A Nyolcadik csodája

Interneten szavazgatnak a világ csodáiról, de zenei architektúrákra nem voksolhat senki. Pedig… pedig oly sok van, mi csodálatos! Az absztrakció építészete Gustav Mahler VIII. szimfóniájában is csoda közeli. Ő e nagyzenekari műfajra mint a tökéletesség formájára tekint, szimfonikus költemény, képekben feltárt irodalmi program és énekhang konstrukciójára. Dupla szólókvartettet, hatalmas kórust és gyermekkart – hozzá kettőzött méretű zenekart – használ: ha az „ezrek szimfóniája” extatikus túlzás is, a „százaké” nem volna az. A példátlanul hosszú szimfóniát fordított aranymetszéssel tagolja: első harmada archaizáló középkori himnuszmegzenésítés, majd hasonlóképp váratlant húz, a Faust utolsó jelenetét.
Egyházi zene és operaoratórium, archaizálás és misztikum: két terület, amelyet Mahler mint karmester ismert és művelt, ám komponistaként semmi köze hozzájuk. A korai Panaszos dalon kívül vegyes karra nem írt soha, mégis de nagy miseszerző lehetett volna! Ahogy a Veni creator spiritus lerobbanó tömbjei szabályosan elütik a közönséget, azt lehetetlen csak a megalománia apparátusával magyarázni. Nem is kőtömbök zuhannak, inkább a teremtő Szentlélek árad itt meg, mintha Asszuán gátja szakadna át az orgonafelütésre harmonikusan, felemelő szépséggel és könyörtelenül in medias res. Ellenállhatatlan ál-Credo-tétel: bármennyi identitási bizonytalanság terhelte is a neofita Mahlert, hogy szilárd hite volt, sugárzik.
Aztán a Faust kimazsolázása! Mintha a robusztus Rückert-dalok egyike, az Um Mitternacht indulna, hosszan késik az éji homályban a végső tabló. Aprólékos lélektájleírás vár ránk, mintha Mahler Jókai-szépprózát olvasna, nem a Goethe-dráma szikár kulisszajelzéseit. A statikus szólamokba bújtatott énekesek csak egy-két monológnyi teret kapnak, nincs szó szerepformálásról, figurákról. Hangfekvések és színek rendeltetnek szövegekhez, ritkán egymáshoz, mintha minden ugyanarról szólna: instrumentális dicséretéről a fájdalmasan illékony, de oly szép és sejtelmes világnak.
Jelen előadás szólistaoktettjéből a rég halott dívák manírjait használó kolozsvári világsztár, Várady Júlia tűnik ki: Fischer-Dieskau magyar felesége csodaszép hangon hajlít koronát a pazar együttes fölé. (A basszus Hans Sotinnak ellenben kínosan nem jön ki a lépés, míg a tenor excellál – csak azt tudnám, hol rejtegették: Kenneth Riegel nevét életemben se hallottam.)
Klaus Tennstedt, a néhai NDK néhai dirigense vitte színre e Nyolcadikat 1991-ben. A zilált ősz úr csak a próbákon laza („úgy énekeljetek, mint a futtballhuligánok!” – provokálta az angol fiúkart), a koncert kezdetén görcsös, ideges, pedig a Royal Festival Hall karzatán tőle száz méterre is áll kórustag, aki világos, nagy rajzú mozdulatokért volna hálás. Idővel Tennstedt oldódik, a Faust lírája pedig már úgy ellágyítja, hogy negyedórával később ér a partitúra utolsó oldalához, mint húsz évvel azelőtt egy ugyancsak Mahler-specialista: a cseh Kubelik.
Bár hosszú, mégis intenzív líra ez, nem töltetlen; majd másfél órán át zeng az élethimnusz csodája, úgyhogy csak türelem, hisz míg időnk rövidül, gyönyörünk hosszíttatik.
(Mahler: I. & VIII. szimfónia / Tennstedt, EMI DVD, 2006.)