Lapot 300-ra

Van háromszáz bátor harcos. A csata, amelyben a maroknyi sereg feltartóztat egy terjeszkedő világbirodalmat, aztán az epigramma: „Itt nyugszunk, vándor, vidd hírül a spártaiaknak / Megcselekedtük, amit megkövetelt a haza.”
Aztán van majd kétezer-ötszáz esztendő. És van Frank Miller, aki egy 1962-ben készült amerikai film (Háromszáz spártai) alapján Héraklész oszlopain is túl, a földgolyó másik oldalán képregényt rajzol a Kr. e. 480-ban Thermopülainál lezajlott csatáról, amelyben Leónidasz spártai király megállította a sziklaszorosban az ezerszeres túlerővel érkező perzsa ármádiát.
Aztán itt van 2007 áprilisa, amikor is 300 címmel a mozikba kerül Zack Snyder hollywoodi rendező alkotása, aki a képregény rajzaitól ihletve, Millerrel az oldalán, ismét megfilmesíti a spártaiak hőstettét, miközben az Egyesült Államok épp csapatokat gyűjt, hogy megleckéztesse a modern kori Perzsiát, Iránt.
„Ha egy talpraesett, a Thermopülai szorost védő görög gyalogos katonának elmondanánk, hogy 2500 év múlva alkotmányos berendezkedésű nyugati országok még mindig apokaliptikus küzdelem elé néznek egy totalitárius perzsa kormányzattal, aligha okoznánk neki meglepetést” – írja múlt heti cikkében Victor Davis Hanson amerikai történész a The American című magazin új számában, amely a neokonok fellegvárként számon tartott American Enterprise Institute magazinja. Hansont a film forgatói már az alkotás elkészülte előtt felkérték a 300 népszerűsítésére. Hanson így folytatja: „A perzsák vagy irániak, ahogy ma hívjuk őket, az antikvitás korától szemben állnak a Nyugattal és a szomszédos ázsiaiakkal. Ebben az értelemben Mahmúd Ahmadinezsád [iráni elnök] hitvallásszerű Amerika-ellenessége egyáltalán nem új keletű.”
Mindehhez még hozzátehetjük, hogy Victor Davis Hanson igencsak bejáratos a Fehér Házba: Dick Cheney alelnök és George W. Bush elnök is nagyra tartja az egyetemi tanár munkásságát, olyannyira, hogy többször is személyes kihallgatáson fogadták a történészt.
Előhozakodhatnánk azzal, hogy íme, ismét elősejlik a neokonzervatív összeesküvés, amely most Hollywood segédletével próbálja feltüzelni a mozik közönségét Irán ellenében, de a képlet korántsem ilyen egyszerű. Hogy a film kapcsán kicsit Hansonnál időzöm, annak oka az, hogy nagyon is érdekes személyiség, és csak érintőlegesen van köze ahhoz a szellemi-politikai áramlathoz, amelyet a világ neokonzervativizmusként határoz meg. (A neokonzervativizmus a jelenlegi Bush-kormányzat külpolitikájat markánsan meghatározó, baloldali és liberális gyökerekkel rendelkező politikai irányzat, gazdasági elképzelései főként a neoliberalizmus téziseit követik.) Victor Davis Hanson, aki leginkább a görög hadtörténetre szakosodott, és több könyve jelent meg ebben a témában, nem csupán a katedrán jeleskedik, hanem kaliforniai földjein is: régi földműves família sarja, és egyetemi munkája mellett ma is a családi birtokot igazgatja, ahol mazsolát, szőlőt és különféle gyümölcsöket termeszt több-kevesebb sikerrel.
Inkább kevesebbel, mivel a mezőgazdaság iparosodása miatt az afféle családi gazdálkodásnak, amely mellett Hanson is elkötelezte magát, igencsak befellegzett az Egyesült Államokban. Tehát a történész nem csupán a perzsák ellen hadakozik képzeletben, hanem a mezőgazdaságot átalakító nagy korporációk ellenében is – a valóságban. Annak az agráriánus eszmének kései képviselője, amely „mozgalom” egészen a görög–római időkig nyúlik vissza. Legjelesebb képviselője Hésziodosz, Horatius, idősebb Cato, Vergilius, míg az Újvilágban Thomas Jefferson amerikai elnök volt. E hitvallás szerint a földművelésnek ez a formája, a földdel való közvetlen kapcsolat, a munka és a tulajdon tisztelete az, ami létrehozza és fenntartja azokat a társadalmakat, amelyek az egyéni szabadságon, az önrendelkezés jogán és a magántulajdon szentségén alapulnak. És ez a családi közösség, a szabad emberek racionalitáson, előrelátáson és gyakorlatiasságon alapuló kultúrája az, ami megteremti a feltételeit annak, hogy kialakulhasson a környező világénál fejlettebb haditechnika és hadtudomány, Hellász esetében a csatatéren társaival fegyelmezetten együttműködő gyalogos katona, a hoplita.
Amelyik katona felsőbbrendűségéről a 300 című film is dicshimnuszt zeng.
Az agráriánus szemlélet szerint tehát az efféle családi gazdaságok jelentenék annak a nyugati kultúrának az oszlopait, amelyet manapság sokféle veszély – többek között a kollektív értékeket inkább előtérbe helyező ázsiai előretörés – fenyeget.
„Ha tehát most Arisztotelész és Platón nézetei ellen foglalunk állást, ez azért lehet, mert elvesztettük rokonszenvünket a kérges kezű földműves iránt, illetve azon értékek iránt, amelyeket magával hozott: öngondoskodás, kemény munka, valamint bizalmatlanság a gazdagokkal és a szegényekkel szemben egyaránt” – nyilatkozza Hanson a Boston Globe című amerikai napilapnak 2003 májusában.
Ennek következtében a baloldali liberalizmus Hanson küzdelmeinek másik célpontja. Egyetemi katedráján hasonló gondolkodású kollégáival a szerinte a nyugati értékeket kikezdő baloldali térnyerés és a feminizmus ellen hadakozik, amely mozgalmakat – mivel munkájukat a tiszta ész és a klasszikus gondolkodás elleni támadásként értékeli – az egyetemek tönkretételéért teszi felelőssé. Közismert apologétája tehát a konzervatív szellemi irányzatnak, olyannyira, hogy a marylandi egyetem egyik latintanára, Judith Hallett 1994-ben arról értesítette az FBI-t, hogy szerinte a levélbombákat küldözgető és a modern társadalom nyavalyái ellen hadakozó Unabomber nem más, mint Victor Davis Hanson. Ez természetesen nem volt igaz, de jól mutatja azt a vehemenciát, amely az egyetemeken a baloldali-liberális akadémiai körök és a klasszikus műveltség lerombolása ellen szót emelő konzervatív professzorok, diákok között zajló küzdelmet jellemzi az Egyesült Államokban. (A válasz nem maradt el: Hanson 2001-ben gyilkos hangvételű esszét közölt az egyik folyóiratban egy Hallett által szerkesztett antológiáról.)
*
A nyugati kultúrát veszélyben érző Hanson tehát – a görög–római mellett – készségesen elfogadja azt a mítoszt, miszerint az Egyesült Államok elnöke, akit ő jó hadvezérnek tart, a nyugati civilizáció védelmében vezeti harcba csapatait a Közel-Keleten.
Mindez természetesen nem azt jelenti, hogy a film fő célja az efféle ideológia terjesztése lenne. Zack Snyder rendező elsősorban szórakoztatni akar, lélegzetelállító jeleneteket varázsolni a filmvászonra. A rendező több interjúban is visszautasította a feltételezést, hogy a film célja bármiféle propaganda lenne. Az viszont mindenképpen beszédes, hogy a mű szellemi védnökeként mégiscsak Hansont találták meg.
Persze a történész is elismeri, hogy a filmben ábrázoltak – bár a korabeli források, főként Hérodotosz szolgáltatták hozzá az alapanyagot – nem felelnek meg a szűken vett történelmi hűségnek. Hanson azonban azzal védelmezi az alkotást, hogy az éppen úgy idealizálja a heroikus küzdelmet, ahogy azt maguk a görögök is tették mondjuk a vázákra festett harci jelenetekben, ahol a harcosok nem nehéz páncélban és fegyverzetben jelennek meg, hanem tökéletes testtel, majdhogynem meztelenül, egy szál pajzzsal és dárdával kezükben.
Ahogy ez a filmben is látható. A mozi valóságos képi dicshimnusza a férfitestnek: 300 atlétatermetű harcos küzd a vásznon igencsak lenge öltözékben. Már-már homoerotikus látomásról beszélhetünk, talán ezért is került a filmbe olyan jelenet, amelyben Leónidasz király nemes egyszerűséggel lebuzizza az athéniakat.
Bár a nagyon gonosz gonoszak és nagyon jó jók, a digitálisan sötét tónusúra festett képi világ, a számítógépes játékokra jellemző, eltúlzott harci jelenetek Miller képregényét idézik, lehetetlen nem észrevenni azt a tiszteletet, amellyel Snyder az emberi test, izomzat és küzdés másik nagy filmes dicsőítőjének, Leni Riefenstahlnak, Hitler kedvenc rendezőjének adózik. Némelykor az az érzése támadhat a nézőnek, hogy Az akarat diadalának képkockái peregnek előtte, és ha ehhez még hozzávesszük, hogy miféle dicshimnusz ez az alkotás arról az erőszakkultúráról, amely az ókori Spártát jellemezte, meglehetősen kényelmetlenül érezhetjük magunkat székünkben.
Mondhatjuk persze, hogy Frank Miller világa a képregények szörnyeinek univerzuma. Inkább fantasy, mint történelem. Első ránézésre tehát nehéz összeegyeztetni mindezt Hanson klasszikus műveltségével. Ám meglepő módon nem is a világnézet, hanem inkább a politika köti össze a két férfiú felfogását.
Miller az amerikai közszolgálati rádiónak (NPR) nyilatkozott januárban, és kifejtette: az egész nyugati világ áll szemben egy olyan ellenséggel, amely nagyon is tudja, mit akar, miközben a Nyugat úgy viselkedik, mint egy összeomlófélben levő birodalom. „Valami oknál fogva, úgy tűnik, senki sem beszél arról, kikkel is állunk szemben – fejtegette a képregényrajzoló –, illetve arról a hatodik századi barbarizmusról, amelyet [ez az ellenség] képvisel. Embereket fejeznek le. Rabszolgasorba döntik asszonyaikat, akiknek megcsonkítják nemi szervüket, és semmi olyan kulturális norma nem szabályozza viselkedésüket, ami nekünk ésszerű lenne. Olyan mikrofonba beszélek, amely sosem lett volna terméke az ő kultúrájuknak, és olyan városban élek, amelyben háromezer szomszédomat ölték meg olyan repülőgépek tolvajai, amilyeneket ők sosem tudtak volna megépíteni.”
Ezek erős szavak. Csakúgy, ahogy a „barbár” perzsák megjelenítése is erős a filmen: Xerxész, a birodalom vezére megalomániás, beteg és vérszomjas vadállat, elit egysége – a halhatatlanok – pedig olyan katonákból áll, akik valójában disznófejű, csúf zombik. Az apokaliptikus filmben valóban mintha a civilizáció őrzői vívnák küzdelmüket a túlerőben lévő sötétséggel. Mindezt a nem túl bőséges párbeszédek is erősítik: a spártaiak nem csupán városállamukat, nem is csupán Hellászt védelmezik, hanem, ahogy ez a filmben többször is elhangzik, a civilizált világot és legfőképpen a szabadságot.
A New York-i, urbánus Frank Miller képzete a nyugati civilizáció válságáról és a rá leselkedő veszedelemről, valamint a földbirtokos Hanson itt találja meg a közös pontot: a közös ellenségképben.
Nem csoda hát, hogy a film bemutatója után Teherán tiltakozott a perzsák ábrázolása miatt, vetítését pedig betiltották Iránban. Mohamed Hoszein Szafar-Harandi iráni kulturális miniszter bejelentette, hogy az iráni művészek valamiféle válasszal készülődnek a 300-ra. (Hogy ez pontosan milyen formában történik majd, nem világos.)
Irán tehát lapot húz a 300-ra: az élesedő kultúrharc jegyében a miniszter megadta az alaphangot is: „A nyugatiak elismerik, hogy amíg ők a sötét középkorban éltek, az irániak voltak az elsők a tudományban és a kultúrában, köszönhetően tudósaiknak és közismert hírességeiknek.”
A küzdők azonban itt mintha szem elől tévesztenék a lényeget. Miközben összekapaszkodnak, és több ezer évre visszavetítik szembenállásukat, már nem ők azok, akik meghatározzák a világ és a civilizáció sorsát. Perzsia mögött, Ázsia azon térségében, amely nem volt része a hellenisztikus univerzumnak, fog eldőlni, merre megy majd a világ. A milliárdos lakosú Kína és India egyelőre elnézően mosolyog.
Ebben a küzdelemben talán ezért sem kell részt vennie Európának. Van itt azonban még egy fogas kérdés: vajon azt a társadalomfelfogást, amelyet Hanson is képvisel az Egyesült Államokban, és amely a családi gazdaságokat, valamint az önszerveződő közösségeket állítja előtérbe, kik fenyegetik Európában? Kik támadnak a mi 300 harcosunkra ezen a képzeletbeli csatatéren?
Itt, Magyarországon, ha sajátosan kelet-európai módon is, de épp a régi, hagyományos kisgazdaszemlélet az, amely a legközelebb áll a vergiliusi alapelvekhez. Az Európai Unióban azonban a családi gazdaságok épp ez idő tájt kerülnek egyre nehezebb helyzetbe, nem kis részben azoknak a szabadpiaci törekvéseknek tulajdoníthatóan, amelyeknek a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) szerez érvényt a mezőgazdasági támogatások lebontásának szorgalmazásával. Márpedig e törekvések egyik legerősebb motorja épp az az Egyesült Államok, ahol ez a folyamat már végbement – Hanson legnagyobb bánatára.
Van tehát háromszáz bátor harcos. De úgy tűnik, e háromszáz másért küzd Perzsia kapujában és másért itt, Európában.