Légvár

Szigetvilág Erős képzelet szüli az okokat (Montaigne)

Valószínűleg Sztálin agyából pattant ki az irodalmi alkotóházak ötlete: az írók a társadalomtól elszigetelve, luxuskörülmények között, egymás körmére nézve alkossák meg az eszmei kívánalmaknak megfelelő szóműveiket. Kelet-Európa írói – a magyarok meg kiváltképp – azóta rettentően fontosnak, minden kényeztetésre méltónak hiszik magukat, pedig ha néhány évig pihentetnék a pennájukat, és nem jelenne meg tőlük egy árva sor sem, ennek az égadta világon semmilyen kárát nem látná a közösség. Akiknek a tevékenysége valóban az emberek javát szolgálja – földművesek, pásztorok, pékek, légtáncosok, ácsok, bábák, révészek, kovácsok, mozdonyvezetők, cipészek, lufiárusok, bábszínészek, gyógyászok, méhészek, zenebohócok, kertészek, sírásók, vécésnénik –, azok bezzeg soha nem lébecolnak „alkotóházakban”, mert az ő számukra ilyesmi nem létezik.
Honunk egyik íróhizlaldája, a sikondai alkotóház pontosan egy évtizeddel élte túl a Kádár-rendszert: 1999 őszén húzta le a rolót. Történetének utolsó öt évében én voltam a mindenese. Alább mogyoróhéjba szuszakolt beszámolóféle következik a néhai püspökségi fürdő főintézőjétől elzabrált magánkúria, az Ezüstgyűrű villa végnapjairól. A mogyorót, melynek héjába mondókámat begyömöszölöm, a villa kertjében bocsátotta rendelkezésemre egy kákabélű kismókus.
Alkotóházi beutalóval a nyolcvanas évek közepétől magam is jó párszor írtam-fordítottam-lustálkodtam Sikondán. Törzsvendégként vertem hát tanyát 1994 tavaszán a Mecsek mélyén, hogy a Baranyai Alkotótelepek megbízásából belevágjak „egy lehetséges arculatváltást előkészítő programterv kidolgozásába”, mivelhogy a fenntartási költségek állandó növekedése, a szubvenciók elapadása, kivált pedig a korábbi kuncsaftok érdeklődésének lanyhulása miatt bezárás fenyegette az alkotóházat.
Volt néhány adottság, melyek cipelését eldobhatatlan ballasztként kellett magamra vállalnom: a repedezett falú, avítt berendezésű, kiszellőztethetetlenül dohszagú épület, a gazdátlanságban rohamosan bunkósodó környezet, a munkatársak hiánya meg persze a saját fogyatékosságaim koloncai. A vállalkozás legsúlyosabb hátulütője – a karmikus ősbűn – az a bolsevik húgyvelejűség volt, amellyel a hetvenes években Hűbele elvtársék Komló proletár Orfű külkerületében irodalmi (ahogy Éva lányom hívta:) alkohóházat telepítettek egy rekvirált ingatlanba.
Azt mondják, a kilencvenes évek elején hazalátogatott Ausztráliából a villa egykori tulajdonosainak unokája. Mikor meglátta a szögesdróttal körbekerített, „alkohóházzá” gányolt Ezüstgyűrű villát, melyről nagyszülei annyit áradoztak, a látogató felhördült: – Fuck you! – legyintett egyet, sarkon fordult, és visszautazott Canberrába. Szikrányit sem fűlt hozzá a foga, hogy az eredeti állapot helyreállítását kérelmezze honi sóhivatalokban, netán kártérítésért folyamodjon.

Én azonban fittyet hánytam a karmikus ősbűnöknek, és megpróbáltam az alpári körülményekre erőszakolni a magam vízióját: egy nemzetközi műfordító- és kutatóház püspöklila látomását („nemzeti gyökerű, transzkulturális szellemiségű kamaraműhely és irodalmi találkozóhely irodalmunk fordítói és a környező országokban élő magyar nemzetiségű írók és kutatók számára, a népünkre, történelmünkre, kultúránkra vonatkozó hiteles információk terjesztése, a magyar–magyar együttműködés előmozdítása”). Bár két pofára faltam és okádtam a ködöt, tudván tudtam, hogy kísérletezem csupán, próba szerencse alapon, kudarcba is fúlhat hát a próbálkozás.
Életem bővelkedik tarka fordulatokban, ámde programszervezéssel, netán kulturális menedzseléssel korábban nem foglalkoztam. Egy darabig tellett gazdasszonyra, sőt egy nyáron át kertészre is, de aztán nekem kellett ellátnom a gondnoki, takarítónői, udvarosi és egyéb teendőket is.
Javában építgettem légváraimat, mikor az alkotóház váratlanul kicsöppent a Baranyai Alkotótelepek szárnyai alól. Fenntartói úgy határoztak: eladják az épületet (én meg egyik napról a másikra elvesztettem közszolgálati munkaviszonyomat). Addigra a műfordítóház eszméje annyira „be volt már vezetve”, annyi „lágyáru” fektetődött már a tervezetbe, hogy ilyen-olyan hatalmasságoknál való kilincseléseim és „befolyásos közéleti személyiségek” ismételt közbenjárása nyomán a vármegye végül is letett az épület eladásáról, és hajlandónak mutatkozott bérbe adni az ingatlant egy alkotóházi alapítványnak.

Arra kényszerültem tehát, hogy alapítványt rittyentsek a semmiből, mert meg akartam menteni a költségvetési támogatások pihe-puha fészkéből kipottyant alkotóházat és a szépen egybetákolt arculatváltási programot.
A hipp-hopp összerántott, szükség szülte alapítványnak a kuratórium volt a leginkább botcsinálta része. Egyik nap a szomszédasszony kommendált egy közért buzgó tanító bácsit, másnap az alkotóház millecentenáriumi pályázatának Csíkcsicsóból érkezett nyerteséhez horoszkópokért járó bús hölgyikét agitáltam meg kurátornak – és így tovább.
A cégbíróságon bejegyzett alapító okirat jóváhagyta és megerősítette az egész vállalkozás kalandosan vagy inkább felelőtlenül egyszemélyes one-man-show jellegét. Rám testálódott a kuratóriumi elnökség és az alkotóház vezetése, a programszervezés és a pénzfelhajtás gondja egyaránt. Nagy volt a mellényem: azzal hivalkodtam, hogy Magyarország első maszek fordítóháza magánalapítványi kezelésben fog közérdekű kulturális – „nemzetpolitikai szempontból sem elhanyagolható” – teendőket elvégezni.
Sehogy sem tudtam viszont kispekulálni, munkámért miként kaphatnék némi javadalmazást, mert ha az általam létrehívott Sikondai Alkotóház Alapítvánnyal munkaviszonyra lépek, az amúgy is éhenkórász alapítvány pillanatokon belül csődbe jut. Rendszeres jövedelem nélkül, a társadalombiztosításból és mindenféle járulékfizetésből kiiratkozva tüsténkedtem hát a sikondai alkotóház élén, saját vaddisznótermészetemnek, csapatmunkára való alkalmatlanságomnak is iddogálva a levét. Ugyan nem is volt ott semmiféle csapat – hacsaknem a kerti kollégáké: füvek, hóvirág-, kankalin- és ibolyapászták, zsálya, tulipán, százszorszép, szamóca, csalán, parlagfű, tölgyfák, jegenyefenyők, japán birs, orgona-, jázmin-, mogyoró- meg málnabokrok, legyek, lepkék, darazsak, csigák, hangyák, pókok, tücskök, szitakötők, szentjánosbogarak, énekesmadarak, őzek, mókusok, szomszédoló macskák meg az a lomha, vén ásóbéka, amelyik leginkább a társalgó küszöbe alól szerette gusztálni az élő sövény zöldjét.
Kilencvenhét nyarán, visszaérkezve az Iowai Egyetemen töltött kétszemeszternyi vendégíróskodásból a legatyásodott, fosban-szemétben-ricsajban-okádékban fuldokló és egyre újabb tájgyilkolási rohamoknak kitett Sikondára, a hazatérés sokkja ájulatba taglózott. Alig bírtam föltápászkodni belőle. Mintha Amerika megmételyezett volna: kitört rajtam az Ady diagnosztizálta Hortobágy-szindróma. A szűkebb és tágabb haza hirtelen rám szakadó közállapotai láttán dermesztő kétségbeesés fogott el. Kedvemből csak káromkodásra vagy fütyörészésre futotta. Mihelyt a piszkos, gatyás, bamba társakra néztem, rögtön eltemettem a „nótát”. Rühelletes púp lett hátamon a mucsai prófétaság.
Míg én idegenben időztem, lemészárolták az erdőt az alkotóház fölötti hegyoldalon. A talajerózió betette a kiskaput: megsüllyedt az épület, tovább repedtek a falak. Rá kellett ocsúdnom, hogy „európai fehér ember” ilyen helyre be nem teszi a lábát. Látnom kellett, milyen röhejes is az én „nemzetközi műfordító- és kutatóház” nevű fércprojektem, milyen siralmas tákolmány is az egész alapítvány. Látnom kellett, hogy az alkotóház a kontárság panoptikuma, ócska kóceráj, amelybe csak lasszóval fogdoshatok mindenre elszánt zugliterátorokat. Be kellett látnom, hogy nem tudok bevételt, pláne „profitot” termelni, tetejébe a megélhetésem bizonytalanabb, mint a kutya vacsorája. De azért a süllyedő hajón maradtam, pedig már süllyedt körülöttem a tenger is.
A közelben dübörgő, sztálinorgona-szerűen fénycsóvákat ágyúzó diszkó is csak szaporította gondjaimat. Török átoknak ott volt a feleségével folyton marakodó szomszéd, egy megkeseredett kis méregzsák, meg az elvadított farkaskutyái: ha nem kaptak eleget enni, s ez gyakran előfordult, velőtrázó, agytépő ugatásba fogtak, mihelyt moccant valami az alkotóház kertjében. Nyári éjjeleken Sikonda összes ebe megvadult; pillanatokon belül a harmadik faluban is ugatni kezdtek kutyakollégáik.
Nyilvánosság elé tártam tantaluszi kínjaimat: egy internetes vitafórumon hetekig téma volt, mit tehet az ember a szomszédbeli kutyák ugatása ellen. Többen is javasolták, hogy mérgezzem meg őket. Egy okostojás azt tanácsolta: locsoljak a kerítésre tigrishugyot, annak a szagától megszeppennek, és behúzzák fülüket-farkukat. Sajna azonban nem sikerült tigrishugyot kerítenem. A megoldás persze nem ott volt, ahol a világháló okostojásai gondolták. A nyájas szó és a még nyájasabb falatok az a nyelv, amelyből a kutya is ért. Szót értettem a gazdájukkal is, de eredendő boldogtalanságukból nem tudtam kimozdítani se őt, se a kutyáit; láncon éltek.
Bár szót értettem környezetem boldogtalanjaival, az én sikondai csepűrágásom innentől fogva már csak kilátástalan vergődés volt: kedvezőtlen szél- és lapjárás, kiüresedő bankszámla, folytonos készülődés a redőny lehúzására. Hasztalan próbáltam boldogra-boldogtalanra tukmálni az alkotóház vezetését, mindig visszabumerángozott hozzám. A kártyavárat az omlasztotta össze végül, hogy a ’98–99-es télen súlyosan megrongálódott az épület tetőszerkezete, és életveszélyessé vált a fantomházban való tartózkodás.
Az „arculatváltási kísérlet” így aztán lebőgésbe torkollott: nem sikerült az üveget a levegőhöz szegecselni. A kudarc felelőse csakis én vagyok. Ha mégis vállalható a kudarc, talán csak azért, mert így – és ilyen áron – sikerült néhány esztendővel meghosszabbítani a honi írók közt korábban igen népszerű sikondai alkotóház agóniáját.
Falai közt a kilencvenes években szinte senki sem alkotott „jelentős műveket”, ám egy millecentenáriumi évad erejéig csakugyan nemzetközi műfordító- és kutatóházként működtünk, ötletet és példát adva a később Balatonfüreden tető alá hozott fordítóház számára. „Jelentős művek” ugyan nemigen születtek (Pozsgai Zsolt, aki a jég hátán is tud drámát írni, Sikondán is papírra vetett néhány remek darabot; Jurij Skrobinec itt fordította ukránra Illyés Gyula mondatát a zsarnokságról), volt viszont sok jó együttlét: koccintgatós tereferék, lármás veszekedések, föllángolások és összeborulások, tábortűz melletti tűnődések, nagy hintázások és délutáni elüldögélések a kertben, erdei meg tóparti séták, egész napos barangolások a Mecsekben, drámafölolvasások és maratoni sakkmeccsek, csőtörés és villámcsapás, földrengés és napfogyatkozás, másfél méteres hó, jégcsapoktól csilingelő fenyőfák.
Egy író vendég többszerzős bűnügyi regényre tett ajánlatot. Meg is írta az első fejezetét, s az utána érkezők, ha úgy tartotta kedvük, újabb fejezeteket írhattak hozzá az alkotóház számítógépébe. A kollektív mű elakadt a negyedik fejezetnél, nem volt, aki tovább írja. Hacsak azok a koromfekete kismacskák nem írták tovább, akik háromhetes korukban szivárogtak elő a padlásról – és aztán fél évig róluk szólt minden. Az alkotóház legfényesebb napjai következtek: a három kis jószág minden teret belakott, megelevenített, újraalkotott és megszentelt. Gyönyörűséges jelenlétük magasztos értelemmel telítette a házat és a kertet.

Volt, aki itt őrült meg, volt, akit itt ért a halál, s olyan is akadt, aki itt próbált végezni magával. A délszláv háború idején jó pár hónapig családostul az alkotóházban rejtőzött egy Szerbiában halálra keresett magyar újságíró: itt szerkesztett egy földalatti újságot, és innen szervezte a horvátországi ellenállást. Göncz Árpád – nem is sejtve, hogy a politika főzsugásai egyszer majd őt szemelik ki köztársasági elnöknek – egy ruháskosárra való amerikai regényt fordított magyarra a 4-es szobában. Szervác Jóskában meg kigyulladt a pálinka; a heverőjén keletkezett égésnyomokat becses relikviaként őriztük és mutogattuk. A székelyudvarhelyi nyakigláb, széltalpú atyafit se feledte el egyhamar, aki csak egyszer is látta. Kisgatyára vetkőzött, nyakába vette a lábát, és falutól faluig futkosva ismerkedett Baranyával; elszaladt a hetedik határba is az istenadta.
A nagy mihasznaság közepette – ha már az egészet, magammal együtt, föl nem gyújtottam mindjárt az elején – gazdája próbáltam lenni az eltolvajlott Ezüstgyűrű villának, ledolgozva egy keveset a vörös kleptokraták gerjesztette karmából. Igyekeztem a lehető legolcsóbban, károkozás nélkül fenntartani a házat, szembeszegülve a mindenfelől tóduló rombolással. Diszkréten ellenállni a hülyeség ostromainak, észrevétlenül kibocsátani néhány gyógyító ösztönzést – talán ez volt a rendeltetésem. Egy húron pendültem a természettel, az évszakok szeretője voltam. Egyszerűen éltem, dohányzástól, izgatószerek – kávé, alkohol, televízió – fogyasztásától tartózkodtam. Az utolsó hónapokban – mit volt mit tennem – tétlenségem jótéteményeiben részesítettem a cselekvés, a tettek tébolyába szédült emberiséget. Boldogan éltem, míg majd meg nem haltam.
Mielőtt fájrontot csináltam, az alapítvány ingóságait a komlói karitászszervezetnek ajándékoztam. A hátralékos közüzemi díjakat az utolsó fillérig befizettem, majd – fölbontva a használati szerződést, leköszönve a prófétaságról – az épületet és tartozékait leltár szerint, rendben átadtam gazdájának, a Baranya Megyei Közgyűlésnek.
Eljöttömkor az alkotóház bejárata fölött még ott lengedezett – ahogy az előző öt évben mindvégig – a söprűnyélre szegelt piros-fehér-zöld zászló, a hiábavalóság viharvert, tépett lobogója. Visszanézve fohászt rebegtem Sikondáért és minden sikondaiért: emberek és állatok, növények és épületek testi-lelki üdvéért. Ha voltak, akik ebben a heroikusan haszontalan, magyar módra értelmetlen (se többet, se kevesebbet: épp egy lyukas mogyorót érő) történetben pozitív szerepet tulajdoníthatnak maguknak: illesse őket köszönet és áldás!
A tessék-lássék módra kipofozott egykori alkotóházat természetbarátok háza néven egy gyermek- és ifjúsági közalapítvány kapta használatba 2000-ben, hogy erdei iskolaként és turisztikai központként működtesse. Légvárnak ez sem utolsó.
Hét esztendő telt el azóta. Jó lenne hírét vennem, hogy megvan még a ház, sőt olyasvalaki is akad még, aki „nemzetpolitikai szempontból sem elhanyagolható” légvárakat épít benne.