Közéleti illemtan régen és most

Az elgondolkoztató mondatot Pelczné Gáll Ildikó, a Fidesz egyik elnökhelyettese mondta lapunkban megjelent interjújában (2007. március 8.): „A parlamentben nem divat a köszönés.”
Előttem egy százéves könyv, Porzsolt Kálmán író, újságíró, színigazgató, a Pesti Hírlap egykori munkatársa 1907-ben megjelent, Zsolt esti levelei Gyűlöletországból című műve, amely publicisztikai írásainak egy csokrát tartalmazza. Ebben olvasom a Kötelező a köszönés alcím alatt: „A társadalmi illendőség dolgában hozott érdekes ítéletet a budapesti királyi tábla. Kimondotta, hogy kötelező a köszönés; hogy egy ügyvéd, ha belép egy törvényszéki bíró hivatalos helyiségébe, köszönni tartozik. Jó nevelésű, művelt emberek talán azt kérdezik erre, hogy szükséges a királyi táblának ítéletet hozni olyan dologban, amit a jó nevelés úgyis megkövetel? Úgy látszik, szükség van erre. A mi elvadult és elparasztosodott társadalmunkban ma már semminek és senkinek sincs tekintélye, csak a – bűntető törvénynek. Tehát, büntetés terhe mellett’ kell majd a bíróságnak minden alkalommal megmondani, hogy az emberek tartsák meg egymással szemben az illem szabályait.”
Az ügyet az robbantotta ki, hogy egy fiumei ügyvéd köszönés nélkül lépett be egy törvényszéki bíró hivatalos helyiségébe, és amikor emiatt a bíró kérdőre vonta, az ügyvéd azt felelte, azért nem köszön, mert nincs erre kötelezve. Az eset a budapesti királyi tábla fegyelmi bizottsága elé került, amely kimondta, hogy az ügyvéd megsértette az 1852. évi július hó 24-én kelt nyílt parancsban foglalt ügyvédi rendtartás XXI. paragrafusát, amely szerint a bíróság iránt kellő tisztelettel tartozik viselkedni.
„Ez az eset rávilágít a mi közéletünknek egy sötét foltjára, amit a mi nagyszájú, de nagyrészt rövid eszű politikusaink észre sem vesznek” – írja Porzsolt Kálmán 1907-ben. Később hozzáteszi: „Sokan talán nevetséges, kicsinyes dolognak tartják, ha valaki az udvariatlanság, gyengédtelenség miatt panaszkodik. Én pedig azt tartom, hogy Magyarországon az emberek neveletlensége a legnagyobb katasztrófa. A parasztságunk, a neveletlenségünk legfőbb akadálya a boldogulásunknak. Még a politikában is azért van kevés sikerünk, mert politikusaink egymással szemben és együttesen a királlyal szemben is igen sokszor tapintatlanok és neveletlenek.”
A fenti sorok – ismétlem – éppen száz évvel ezelőtt íródtak, de érvényesek napjainkban is, mert ahogy az elnökhelyettes asszony mondta: „A magyar parlamentben nem divat a köszönés.”
A természeti ember számára a másik ember csöndje, hallgatása nem megnyugtató, hanem veszélyt jelentő – írta egy néprajztudós a társas érintkezés ősi mozzanatairól. A honfoglalás utáni magyarság művelődéstörténetének számtalan adata bizonyítja, hogy faluhelyen, kisvárosban kötelező volt egymás köszöntése, hiszen a kis lélekszám miatt – legalább hírből vagy látásból – ismerték egymást az emberek, idegen pedig ritkán fordult meg közöttük. E magatartás – hála istennek – még ma is tapasztalható, elsősorban persze a kisebb településeken. S feltételezhető, hogy az írásbeliség elterjedése előtt ugyancsak üdvözölték egymást az együtt élő egyenrangúak: egyfajta belső kényszerből mondtak egymásnak valamit.
E tényezők, valamint a beszélgetés elkezdésének sajátos mozzanata, nehézségei együttesen alakították ki azt az általánosnak mondható szokást, hogy a kapcsolatfelvételt két vagy több ember között mindig valamilyen köszönési, üdvözlési (és megszólítási) forma vezeti be.
Ennek elmaradása a másik lebecsülését, lekezelését jelzi. A köszönésformák többfélék a Jó napot kívánok!-tól a Kezét csókolom!-on át a Helló!-ig, illetve a Szervusz!-ig. A köszönéspótló üdvözléseket is ismerjük. Például: Hogy vagy?, Ezer éve nem láttalak!, Hová rohansz? A magyar társadalom történetében az elmúlt évszázadokban a köszönések kialakulásában a hierarchia játszotta a legnagyobb szerepet. A köszönésformák is pontosan jelezték a polgárosodás, a demokratizálódás elmaradását. Hol van már az Alázatos tiszteletem!, az Alázatos szolgája! megszólítás, vagy az 1945 utáni évtizedekre jellemző Szabadság! De hódító útjára indult bizonyos időben – és tart napjainkban is – a szervusz számos alakváltozata: a Csáó!, a Szia!, a Szió-mió!, a Szióka!, Sziasztok!, a Helló-belló!, a Cső, csősztök, na, nyomás!, Na, kússzunk! stb., az utolsó kettő az elköszönéskor. De megemlíthetem a ma divatos, becéző, sokszor cukrosan bizalmaskodó, illetve argó jellegű köszönéseket: Csók a családnak!, Csocsi!, Csókdosom a kezedet!, Smárolom a jattodat! és így tovább.
Élő politikai jellegű üdvözlésformánk jelenleg nincs – illetve hát van, a nem köszönés –, de nemrégiben még volt az úttörők körében: az Előre! Ez eredetileg az 1848-as honvédek buzdító jelszava volt. A szociáldemokrata Barátság! is teljesen elavult. A gesztusokkal (integetés, kézemelés, karlendítés) vagy egyéb mozdulatokkal (meghajlás, kalapemelés, kézcsók, ölelés stb.) való köszönés szintén régi az emberi viselkedésformák között. Ez a nyelven kívüli beszéd szavak nélkül is kifejező. És minden bizonnyal ősibb, mint a nyelvi. Az etológusok néhány állatfajtánál szintúgy megfigyeltek az emberi üdvözléshez hasonló szokásokat: a tengeri tehenek például egymáshoz dörgölik az orrukat.
A kalapemelés szokása az ókori Rómából származik: ott a rabszolga fejfedőjét levéve megmutatta státusának szimbólumát, a kopaszra nyírt fejét. Középkori eredetű a katonai tisztelgés. A páncélos vitézek ugyanis hasonló mozdulattal emelték fel sisakrostélyukat, hogy arcukat láttassák egymással. Bizonyos köszöntő mozdulatok korunkra megritkultak, de számos nyelvi kifejezésben ezek leírásával említjük az üdvözlést: fejet hajt, megsüvegel stb. E kifejezések képszerűek, amellett rendkívül tömörek is: a megsüvegel ugyanis nemcsak azt jelenti, hogy valaki üdvözöl, köszönt valakit, köszön valakinek, hanem azt is, hogy az üdvözlő személy férfi, és tiszteletteljesen, ma már egy kissé régies módon, kalapját levéve köszönt valakit.
Persze legritkább esetben a magyar parlamentben. Porzsolt Kálmán idézett írását így fejezi be: „Aki ebben a világban udvariasan köszön mindenkinek, s az európai művelt emberek modorát utánozva, minden emberrel egyforma udvariassággal és gyengédséggel bánik, azt valósággal lenézik. Annak nincs semmiféle tekintélye. Ebben a stréber világban a szemtelen törtetőké a siker. Ebben a vegyes társaságban a köszönést kötelezővé nem tudná tenni nem a királyi tábla, hanem még egy – statárium sem.”
Az ember csak hüledezik Pelczné Gáll Ildikó száz évvel későbbi ítélete kapcsán. Íme, a nagy tekintélyű, beszélő ház képviselőinek serege, akiket a nép választott. Akiknek mindenben példát kellene mutatniuk: a haza szeretetétől kezdve az udvariasságig. Még akkor is, ha az a feladatuk, hogy csatázzanak a szóval. Azt hiszem, nincs messze az az idő, amikor majd egy pofon is elcsattan az ülésteremben, azazhogy – Porzsolt Kálmán könyvének címéből kölcsönözve a szót – a Gyűlöletparlamentben.
Szegény Magyarország, hová jutottál!