Hogyan lettem KISZ-tag

Alig merem bevallani, még bajom eshet belőle: sehogy. Nem voltam KISZ-tag. Soha nem voltam kommunista ifjú. Ha valaki nem tudná, a KISZ a szocialista magyar állam Hitlerjugendje, a Hitlerjugend pedig a fasiszta német állam Komszomolja volt. Aki még azt sem tudja, mi volt a Komszomol, az menjen a búsba! Mi vagyok én, egyetemi tanár, hogy ingyen osszam az észt? A Hitlerjugend és a KISZ hasonló volt, csak az előbbi bátorságra, önzetlenségre, erkölcsös életre és hazaszeretetre, míg az utóbbi bátorságra, önzetlenségre, erkölcsös életre és a Szovjetunió szeretetére nevelt. Nem volt kötelező belelépni, mégsem volt olyan gimnáziumi osztálytársam, aki bele ne lépett volna. Egyrészt mert magától értetődő volt, senkitől nem kérdezték, hogy bele akar-e lépni, másrészt rajtam kívül mindenki tudta, hogy aki nem lép bele, azt nem veszik fel az egyetemre. Nem is értem, hogy maradhattam ki elsőben a beleléptetésből. Jó volna emlékezni a mozzanatra, amikor polgári öntudattal visszautasítom a piros tagkönyvecskét. (Piros? Hát tudom én? Milyen lett volna? Akkoriban minden piros volt, útlevél, lobogó, még a vér is.) De nem emlékszem ilyesmire, csak arra, hogy érettségi előtt fél évvel megtudtam, hogy van egy rubrika a felvételi lapon, mely azt firtatja, tagja vagyok-e valamilyen ifjúsági tömegszervezetnek. „He-he! Persze – nevetgéltem idétlenül –, a Katolikus Legényegyletnek.” Ilyen egy kemény pacer voltam. Alig tizenhét éves, és már partizán. Karbonári. Ellenálló. Egy maquisard. Kuruc vér csörgött a pucámban! Volt gyakorlatom, mert az ország legocsmányabb gimnáziumába jártam. Halottról jót vagy rosszat! Hát most leírom. A Kaffka. Borzalmas négy év volt. Gulág, Iff vára, Ördög-sziget, Sing-sing, Csillag börtön, Alcatraz, gályarabság és inkvizíció együtt. Utáltam, mint ördög a szenteltvizet, mint kacsa a hokedlit, SZDSZ az Orbán Viktort. Már az első nap kiderült, hová kerültem: kötelező kék köpeny! Egy hónapig halogattam, amikor pedig már nem húzhattam tovább, beszereztem a Tangón egy két számmal nagyobb Wrangler farmeringet. Szeretett osztályfőnököm, Isten nyugosztalja mielőbb, megnyugodni látszott. Ennek a kék farmeringnek a gallérjára tűztem aztán azt a körömnyi jelvényt, amelyből később komoly vihar kerekedett. Akkora volt, mint a kisujjam körme. A mi régi, szép címerünk. Egy szart a búzakalászos! A vörössel és ezüsttel hétszer vágott (ha nem olyan időket élnénk, le merném írni, hogy Árpád-sávos). A hármas halommal meg a kettős kereszttel. Ha csak beszélt róla, apai nagyanyámnak könnybe lábadt a szeme. Egy szart volt horthysta! Büszke magyar asszony volt. Dunavecsei kunnak vallotta magát. Utálta a németeket, utálta az oroszokat, utálta a komcsikat is, akik apámat előbb halálra, majd életfogytiglanira ítélték. (Isten bocsássa meg neki, Kádárt valamiért szerette. Azt hiszem, azt hitte, hogy tulajdonképpen jó ember volt. Apám 1956 őszén szabadult a börtönből, szerintem nagyanyám fejében összemosódtak a dolgok, később talán azt gondolta, Kádárnak köszönheti, hogy élve kapta vissza a fiát.) Ki veszi azt észre, gondoltam botorul. Egy körömnyi címer a gallér sarkában. Hát észrevették! „Rebellió!” – ordított a képembe irodája párnázott ajtaja mögött a diri. „Igazad van – helyeseltem magamban, s egy éjszakába nyúló beszélgetésre gondoltam, amikor én hallgattam, apám beszélt hosszan rádióról, Köztársaság térről, Kilián laktanyáról. – Úgy van, ’56 valóban rebellió volt.” A helyettes mentett meg a kicsapatástól. „Ne izgasd fel magad, Gyulám – nyugtatgatta a tajtékzó, vörös szörnyet. – Gyerek még. Nem tudja, mit testesít meg a szemünkben az a címer.” Igaza is volt meg nem is. Nemcsak ’56 miatt és nem a Horthy-kor bűvös igézetében hordtam azután is a címert – a gallér csücskébe alulról tűzve –, hanem dacból. És mert szerettem. Rossz középiskola volt a Kaffka, de jó iskola az életre. Annak a koros, nőnemű lénynek például, aki egy lókupec ravaszságával hazudozott nekünk négy éven át a történelemről, nem is az érzéketlen ostobasága, hanem a gonoszsága volt a legtaszítóbb. Rusnya volt, mint a varas béka. Szörnyella és a vasorrú bába év arca versenyt nyert volna mellette, ocsmányabb volt, mint Baba Jaga, Kikimora és Mirigy együtt. Belátom, erről nem tehetett. Csakhogy cudar is volt, rossz bordában szőtték, szőrösebb volt a szíve, mint az arca. Egyszóval gonosz volt (mint Hamucipőke mostohája, mint Lucifer, Szaddám Huszein és Sztálin öreganyja, mint Marilyn Manson maga). Állandóan savanyú cukorkát csörgetett a szájában – jót tesz a fogaknak, mondogatta –, és olyan heves indulattal mocskolta egész órán a magyar történelmet, annyira utálta önmagunkat, hogy fröcsögött a nyála, és időnként kiköpte a fogsorát. „Trianon igazságos volt, azt kapták a magyarok, amit az ezeréves nemzetiségi elnyomásért megérdemeltek.” Ez volt az egyik alaptétele. Tulajdonképpen egyetlen pozitívumra emlékszem vele kapcsolatban: élvezettel, meggyőződésből hazudott. Zamatosan. Fikarcnyit sem befolyásolták a tények. „A fasiszta barbár német miniszter, Hermann Göring a cipője sarkával verte az asztalt, úgy ordított az ENSZ-ben.” „Herrrrrmannnn!” – így ejtette. „Barrrrrbár!” Amíg pörgött az r, Attila az első padban kényszerű fürdőt vett. Mondom, nagyvonalúan hazudott. Nem érdekelték a csip-csup részletek. Mondjuk, hogy a marsall csizmát hordott. Vagy hogy az ENSZ még nem létezett. Jelentkeztem, megkérdeztem, nem téveszti-e össze „kövér Hermannt” egy másik pufival: Nyikita Szergejeviccsel. Tudta, hogy történelemből felvételizek – akkoriban történész-régész szerettem volna lenni –, soha többé nem kaptam tőle ötöst, az érettségin is négyest adott volna, de az elnök felhúzta a szemöldökét: „Miért négyes? – kérdezte. – Hiszen mindent tudott.” Baba Jaga szuszogott, szörcsögött, majd megbénult a keze, majd kitört a tolla hegye, de bekaristolta az ötöst. Katolikus Legényegylet ide vagy oda, megrázott az a rubrika. És azt még nem is sejtettem, hogy a jelentkezési lapra osztályfőnöki ajánlás is kerül majd. Az enyém tömör volt: „Emberi közösségbe nem való.” Hirtelen feltámadt bennem a mozgalmár, sietve beléptem volna, de nem lehetett. Nem engedték. „A felvételi miatt akarsz belépni?” – nézett rám szigorúan a titkárnő elvtársnő (vagy kicsoda). Egyidősek voltunk, a párhuzamos osztályba járt, miért tagadtam volna. „Ja – bólogattam vidoran. – Mi másért? Meggyőződésből?” „Ébredtél volna hamarabb” – mondta undorodva. A végén még én könyörögtem, hogy KISZ-tag lehessek. Hiába, nem kellettem nekik. Ha fél évig rendesen eljárnék a Kilián körbe, mondták. Akkor talán. Megfontolnák. Nem jártam el. Nem is vettek fel – az egyetemre is csak harmadik nekifutásra. Igaz, akkor csaltam: egyszerűen beírtam a rubrikába a KISZ-t.