Csehov a gépcsarnok meddő hűvösében

Mintha a hajdani Krupp-művek kimustrált gépeinek muzeális csarnokába csöppennénk, ismeretlen rendeltetésű vasszerkentyűk, kiismerhetetlen gépkarok, csápok, sínen gördülő hajtányok zsúfolják Menczel Róbert játékterét. Ez lett hát a birtok, az ábrándokkal együtt féltve óvott cseresznyéskert? A letűnt földesúri világ helyén a letűnt kora kapitalizmus? Vagy mi egyebet jelképez az ipari ódonságok múzeuma? A színészek játékából ítélve nehéz elképzelni, hogy pusztán a megfagyott időt. A társalgószobák bútorzatához szoktatott művészeknek nem hisszük el, hogy „ez” a százéves szekrény, amelyhez Hegedűs D. Géza Gajev képében híres monológját intézi, Eszenyi Enikőnek sem, hogy „ez” a gyermekkori ágya, bármilyen természetesen veti is magát ruhástul a gyári hajtányra. Az egész gyárcsarnoki aszszociációs kör távol áll a Cseresznyéskert vígszínházi szereplőinek habitusától, játékmódjától. Ha a színész nem érzi magáénak a teret, s a rendező nem ad fogódzókat a színpadi környezet és a játékstílus egységének megteremtéséhez, semmivel nem jutunk előbbre, mintha szokványos virágözönben játszódna a darab. Puszta spekulációra kényszerül a néző. Mint ahogy, gyanítható, a rendező Alföldi Róbert is így jutott el (a díszlettervező Menczellel) ehhez a képi megoldáshoz. Az eredmény: unalmas, lelki tartalékok mozgósításában szegényes, drámaiságában lefokozott előadás.
Láttam Peter Brook 1982-es és Harag György 1985-ös korszakalkotó produkcióját. Mindkettejük a lét súlyos kérdéseivel szembesítette a nézőt pontosan értelmezhető jelrendszerben. Előbbi tükörrendszerben bolyongó szereplőkkel, amelybe egyetlen, virágzó cseresznyeág lógott be. Utóbbi stilizált virágszirmok bélelte, hatalmas alagútbelső színpadképével, amelynek moha lepte kupolája alatt sorsuk alatt roskadoztak a színészek. Kissé álmatag mozgással, a szimbolikus tér atmoszférájához igazodva. Metaforaértékű gesztusok, játékok sorozata, lélektanilag indokolt motívumláncolata biztosította a nagy ívű, szuggesztív megfogalmazás egységét. Hát ez az, ami hiányzik Alföldi rendezéséből. Színészei a díszlettől függetlenül (mert hát miért is kapcsolódnának hozzá logikailag?) járják a maguk „vígszínházas” útját, s a szereplők egy-egy vonását felerősítve felvillantják a figurákat. A komplexitást nélkülözve. Mint ahogyan nélkülözi az előadás a poézist is meg a szellemes (és nem spekulatív) ötleteket.
Eszenyi Enikő, akinek szinte testére szabta Csehov Ljuba szerepét, bágyadt-hervatag nőt játszik. Ranyevszkaja csupa kedvesség, mindenkihez van egy jó szava, de révetegségében mérhetetlen önzés rejtezik. Eszenyi eljátssza, amit kérnek tőle, de egy-két drámai pillanatát leszámítva nem érezzük Ljuba igazi karizmáját, életfelszínességében rejlő tragédiáját. Karakterét hangsúlyozandó Bartha Andrea beszédes jelmezekkel ruházta föl. Hegedűs D. Géza az örök úrfilét könnyelmű reprezentánsa, Pindroch Csaba Lopahin szerepének körvonalait ugyan pontosan kirajzolja, ám nincs elég súlya a cselédivadékból lett újgazdag markánsabb, hitelesebb, mindent elsöprően fenyegető megjelenítéséhez. Hiszen egy egész készülődő, új korszakot, a pénz hatalmát kell képviselnie a régmúlt birtokosi életforma tehetetlen, nosztalgiákba fúló szereplőivel szemben. Az elhagyott ház avítt bútordarabjaként magára hagyott, öreg inas, Firsz szerepében az indokolatlanul tárgyilagos hangnem, távolságtartás jegyében nem érezteti a vele pusztuló cseresznyéskert szimbolikáját Kern András. A lelkesen szónokló, örök diák Trofimov szerepével egyszerűen nem tud mit kezdeni Kamarás Iván; Tornyi Ildikó játékában megérezni az elkeseredettséget, ahogyan jövőtlenségét a lánykérésre képtelen Lopahin miatt megéli, Börcsök Enikő Sarlotta Ivanovnájának markáns jelenléte magányos sorsot asszociál; a többi szereplő igazából nem hagy nyomot a színpadon s még kevésbé a néző emlékezetében.
A Cseresznyéskert e sivár századelő közönykozmoszában, a komputerizált ráció lélekdidergető fölényének ellenében – Csehov csöndes, ám messzire hangzó szavaival – morális értékeinket, a szűkülő légtérben vonagló kultúránkat, mi több, manapság akár a halálosan fenyegetett zöld golyóbist is jelképezheti – csak elő kell ásni a szöveg mélyrétegeiből. Alföldinek nem sikerült.
(Csehov: Cseresznyéskert. Vígszínház. Rendező: Alföldi Róbert.)