Örömmel, de ugyanakkor szomorúsággal olvastam Jászó Anna Kodály Zoltán riadója című írását anyanyelvünk sanyarú helyzetéről a Magyar Nemzet március 24-i számában. Örültem, hogy van még valaki, aki szívén viseli nyelvünk sorsát, s aki emlékszik a háború előtti Pázmány Péter-egyetemen tartott évenkénti szépkiejtési versenyekre a nagy auditóriumban, Kodály zsűrielnöklete alatt. 1942-ben én is részt vettem – mint első éves hallgató – a vetélkedőn. Első lett egy székely fiú, Kicsi Sándor. Én egy Arany-balladát szavaltam, és második lettem. Szép dicsőség volt ez akkor, a sajtó is beszámolt róla.
Engem végtelenül bánt az a tény, hogy saját édes anyanyelvemet nem értem meg, amikor egy fiatallal beszélek. De nehéz megérteni érettebb korú, tanult és magas állásokban lévő személyeket is. A rádió és tévé bemondói sem kivételek a kritika alól. Pedig nekik hibátlan kiejtéssel, hangsúllyal és tempóval kellene beszélniük. A hadarás a nyelv halála, és ha a helyesírás sem fontos, akkor mi itt a cél egyáltalán? Elég lesz makogni, mint a majmoknak. Az iskolák első négy osztályában, ha volna, mint régen valamikor, beszéd- és értelemgyakorlat-tantárgy, nem volna szükség annyi sok pótintézkedésre.
Háború előtt még egy tanyasi iskola is adott jól beszélő, olvasó, értelmes gyerekeket, akiket, ha tehetségesek voltak, továbbsegítették gimnáziumba és egyetemre. A beszéd egyben a műveltség fokmérője is. Ha nyelvünkre nem fordítunk gondot, maga a nemzet semmisül meg. Ezért nagy felelőssége van az oktatásügy irányítóinak, a tanároknak és szülőknek egyaránt. Az anyanyelv első átadója az anya. Tőle tanulja meg a gyermek az első szavakat, annak dallamát, hangsúlyát, kiejtését. Rengeteg idegen szó halmozódott fel nyelvünkben az utóbbi évtizedekben, és divat lett azokat sűrűn használni akkor is, amikor semmi szükség nincs rájuk.
Szálka Irma
gyémántdiplomás gimn. tanár, Budapest
origo.hu
Tiszás aktivisták vehetik ki a szavazólapokat a postaládákból
