Lázadók és tétovák

k ö n y v e s h á z

Móricz Zsigmond talán az egyetlen olyan nevezetes alakja a magyar irodalomtörténetnek, aki sikerei csúcsán sem szakadt el a mindennapi valóságtól. Apák, fiak, unokák a kisiparban címmel örökítette meg az iparosemberek három típusát. Az első, az ötvenöt és hatvanöt év közöttiek nemzedéke, írta, a béke híve. Szereti a mesterségét, és készül az öregkorra. A második, a negyven év körüliek társasága, lázadó és túlhajszolt, azért akar meggazdagodni, hogy hatalomra tegyen szert. Hiányzik belőle a műgond, iparát az érvényesülés eszközének tekinti, belőlük áll össze a forradalmárok generációja. A legfiatalabbak nemzedéke, a húsz–huszonöt évesek a hivatalnokréteghez szeretnének hasonlítani. Nem rohannak elérhetetlen vágyak után, alkotni szeretnének, de nincs módjuk rá. Móricz egymást váltó nemzedékekről elmélkedik. Mi, akik a XXI. század hajnalán találkozunk bölcs megállapításaival, a magyar iparos három archetípusát ismerjük fel Móricz találó rajzolataiban, az adott gazdaságpolitikai és történelmi viszonyoktól függetlenül. A megbízható, szerény és mindig derűs mestert, akinek élvezet a munkáját igénybe venni, a megbízhatatlan, méregdrága s kifogásolható teljesítményt nyújtó lázadót és a szüntelen szorongások közt élő tétovát, akinek az is gondot jelent, ha van munkája, s az is, ha nincs.
Ezeket az időtálló megállapításokat a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetében készült, Szulovszky János által szerkesztett és a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara által kiadott kötetben olvashatjuk. A kiadó elsőként a mai iparosoknak ajánlja figyelmébe a gazdagon illusztrált kiadványt, másodsorban a nemzeti múlt iránt érdeklődőknek, harmadsorban a gazdaság, a kultúra, az oktatás és az államigazgatás döntéshozóinak. Nekik követendő mintául is, az élet- és munkakultúra számos vonatkozásában. Rájuk férne. A honfoglalástól az ezredfordulóig bemutatott magyar kézművesség története, amiként a főleg levéltári források és régészeti leletek alapján dolgozó archeológusok, néprajzkutatók, történészek rögzítették, nemcsak történelmi ismereteinket pontosítja, de – tán akarata ellenére – hasznosítható ötletekkel szolgál a jelen számára is. Tanúsítja, hogy valamennyi emberi közösség, pásztornépek, földművelők, harcoló alakulatok számára egyaránt nélkülözhetetlen a minőségi munka és a kvalitatív teljesítményre képes mesterember.
Magasra helyezik a mércét e könyv szerzői már a kézművesség fogalmának meghatározásával is. Szerintük ugyanis olyan önálló termelőtevékenységet kell e kifejezésen érteni, amelyben a munkát végzők átlátják a termelés egész folyamatát, annak bármely mozzanatát el tudják végezni, és amelynél az elsajátított szakismeret és a kézi megformálás az elsődleges, nem pedig a gépi munka. Mindehhez, persze, nem csupán manuális ügyesség, de magas fokú intelligencia is szükségeltetik. Úgy tűnik, honszerző őseink nagy többsége már a IX–X. században is rendelkezett ezekkel az adottságokkal. Az új hazában a társadalom létalapját – írja Fodor István a honfoglalás kori kézművességről szóló fejezetben – az ő kezük munkája teremtette meg, nem pedig a kalandozó hadjáratokban szerzett zsákmány, ahogyan oly sokáig tudós emberek is állították.
Aki nem szakemberként, hanem lelkes „kívülállóként” forgatja A magyar kézművesipar történetét, annak azok a leírások ragadják meg a figyelmét, amelyek régi korok kézműveseinek találékonyságát dicsérik. Például a nyergesmesterét, aki ismerte a hibátlan fanyereg titkát. Hibásan elkészített nyeregben a kalandozó vitézek aligha jutottak volna el Hispániáig vagy az Atlanti-óceánig, nem tudtak volna a nyeregből hátrafelé fordulva nyilazni, vagy abból kihajolva, bámulatos ügyességgel vívni az ellenséggel – olvassuk, és közben eszünkbe ötlik az a tömérdek irodalmi emlék és ábrázolás, amely a nyeregtulajdonosokat megörökíti. De nem jut eszünkbe egyetlenegy kép vagy mondat sem, amely a nyeregkészítő mestert idézné fel az utókor előtt. Talán mert nincs is ilyen kép és leírás? (A kézműves-történeti kézikönyvben találni egyet, László Gyula fényképeztette, rajzolta le az 1940-es években az utolsó nyeregkészítő dinasztia legutolsó mesterét. Nemesi almanachokban hiába keresnénk a családnevét. Kuli Mihálynak hívták.)
Elgondolkodtatók a könyv azon részletei is, a gazdaságpolitikai alapkérdéseket felvető 2007-es esztendőből nézvést kiváltképpen, amelyekben a viszontagságos századok termelési rendszereit, ma úgy mondanánk: ökonómiai kísérleteit mutatják be. Például azt, ahogyan az Árpád-kori gazdálkodás, amelyben a vas (!) játszotta a főszerepet, önellátásra rendezkedett be, méghozzá igen tudatosan… Vagy ahogyan a tatárdúlás után felgyorsították az ország újjáépítését a kézműveseknek adott kiváltságokkal… És persze az is tanulságos, ahogyan az ország ipari önállósodását és a vele együtt járó polgári törekvéseket akadályozó országvezetést „tetten éri” a kézművesipar történetét bemutató testes kötet. A török kiűzetése utáni siralmas, tőkeszegény állapotok érzékeltetésére magát II. Rákóczi Ferencet idézi a kiadvány: „A királyi városok, az ország negyedik rendje is tanúbizonyságai voltak az osztrák uralomnak. Szegénységük, a polgárok kis száma, az iparban való járatlanság és a kézművesség hiánya megmutatta, hogy az ország árvaságra jutott, és hogy az árvák javait a gyámok élik fel.”
A hazai kézművesség történetének utolsó – de remélhetőleg nem a legutolsó – fejezetét, az 1945 utáni időket nem drámai mondatokkal, hanem lehangoló statisztikai adatokkal tárja olvasói elé a kötet. Ezeken az oldalakon már nem sok nemzeti büszkeségre méltó sikertörténetet találni. Hacsak nem azt, hogy az 1945 és 1949 között végbevitt államosítások, majd a különböző tervgazdálkodási rendeletek, termelési szövetkezetek és reformok által tönkretett magyar kézművesség és háziipar megfogyva bár, de életben maradt. Az ezredfordulóig követett történet folytatását az Akadémia Történettudományi Intézetének majdani feladata megírni. Ha lesz folytatás. A magyar kézművesipar története megkülönböztetett tisztelettel foglalkozik annak a csúcsminiszternek az iparpolitikájával, aki tudatosította az emberekben, hogy a gazdaság versenyképességének növelésében kulcsszerepe van az oktatásnak. Baross Gábor alig három esztendeig tartó minisztersége alatt hatvanegy tanoncintézetet, szakiskolát létesített. Ma sorra zárják be a középfokú szakképző tanodákat.
(A magyar kézművesipar története. Magyar Kereskedelmi és Iparkamara, Budapest, 2006. Ármegjelölés nélkül)