Mindent kiszivárogtatok (XVIII.)

A KINN PADON: TERÉZ ANYA
– és magyarországi nővérei –
(TV- „paródia”)
1991. III. 20.
Kedves nézőink! Ezúttal csak egyik ápoltjukat tudtuk végül behívni ide a stúdióba. Őt is csak azért, mert annyira megerősödött a nővérek áldozatos ápolása által, hogy vállalta Érdről, az otthonukból, gyalog, tele kompromisszummal, a hozzánk vezető egyedül lehetséges utat.
– Az a kérdésünk: mi nem jó ebben a Teréz anya-féle magyarországi Szeretet Misszióban?
– Minden jó.
– Mégis, mi az, ami nem annyira?
– Semmi. Illetve minden. Úgy jó az egész, ahogy van. Csak jót akarnak, s tesznek, felsőfokon.
– De azért valami önös érdek csak-csak ott lapul mögöttük?
– Nemhogy nem lapul, de még somfordálni sem fordál, abszolút önzetlenek.
– De hát mégis… Ön is, elnézést, de elvtelenül, mondhatnám bárgyún derűlátó velük kapcsolatban.
– Igen, bevallom, ez vitathatatlan, minek is tagadjam. Talán az az egyedüli mentségem, hogy az elhagyatottságból, kisemmizettségből, a megalázottságból – pontosabban a hídkorlátról való ugrásra készségemből – hoztak vissza. Ha nem is az életbe, az emberek közé, de ide, önökhöz, a stúdióba.
– Azt akarja ezzel mondani, hogy megint hisz az életben?
– Idáig mindenképpen hittem, öngyilkossági kísérletem utántól számítva. Most, itt a lámpák alatt kicsit meginogtam, de még nem vetném magam be a mélyvízbe. Csak ha már innen végre kiszabadultam.
– Akkor lehet úgy is mondani, hogy önt az érvek az élet reménytelenségéről, ha nagynehezen is, de végül azért lassan – már a mi jóvoltunkból – meggyőzik?
– Még nem adnám be teljesen a derekamat, de hála önöknek, a depresszióm kezd egészségesen vissza-visszatérni.
– Számíthatunk esetleg arra, hogy legközelebb már a hídkarfa túlsó oldalán sikerül önt kiváló operatőreinknek lencsevégre kapniuk?
– Igen, megpróbálom az egyre pozitívabb tendenciák és tények ellenére tartóssá tenni a most még csak fel-felbukkanó reménytelenség-érzetemet, azzal, hogy kikerülve a stúdióból nagy ívben elkerülöm a Szeretetszolgálat egyre gyarapodó misszionáriusait, illetve gyakrabban nézem majd önöket.
– Vehetjük ezt a megfutamodást az élettől akár készpénznek is, sugallhatjuk ezt az önpusztító halálugrást a mélybe, mint egyedül üdvözítő, követendő receptet, más – eleddig esetleg még életigenlő, bizakodó – nézőinknek is?
– Talán annyi életigenlés még maradt bennem, hogy felvessem: gazdagabb lehetne a kínálatuk a halálnemekben.
– Szabad ezt úgy átfogalmazni…
– Szabad-nem szabad, önök úgyis átfogalmazzák. – Szabad ezt a megjegyzést úgy, ahogy van, figyelmen kívül hagyni?
– Szabad-nem szabad, önök úgyis. És nemcsak ezt.
– Szabad azt mondani erre…
– Szabad. Ma már mindent szabad. Csak visszalőni nem, mert akkor azonnal a korábbi beidegződésekről példálóznak. Elsősorban persze a korábbi beidegződöttek. Zömében. És a megalázók, kisemmizők, hitevesztők.
– Nem gondolja, hogy ön kissé általánosít?!
– Nem gondolom. Tudom. Hogy nem általánosítok.
– Elnézést, de ez is általánosítás. Akkor már csak egy kérdés: mit kell tennem, nekem a riporternek és stábomnak abban az esetben, ha sikerül önt mégis a végső elkeseredésbe kergetnünk, vissza egészen a korlátig?
– Az egyedül lehetséges… Nem. A sok lehetőség közül az egyik lehetőség: nem-díjnyertes-riportot készíteni. Nem az „évszázad fotóját”, amint éppen elkap az objektív – objektííív?!! –, amint öngyilkosként általvetem magam.
– Hanem?
– Ha… nem! Ezen az áron nem kell a fotó, a műsor arról, amint éppen ugrok. Hanem el kellene dobni a kamerát, a Leicát, mikrofont, tollat és odakapni értem még időben, és segíteni az élethez, vissza. Mint ahogyan ezt Teréz anya és a Szeretet Misszionáriusai lassan száz országban teszik a hozzám hasonlókkal.
– Köszönjük a beszélgetést. Kedves nézőink! A következő adásainkban és az írott sajtóban a megemelt egű, pártsemleges Radnóti Miklóst, Pilinszky Jánost, Albert Schweitzert, Mahatma Gandhit, Raoul Wallenberget szorítjuk sarokba. És a sivatagi sötét völgyben, Jeruzsálem és Jerikó között, a Barlangnál, negyvennapos böjtölése közepette megpróbáljuk megkísérteni a názáreti Jézus Krisztust.