Köznapló

Március 30., péntek
Ha betoppanna hozzám egy marslakó, és arról faggatna, milyen vircsaft folyik a Földön, azt ajánlanám, nézzen körül előbb New Yorkban. Nem lődörögve, passziózva – pontosan megmondanám, hová menjen és mit keressen. Kezdje azzal, hogy benyit néhány galériába. Biztosan köztük lesz az, amelynek gazdája nem vállalta Botero képeit.
A finnyásság oka részben érthető. Egy képciklusról van szó, Abu Graib a címe, a kolumbiai festő az iraki háború galádságait mutatta meg a vásznakon. De hát egy galériás mégiscsak a képekből él. Erre mit látunk? Jön a kor egyik legrangosabb festője, aki biztos üzletet jelent – nem tudom, látták-e képeit albumokban vagy művészeti lapokban: vastag, derűs figurákat mutat mind –, ám a New York-i galériások egyszerre, szinte vezényszóra becsukják előtte az ajtót. Nem kérnek a képekből, azt se bánják, ha oda a haszon.
Nem tudni, ez volt-e az ok, amiért egy német kiadó, a Prestel Verlag albumban megjelentette a képeket. A bevezetőt író műtörténész szerint kifejezőerejük Picasso Guernicájáét is túlszárnyalja. Ez aztán meghozta egy kisebb New York-i magángaléria, a Marlborough Gallery bátorságát, és kirakta a falra a képeket.
Persze Boterót sem kell félteni, helyén van az esze. Egy interjúban közölte, festményei a bagdadi börtönben történt gazságokról ezek után nem eladók, de szívesen odaajándékozza őket olyan múzeumnak, természetesen amerikainak, mely lehetővé teszi, hogy minden időben látni lehessen őket. Ügyes. Így kell.
Az esetnek, mint sok New York-i történetnek, van még egy „szólama”. Olvasom, hogy egy Cosima Cavallaro nevű feltűnéshajhász kézműves kilencven kiló csokoládéból megmintázta Jézust – meztelenül. A szobor 180 centi magas, címe: My Sweet Lord, vagyis Édes uram. (Szegény George Harrison…) A manhattani Lab Gallery végül elállt a bemutatástól. A katolikusok annyira felháborodtak, amiért a „szobor” felállítását húsvétra időzítették, hogy a pasas nem mert kockáztatni.
Mindenesetre ha mostantól azt olvasom, hogy egy magyar képzőművésznek New York-i galériában állítják ki a dolgait, jócskán lesznek fenntartásaim. Ahol a meztelen csokoládéból készült Jézusra van jelentkező, Botero képeire meg nincs, ott hamiskártyások keverik a lapokat, és nyerésre semmi esély.

Március 31., szombat
A fagyok múltával lekerült Maroson a kék műanyag zsák Nepomuki Szent János szobráról. Ez jelenti, hogy vége a télnek, s hogy a szívünknek oly kedves kanonok kezében a Bibliával tovább kémlelheti a jégtörő gátnál a vizet. Rendületlenül áll, ahogy rendületlen volt akkor is, mikor a cseh király, IV. Vencel követelte, árulja el, miről gyónt a felesége, Zsófia. János testvér nem engedett a gyónási titokból, ezért előbb megkínozták, majd a király a Moldvába fojtatta. Ilyentájt, márciusban történt, az ember talán ezért áll kicsit megilletődve a szobor előtt.
No meg azért, mert fölnéz az óriás gesztenyefára, az őrszemre, melynek valószínű tiszte, hogy vigyázzon a hajósok, a tutajosok és a hidak védőszentjére. Meg akar felelni: ágai szinte verselnek a bontakozó életről. A Duna felé hajlókon már kinyíltak a rügyek. A levelek szétnyitották öt ujjukat, mintha mutatni akarnák: szándékuk őszinte. Zöldjük viszont még halvány, amolyan gyerekzöld, de látni már köztük a gyertyák kezdeményeit. Mire eljön a május, mind hófehér lesz, és elkápráztatnak mindenkit, aki erre jár.
Engem most mégis inkább a hegy felőli ágak vonzanak.
Ezeken épp csak bomlóban vannak a rügyek, s a látvány – a természetben nincs szemérem – a nemiség csodáit idézi. A gesztenye rügyei a tavasz örömétől fényesek, nedvük csillogásában a párzás öröme ragyog. Ez nemcsak a pettyes bodobácsokat vagy a nászdalt éneklő pacsirtákat ragadja el – a flóra is érez és szeret. A teremtés erejéből mindenkinek jut. Ez segít meghallani a hívást.
Lepkék repülnek ezer kilométereket, lazacok raja úszik árral szemben, feljutva bukókon, vízeséseken, míg mások, mint ez a gesztenyefa, rendíthetetlenül és egy helyben állva teljesítik be a nagy parancsot.
A tudás legjobbjai ennek a parancsnak a titkát kutatják századok óta, de választ mikroszkópjaiktól és a hűvös számsoroktól nemigen kapnak. Miért is kapnának, amikor a magyarázat nem lehet embertől való. Az túl van minden képleten, túl minden megfigyelésen, titka azé, aki képes arra, hogy a semmiből egészet teremtsen – nagybetűvel, természetesen.
Nepomuki Szent János ezen a parton, a másik oldalon az Anjoukat és Mátyást idéző visegrádi vár – megannyi kibontatlan titka a földi nagyságnak. Bennük föllelni azt az erőt, mely világunknak formát, életünknek biztatást képes adni. Miért pazarolják figyelmüket mégis oly sokan hitványságokra? Miért költik pénzüket és drága idejüket arra, mely, akárcsak az olcsó kolbászban a töltelék, már létrejöttének pillanatában romlott?
Talán azért szeretem Marosnak e szegletét annyira, mert elhessegeti az ilyen hajlandóságokat.

Április 1., vasárnap
A magamfajta vidékfinek esemény a belvárosi séta. Főleg, ha korábban cipője évtizedekig az aszfaltot koptatta. Mindig a Wenckheim-palotánál kezdem. A Szabó Ervin Könyvtár épülete kívül szép, belül viszont, mint az utca: szemetes. Jobban mondva a könyvek azok: némelyiket mintha megrágták volna: lapok, képek hiányzanak belőlük. Ez is a kultúra egyik fokmérője, és ha ezt nézem, mi barbárok vagyunk.
A múzeummal szemközt török étterem, minipizzát, hozzá török teát kérek. Melegséggel tölt el mindkettő, ahogy a látvány is: a múzeumé. Az ember úgy érezheti, hogy az épület, akárcsak a kert, kicsit az övé. Oldalában az egykori képviselőház viszont az olaszoké. Jól van így, már csak azért is, mert a bokrok takarásában Monti Sándor szobrát látni. Az olasz gróf negyvennyolcban a mi szabadságunkért fogott kardot.
Szobra mögött négy pad, rajtuk négy hajléktalan, fekszenek, alattuk műanyag zacskók, felőlük tömény bűz. Több pad nincs, eloldalgok. Ha az akkori nagyszerűségnek Pesten ma ez szükségszerű járuléka, köszönöm, nem kérek belőle. Persze nincs jobb sora a későbbi dicsőségnek sem. A rádió elnökét meg kéne ajándékozni egy üveg Sidollal, hátha akkor hajlandó lesz letakaríttatni az ötvenhatos réz emléktáblát. És még mindig nyomomban a múlt: a Szentkirályi utcában a Katona József-emléktábla alatt koszorúk – nem tévedés? Pártkoszorú mind, és a pártok manapság csak a pártjuk katonáira figyelnek. Szemben egy táblán felirat: University of San Francisco – Jezsuita Egyetem…
Különös város. Minél többet tudok róla, annál kevésbé értem.

Április 5., csütörtök
Mohamed próféta nem sejtette, micsoda jelentős lépés volt áthelyezni az ima irányát Jeruzsálemből Mekkába. Talán ennek köszönheti az iszlám világ, hogy a híveknek nem kell örökös küzdelmet folytatniuk szent könyvük hamisítóival – arrafelé ilyenek nincsenek. Hogy ez mit jelent, húsvétkor gondol rá leginkább az ember. Hiszen azok a keresztények, akik átélik hitüket, ilyenkor újra meg újra szembesülnek valamivel.
Azokra a percekre gondolok, amikor a templomokban Jézus szenvedéseiről olvassák az evangéliumot. Hallgatjuk az Írás szavait, talán a vasárnapon sugárzott film is eszünkbe jut, A Mester és Margarita, benne Pilátus és a zsidó főtanács elnöke, Kajafás. Vitáznak. Az író képzeletében fogant a legtöbb szó, de valóságuk cáfolhatatlan, és a kérdés: kik és miért ölték meg Isten fiát, mindenkit nyugtalanít.
Válasz helyett azonban az írástudók, akik közben átképezték magukat Írás-hamisítóvá, folyton új kérdést dobnak piacra. Céljuk egyértelmű: lesikálni Jézus személyéről mindent, ami bizonyítja, hogy megváltó, hogy Isten fia. Ezért írtak könyvet s forgattak azonnal filmet az úgynevezett Da Vinci-kódról, ezért „találták meg” a Júdás-evangéliumot, nemrég pedig ezért bukkantak rá egy sírra, naná, hogy Jézuséra, és persze, hogy újra amerikai pénz támogatta a „kutatást”.
Nehéz ma hívőnek lenni.
Ezért gondolom, hogy a húsvét a legjobb alkalom, amikor a keresztény ember ráébredhet: ha másra vár, és úgy érzi, hogy hitét az ünnepi szentmisék, a vatikáni áldás meg a nagyobb bűnöktől való tartózkodás kellően karbantartják, akkor veszteni fog. Nem azért, amit Amerika híresztel, vagy amiért II. János Pál 1989-ben a hírek szerint felállította a templomos lovagok rendjét – nem az iszlám fenyegetés miatt. Akik gáncsot akarnak vetni hitének, azokat az úgynevezett zsidó-keresztény világban találni. Azért „úgynevezett”, mert az említett világ momentán se nem zsidó, se nem keresztény, ilyenformán zsidó-keresztény sem lehet.
A világ rohan a pogányság szakadéka felé, ráadásul tele van bálvánnyal. Legfontosabb köztük a pénz, azt követi a hatalom, a hírnév, de szerepel a módszer is, az a metódus, amellyel mások hitét el lehet pusztítani. A keresztény embernek föl kell ismernie, nem elég csupán összetett kézzel állni a misén. Meg kell indítania a harcot a bálványimádás bajnokaival szemben.
Jézus nem tiltotta a lelki föltámadást. Mondhatja ébredésnek is valaki, nem a szón múlik. Ne a szemfényvesztőkre figyeljenek, hanem magukra. Ha megismerik önmagukat, rálelnek arra, ami lényükben isteni.
A szúfi vándortanító, Kajguszuz Abdál így írt erről jó ötszáz évvel ezelőtt. Aki megismeri magát, „bölcs lesz, önmagán belül fedezi fel Istent. […] Mély lesz, mint a tenger. Szilárd, mint a föld. Felolvasztja a havat, mint a tűz. Állandóan úton lesz, mint a víz. Bejárja a világot, mint a szél. Elveti az óvatoskodást, rábízza magát a sorsára. Azért, hogy ne pazarolja hiába az életét e világban.”