Koszovó-vita: a történet vége

Játsszunk el a gondolattal, hogy a koszovói albánok elfogadnák: Koszovó váljon Szerbia részévé! Ők maguk pedig Szerbia lojális polgáraivá. Úgy, mint valamikor volt, bő harminc évvel ezelőtt, Josip Broz Tito idején. Az ország lakosságának csaknem negyedrésze lenne albán nemzetiségű, s ismerve az albán választótestület fegyelmezettségét, a szerb szkupstinában a koszovói albánságnak legalább annyi mandátuma lenne, mint a radikálisoknak. S ha lenne kivel koalícióra lépniük, most éppen a szerb kormány megalakításán dolgoznának. A szerbeket is ismerve azonban, az albánok nemigen lelnének koalíciós partnerre a szerb pártok között. Ám akkor is a házelnök posztja nekik juthatna. S mily borzalom: az albán honatyák – a képviselők talán egyharmada – anyanyelvükön szólalnának fel a szerb szkupstinában. Mert ők biztosan élnének jogukkal. Micsoda felemelő látvány lenne a sok radikális képviselő fülhallgatóval a fején (a pólóján pedig Seselj színes portréjával), amint az albán nyelvű felszólalás szimultán fordítását hallgatja. Rémálom Vojiszlav Seselj és Vojiszlav Kostunica híveinek.
Ettől azonban senkinek sem kell tartani. Nem fog szkipetár szónokolni a belgrádi parlament kupolája alatt. Az a Szerbia, ahol a legnépszerűbb párt a szélsőségesen nacionalista Szerb Radikális Párt, s amelynek távozó kormányfője az ugyancsak nacionalista Szerbiai Demokrata Párt elnöke, még nem kész az ilyen együttélésre. Nem fogadná el például, hogy az országban a másik hivatalos nyelv az albán legyen, de azt sem, hogy – teszem azt – a belügyi vagy a védelmi tárca élén koszovói albán politikus álljon. Ha ilyen nagy elutasítás feltételezhető a szerb politikai elit hangadó részében az albánság iránt, akkor miért harcol Belgrád minden eszközzel Koszovó visszaszerzéséért?
Szerbiának a terület kell – a „szent szerb föld” –, nem pedig a rajta levő kétmilliós albánság, amelyet már Szlobodan Milosevics megpróbált elűzni a NATO-bombázások idején. Amikor Belgrád széles körű autonómiát ígér az albánságnak, akkor a legőszintébb érdekét fogalmazza meg. Autonómiával – illetve a „több mint autonómiával” – tudná ugyanis az albánságot leválasztani Szerbiától úgy, hogy közben Koszovó területként az ország része maradjon. A megkésett politikai nagylelkűséggel felkínált „kevesebb mint függetlenség” szerb szempontból ugyanis arra jó, hogy ne kelljen integrálni az albánságot a szerb állam politikai életébe, de el se kelljen engedni a tartományt, amelyet a szerbség a középkori szerb állam bölcsőjének tart. Ez egyúttal védekezés is a jövőre nézve, hiszen a természetes népszaporulat Koszovóban a legnagyobb Európában, s azok a problémák, amelyeket a szerb nacionalisták már most elviselhetetlennek tartanának, egy-két évtized múlva még súlyosabbakká válnának.
A fentiekből természetesen semmiképpen sem következik, hogy a szerbek elutasítása miatt nem jöhet létre az albán–szerb együttélés. Az együttélést egyik fél sem akarja. A területért folyt és folyik a harc – hol fegyverrel, hol diplomáciával. Az albánok behozhatatlan előnye, hogy ők élnek a vitatott területen. A válságkezelőknek mindenképpen figyelembe kell venniük azt a nagy elszántságot, amellyel az albánság elvet minden más megoldást a függetlenségen kívül, még ha az nemzetközileg felügyelt függetlenség is. Számukra az a legfontosabb, hogy ne kelljen többé másodrendű polgárként élniük „más területén”, az „ősi szerb földön”.
Az „etnikai elv” tehát az albánság pártján van. Akaratukkal szemben nem lehet megvalósítható határozatot hozni Koszovó státusáról. Erkölcsileg ugyancsak alaposan alátámasztható a függetlenségi törekvés. Szerbia a közelmúlt történelméből sok minden elfeledtetne a nemzetközi közösséggel, a koszovói civil lakosság elleni kegyetlenkedéseket, az etnikai tisztogatást, amely kiváltotta a 78 napig tartó légicsapásokat 1999-ben. Mindenki emlékszik azonban a meggyilkolt albán civilek százaira, akiket hűtőkocsikban szállítottak Koszovóból Szerbiába eltemetni a jeltelen tömegsírokba.
Amire Szerbia hivatkozhat Koszovó megtartása érdekében, az a nemzetközi jog (az igen vitatott történelmi jog mellett). Kostunica miniszterelnök csak azt ismételgeti, hogy egy szuverén országnak nem csatolhatják el jogtalanul területe 15 százalékát. Kostunicának, aki legalistának tartja magát, alapos az érvelése a határok megváltoztatása ellen. Ám ehhez ismét el kellene feledni az egy-másfél évtizeddel ezelőtti eseményeket, amikor Szerbia „államokat” hozott létre Horvátország és Bosznia területén (a Krajinai Szerb Köztársaság és a Szerb Köztársaság nevű bábállamokat) azzal az alig titkolt szándékkal, hogy ezeket a területeket Szerbiához csatolja. Akkor az ellenzékhez tartozó Kostunicának egy szava sem volt e törekvések ellen, sőt kalasnyikovval a kezében fényképezkedett, amikor úgy állt, hogy egyesülnek majd „a szerb földek”. Akkor nem hivatkozott a jogra, nem emelte fel a szavát a határok megváltoztatása ellen, nem tiltakozott, hogy megsértik Bosznia és Horvátország szuverenitását és területi épségét. Törzsi logika: az a rossz, ha a szomszédos törzs megtámad minket és fosztogat, a jó pedig, ha mi csináljuk ugyanezt velük.
Szerbia a gyakorlatban nemcsak akkor, hanem most sem tartja tiszteletben a nemzetközi jogot. Hiszen vállalt kötelessége kiszolgáltatni a hágai vádlottakat a Nemzetközi Törvényszéknek, az ENSZ által alakított intézménynek. Nemigen adnak már hitelt a korábban gyakran logikai ellentmondásokba keveredett Belgrádnak, amikor azt állítja, hogy nincs tudomása arról, hol bujkál Ratko Mladics és Radovan Karadzsics. Belgrád nem működik együtt az ENSZ bíróságával, ugyanakkor a világszervezet kötelességére hivatkozik az őt fenyegető jogtalanság megakadályozására.
Koszovó kérdése a napokban a világszervezet végrehajtó testülete, a Biztonsági Tanács (BT) elé került. Heteken – egy-két hónapon – belül megszületik a döntés. Jog ide, erkölcs oda, a BT olyan megoldást keres, ami megvalósítható és fenntartható. Ez pedig a valamennyi szempont alapos mérlegelésével készített Ahtisaari-féle javaslat, amelyet lehet ugyan némileg módosítgatni, a lényeg marad. És erre épül majd a BT-határozat. A történet vége tehát megvan, csak még az a kérdés, hogyan, mennyi idő alatt, s milyen áron lehet oda jutni. Ezen dolgozik a nagydiplomácia. Londonnak, Párizsnak és Washingtonnak már nem lesz nehéz a 15 tagú testület többségének a támogatását megszerezni, ha már nem kell számolni az orosz vétóval (a szintén vétójoggal rendelkező Kína ellenszavazata nem valószínű). Moszkva sem vállalná annak felelősségét, hogy vétója fegyveres konfliktust robbantson ki. Sem azt, hogy megromoljanak kapcsolatai a Nyugattal.
Az orosz álláspont, hogy Koszovó státusának csak olyan rendezését támogatja, amelyet – újabb tárgyalások végén – mindkét fél elfogad, csak időhúzásra, a jelenlegi helyzet fenntartására jó. Arra is használják. Ilyen megoldás ugyanis nincs és nem is lesz.