentős kulturális, művészeti központban jött létre. A városban dolgozott például Kepler, a nagy hírű művészek valóságos nemzetközi kolóniát alkottak; éltek ott olaszok, németek, az uralkodó és környezete nürnbergi, augsburgi ötvösökkel is dolgoztatott. Az Esterházy-gyűjtemény műkincsei között található például a Hans Petzolt-féle kagylóserleg, amelyet két allegorikus figura díszít. Erről a műről a közelmúlt kutatásai bizonyították be, hogy csaknem tíz évig II. Rudolf udvarában őrizték. Ennél rangosabb eredet műtárgy számára nem is képzelhető el.
– Annál tekintélyt parancsolóbbnak találjuk azt az emelkedést, amely a kincstár alapjait megvető Esterházy Miklós (1583–1645) pályáját jellemzi: a nem túl jelentős köznemesi család sarjából néhány évtized alatt az ország legmagasabb rangú közhivatalnoka, nádor lett. Még nem volt harmincéves, amikor II. Mátyás királytól Munkács várát és környékét kérte és kapta birtokul 1612-ben. Nem volt ez túl merész kérés?
– Aligha, hiszen vitéz, egyben sikeres katona volt, ráadásul a királyi Magyarország és Erdély közé eső Munkács kulcsfontosságú volt akkoriban. De nemcsak ez indokolta a kérést, hanem elsősorban az, hogy abban az évben kötött házasságot Dersffy Orsolyával, Mágochy Ferenc özvegyével, s az így kezébe került hatalmas területek birtoklását legitimálta adományával az uralkodó. Üstökösszerűen emelkedett fel az ambiciózus fiatalember. Pázmány Péter benne látta meg azt a politikust, akire az ellenreformációnak szüksége volt, hogy megerősítse a katolicizmus pozícióit a jórészt protestánssá vált országban. Ez a feladat szorosan összekapcsolódott az Esterházy által világosan meghatározott alapfeladattal. A török kiűzésére, a középkori Magyarország integritásának visszaállítására sem a távoli protestáns uralkodók, sem a török vazallusává vált erdélyi fejedelem nem lehetett alkalmas, annál inkább – a pápa támogatásával – a Habsburg-dinasztia. Ebből az elképzelésből született meg a nagyszombati egyetem, amely Esterházy Miklós mecénási tevékenységének egyik legnagyszerűbb megnyilvánulása volt. Nagyszombatban épült a királyi Magyarország első nagyszabású barokk temploma.
– A kincstár egyik legértékesebb alkotását, az úgynevezett vezekényi tálat azonban már kisebbik fia, Pál készíttette tragikus eseményre, a nagyobbik fiú, László halálára emlékezve. Ha nincs a vezekényi csata, amelyben az elsőszülött elesett, nyilván a család története s talán a kincstár sorsa is egészen másként alakul.
– Bátyja halálakor Pál 17 éves volt, s amikor két évvel később az apja által nagyvonalúan támogatott egyetemről elbúcsúztatták, latin nyelvű levelében tett hitet a terjeszkedő pogány birodalom elleni harc mellett, hangsúlyozta, hogy a hősi helytállás a túlerő ellen talán reménytelen, ám mégsem hiábavaló. Ez a gondolat fogalmazódik meg abban a műtárgyegyüttesben is, amelynek része a László halálát ábrázoló nagyméretű tál. Tartozott hozzá egy kisplasztika is, amely lovas figuraként, megdicsőült hősként ábrázolja Esterházy Lászlót, ám ez hiányos állapotban maradt fenn, s jelenlegi őrzési helyéről sajnos nincs tudomásunk. Bátyja halálával Pál lett a családfő, szintén fényes karriert futott be. Az ő időszakára esett a fraknói gyűjtemény nagy korszaka. Pályája csúcsára 1681-ben, nádori kinevezésekor jutott.
– Fraknót említette. Milyen szerepet játszott a család történetében ez a régi fényét ma is őrző, magasodó vár?
– Egy középkori erősségből építtette át, bővítette ki Esterházy Miklós. Ez a vár a XVII. század vége felé már inkább a múltat idézte, hiszen a török elleni harcok elültével elveszítette stratégiai jelentőségét. Később itt tartották a vagyont érő műkincseket, és itt alakították ki a családi ősgalériát is, amelyből néhány kép látható a kiállításon. Ez a galéria Pál alatt teljesedett ki, a nagyméretű, egész alakos képek nemcsak a család tagjait, hanem a fiktív ősök némelyikét is megjelenítik. Az egész alakos portrék között a család felemelkedését támogató uralkodók képei is helyet kaptak. A családi birodalom másik központja Kismarton volt, amelyet Esterházy Pál építtetett olyanná, amilyennek ma ismerjük. A maga korában, a kora barokk időszakában az egyik legfigyelemreméltóbb épület volt, megformálásánál tulajdonosa koncepcionális elképzelései érvényesültek. A most Joseph Haydnról elnevezett első emeleti dísztermet a kor jeles olasz művésze, Carpoforo Tencala által készített freskók díszítik, de ikonográfiai programjukat maga Esterházy Pál alkotta meg. Mitológiai témájú, Ovidius nyomán festett művek ezek, a családi élet szépségeire utalnak, illetve arra, hogy Venus adományai hogyan segítették a család emelkedését.
– A XVIII. században is a művészet nagy mecénásai az Esterházyak, a kincstár történetében azonban a következő évszázad kínált igazán fontos, feljegyezni való eseményeket. Kinek a nevéhez fűződik ekkor a gyarapítás?
– A kiállítás Esterházy Pál Antalt (1786–1866) emeli ki, aki 1815-től, a bécsi kongresszus évétől az osztrák császárság londoni követe volt, s nemcsak ismert diplomata lett, de műveltsége, széles látóköre következtében nagy népszerűségnek örvendett. Követként, elsősorban a Londonban kapott kitüntetésekkel, ajándékokkal, ő is gazdagította a családi gyűjteményt, amelynek egyes részeit Fraknó és Kismarton mellett a XVIII. században Fertődön felépült kastélyban és persze a család bécsi, budapesti palotáiban helyezték el. A herceg halála után utóda, III. Esterházy Miklós, illetve a hercegi hitbizomány átmenetileg nehéz helyzetbe került, ezért a fraknói kincstár egy részét a londoni Christie’snél árverésre bocsátották.
– Alig néhány évtizeddel később viszont magának a gyűjteménynek a léte került veszélybe. Az út, mint a XX. századi történelemben nem először és nem utoljára, Trianonon keresztül vezetett a budai vár felé…
– Esterházy Miklós herceg (1869–1920) 1918 végén, a háború hamarosan bekövetkező befejezésére gondolva, elszállíttatta a legfontosabb művek nagy részét Fraknóról, közöttük a kincstár nagy értékű, már akkoriban is több kiállításon bemutatott darabjait. Biztonságukat Budapesten látta garantáltnak, de azt is mondhatjuk, a nemzeti érdekű gyűjtemény számára ezt a helyszínt tartotta megfelelőnek. Azt persze nem sejthette, hogy két év múlva országhatár választja el Fraknót és Budapestet. A műkincseket a család budapesti palotájába szállították, onnan viszont a Tanácsköztársaság alatt Lukács György népbiztos rendelete alapján – amely a magánszemélyek nagy értékű műkincseinek állami tulajdonba vételéről szólt – beszállították az Iparművészeti Múzeumba. Ez a rendelet ugyan hamarosan hatályát veszítette, de a herceg megbízta a múzeumot a kincsek további őrzésével, sőt 1920-ban letéti szerződést írtak alá. Így nyílhatott meg 1924 februárjában az Esterházy-kincstár jelentős részét bemutató tárlat a múzeumban.
– Úgy tűnik, a kincsek minden szempontból megfelelő helyre kerültek. Miért szállíttatta el őket mégis 1944-ben a hitbizomány következő tulajdonosa, V. Esterházy Pál (1901–1989) a múzeumból?
– A harcok közeledtével kényszerű intézkedésként függesztette fel a letéti szerződés érvényességét, s november 29. és december 4. között saját ládáiban elszállíttatta a tárgyakat a múzeumból a Tárnok utca 7–13. alatt lévő Esterházy-palotába. Bízott benne, hogy az ott működő svájci követség miatt a kincsek a területenkívüliség védettségét élvezhetik, s könnyebben megóvhatók. Nos, hatalmasat tévedett. A múzeum pincéiben maradt tárgyak épségben megúszhatták volna a háborút, a Tárnok utcai épületet viszont 1945 januárjában porig bombázták.
– A pincében elhelyezett ládákat, bennük az összeroncsolódott műkincseket csak évekkel a háború után tárták fel. Miért?
– Valójában senki nem tudta, hová vitte a kincset a herceg, azt gondolták, talán sikerült nyugatra menekítenie. Egészen 1948. december 14-ig, amikor Esterházy Pál az Iparművészeti Múzeum igazgatóságának bejelentette, hogy a kincsek, illetve azok maradványai a hatósági bontás alatt álló palota pincéjében vannak, s felkérte a múzeumot, hogy kísérje figyelemmel, illetve kezelje letétként továbbra is az előkerülő tárgyakat. A herceget néhány nappal később letartóztatta és az Andrássy út 60.-ba hurcolta az ÁVO. 1956-ig börtönben is maradt. November 4. előtt elmenekült Ausztriába. Állítólag inkább Svájcban szeretett élni, mint Kismartonban, Zürichben is van eltemetve.
– A feltáráskor a szakemberek még a gyűjtemény megsemmisüléséről beszéltek. Hogyan láthatjuk akkor ma a legjelentősebb kincseket régi szépségükben?
– Évtizedeken át tartott, ma is tart a tárgyak restaurálása. Újjászületésükhöz kellettek olyan zseniális szakemberek, mint Szvetnik Joachim, aki például a vezekényi tálat is restaurálta, vagy Borsi Sándorné, aki a textíliák kiváló ismerője volt.
– Annak idején kutatóként miért vonzódott ehhez a témához?
– Azért, mert a magyar történelem több évszázadának megismeréséhez visz közelebb, olyan korokéhoz is, amelyek jóval megelőzték az Esterházyak évszázadait. A személyes indíttatást egyébként Voit Pál művészettörténésztől kaptam, aki főleg barokk építészettel foglalkozott, de aki nemcsak a régi emlékek, hanem a fiatal, kezdő szakemberek sorsát is a szívén viselte. Az anyag feldolgozása ma is csoportmunkában folyik, így valósult meg a kiállítás is. A múzeum szakemberein túl az Esterházy Magánalapítványnál dolgozó kollégák munkája igencsak fontos volt a Fraknón őrzött darabok feldolgozásához. Huszonkét mű érkezett onnan, tizenhat a kincstárból, hat festmény az ősgalériából. Előbbieket Stefan Körner, a fiatal osztrák művészettörténész, utóbbiakat pedig Buzási Enikő, a Magyar Nemzeti Galéria szakértője írta le.
– Időszaki kiállítások esetében kivételesen hosszú ideig, több mint egy évig látható ez a bemutató az Iparművészeti Múzeumban. Az eddigi látogatottság azt jelzi, később sem konganak majd üresen a tárlatnak helyet adó termek. Nem volna jó állandó kiállításon bemutatni a kincsek egy részét legalább?
– A tárlat bezárása utáni legközelebbi időszakra vonatkozó terv az, hogy Budapest és Fraknó együttműködésében közönség elé kerüljön egy nagyjából változatlan összeállítású anyag Ausztria vagy Dél-Németország valamely arra méltó múzeumában is. A távlati cél pedig valóban az, mint a múzeum más gyűjteményeinél, például a fantasztikusan gazdag textilkollekciónál is, hogy egy korszerű termeket létrehozó rekonstrukció után biztosítsuk a kincsek hosszabb távú bemutatásának lehetőségét.
origo.hu
Ez nem ellenzék, hanem vírus, amit le kell gyűrni
