Nincs időm félni

A szakmában mindenki Oroszlánnak ismeri Pintér Tamás kaszkadőrt. A név még öttusázó korában ragadt rá. Később már inkább vonatok után lovagolt, emeletnyi magasságokból ugrott, vagy a Duna aljára merült. Majdnem négyszáz film kaszkadőr szakértője, színdarabok akciórendezője, ötletadója vagy szereplője. Az ő ötlete alapján írták az 56 csepp vér című musicalt is.

Régen nem voltak kaszkadőrök.
– Valóban. Ha egy filmben lovagolni, vívni, esni-kelni kellett, öttusázót hívtak, aki mindent tudott. Gimnazistaként öttusáztam, három sportágban voltam ifjúsági válogatott: öttusában és külön lovaglásban és vívásban. Hát hívtak engem is. Szívesen mentem. Egyszer éppen szünet volt, ültünk a kispadon Várkonyi Zoltánnal, beszélgettünk. „Civilként mit csinálsz?” – kérdezte. „Most végzek a Testnevelési Főiskolán.” „Igen?! Nem lenne kedved a színművészetin tanítani? Ilyen emberek kellenének.” Volt kedvem. Ez a beszélgetés pontosan negyven éve zajlott. Nincs olyan ember a pályán, akit ne tanítottam volna.
– Kerek évforduló. Emlékszik az első filmjére, amelyben kaszkadőrködött?
– 1965-ben a Gerolsteini kaland volt Darvas Ivánnal és Házi Erzsébettel. A Vajdahunyad várához vezető hídon kellett átlovagolnom. Emlékszem, a gázsim kétszáz forint volt naponta, három napot forgattam. Anyám nyugdíja, amelyből ketten éltünk egy hónapon át, négyszáz forint volt. A hatszáz forint, amit kaptam, olyan volt, mint az ötös lottó. Utána jöttek a külföldi filmek is…
– Az előbb említette, hogy ketten éltek. Az édesapja hol volt?
– Apám, mint ahogy a családom több férfi tagjai is, katonatiszt volt, a háborúban meghalt. De hiába halt meg, miatta mégis osztályidegennek számítottunk. Ki is telepítettek bennünket az ötvenes években Csorvásra, Békés megyébe. A hatvanéves nagyanyámat, a negyvenéves anyámat és tízéves magamat mint a rendszerre igen veszélyes elemeket. Emlékszem, egy ideig minden éjszaka ellenőriztek a géppisztolyos rendőrök, hogy nem szöktünk-e meg. Később megszűntek az éjszakai zaklatások, de még mindig nem volt szabad Budapestre visszajönnünk.
– Hogyan kerültek végül vissza?
– Először Pest környékén laktunk, Érdligeten albérletben. Aztán 1960-ban megvették a bérelt lakásunkat, így mi megkaphattuk a vevő pesti lakását mint önkormányzati bérlakást.
– Ez a lakás, amelyben most beszélgetünk, a Dunára néző erkélyével, gondolom, már nem az az otthon.
– Így van. A filmekkel ugyanis jól kerestem. Sikerült is szegény édesanyám utolsó éveit bearanyoznom. Szép helyen lakott, és azt evett végre, amit akart. Mert gyerekkoromban szó sem volt ilyesmiről. Anyám harisnyakészítésből élt, lefejtette a rossz harisnyákat, majd újrakötötte. Amikor sikerült eladnia néhányat, elküldött a boltba, hogy hozzak egy kétkilós kenyeret. Én boldogan mentem, mert útközben szinte az egészet megettem. Kamasz voltam és örökké éhes.
– Egyszer olvastam, minden vágya, hogy kipróbáljon egy Forma–1-es autót. Ez is fiatalkorából ered? Sikerült végül?
– Nem, későbbi. De még nem is sikerült.
– Mikor vette az első kocsiját?
– Egy 850-es Fiat volt az első autóm 1967-ben.
– Azt is olvastam, hogy szeret vitorlázni. Az honnan jött?
– Ez nagyon érdekes. Negyvenéves koromig csak a lovak érdekeltek. Aztán az egyik forgatáson egy gyártásvezető megkérdezte, nem tudok-e valakit, aki megvenné a hajóját. „Milyen hajót?” „Hát a vitorlást.” Kicsit gondolkoztam, aztán rávágtam, hogy én megveszem. Azóta ez a mostani már a harmadik hajó. Az én telkem a Balaton. Nem kell füvet nyírnom, kerítést festenem, és minden kikötőben ismernek. A barátaim sokszor hívnak, menjek velük a tengerre. Sose megyek. Szeretek itthon lenni. Az olyan hely, ahol még ki sem kötöttem, már kiabálnak. „Gyere, Oroszlán, gyere, itt a finom halászlé! Kóstold meg!” Hallom a vidám hangokat, érzem az illatokat, tudom, hogy itt szeretnek, ami nekem minden tengernél többet ér.
– Budapest is „itthon”?
– Természetesen. Itt házasodtam, itt születtek a gyerekeim is, a Farkasréti temetőben temettük el a szüleimet. Bár rengeteget dolgoztam külföldön, soha eszembe sem jutott, hogy kint maradjak. Két történetet szeretnék elmesélni ezzel kapcsolatban. Amikor először mentem ki Németországba dolgozni, az csak úgy volt lehetséges, hogy a főiskolán a főnökömnek alá kellett írnia, hogy felelősséget vállal értem. Párttitkár volt meg személyzetis, talán még munkásőr is, mégis! Nagyon rendes ember, Kőszegi Jánosnak hívták. „Aláírod?” Nyomtam az orra alá a nyomtatványt. „Alá. De ígérd meg, hogy visszajössz.” Természetesen hazajöttem, itthonról fölhívtam. „A szabad világot választottam.” Mondtam a telefonba, mire ő elkezdett méltatlankodni. „Jaj, mit csináltál?! Mi lesz így velem? Megígérted!” „Szerinted melyik a szabad világ? Hát itthon vagyok!” A másik történet egy Madagaszkár melletti szigethez, Mauritiushoz kapcsolódik. Másfél hónapot dolgoztam ott, hazafelé át kellett szállnunk Párizsban. Az egyik színésszel összehaverkodtam, és amikor álldogáltunk a párizsi reptéren, elkezdett fűzni. „Te, maradj itt, ma este buli lesz a Brigitte Bardot-nál, gyere el!” „Nem.” „Te hülye vagy?! Majd a holnap reggeli géppel hazamész. Na, gyere már!” Nem maradtam.
– Ezek szerint beszél nyelveket.
– Németül jól beszélek, franciául, angolul annyit, amennyi a munkámhoz kell.
– Akkor a franciatudása hozzájárult ahhoz, hogy Gérard Dépardieu-vel jó barátságba keveredjen.
– Nem csak az. Dépardieu nagyszerű ember, aki ugyanannyira szereti a szabadságot, mint én. Szilvásváradon forgattuk a Cyranót, a szállásunk azonban egy egri szállodában volt. Én azonban utálom a szállodákat, nem mentem be, hanem ott a faluban kivettem egy kis parasztházat. Másnap Dépardieu észrevette ezt, kiköltözött ő is, a mellettem lévő házat bérelte. Esténként bográcsban főztünk, jókat borozgattunk. Összebarátkoztunk.
– Honnan jött az 56 csepp vér ötlete?
– Andy Wajna már négy éve elkezdett gondolkozni azon, mit is kellene csinálni az ötvenéves évfordulóra. Végül kitalálta a Szabadság, szerelmet. Én viszont a színházban szerettem volna valamit ’56-ról. „Mit?” „Musicalt!” Tudtam, hogy a fiatalokat zenével és tánccal lehet megfogni. Eszembe jutott, milyen jó lenne egy Rómeó és Júlia történet. Ez az egész a főiskolán kezdődött, az úgynevezett rendszerváltozás előtt, amikor minden október táján kérdezgettem a diákjaimat az „ellenforradalomról”. Megdöbbentem, hogy mennyire nem tudtak semmit. Éreztem, valamit tenni kell. Többször megfordultam Rómában, a Triznya-kocsmában, amelyet Triznya Mátyás festő és felesége, Szőnyi Zsuzsa hozott létre. Valójában egy szalon volt, ahol minden emigráns és „csak” látogató magyar megfordult. A könyvespolcok tele voltak itthon betiltott irodalommal, bármennyit haza lehetett hozni, illetve annyit, amennyit az illető mert. Többek között Szolzsenyicin, Nagy Imre és Mindszenty könyvét hoztam magammal, és kiosztottam őket a hallgatóim között. Emlékszem például, szegény Bubik Pista hogy megdöbbent, amikor elolvasta a kezébe nyomott történelmet.
– Innen jött hát az ötlet. Saját élménye is van ötvenhatról?
– Várjunk csak, van! Ötvenhatban másodikos gimnazista voltam, aki mindenben részt vett, de azért Corvin közi hősnek nem mondhatom magamat. Nekem a forradalomban inkább az volt a csodálatos, ahogy az emberek viszonyultak egymáshoz. Ismeretlenek is kart karba öltve mentek az utcákon, virágot osztogattak, együtt énekeltek, és a kirakatokat még véletlenül sem törték be. Aztán, amikor leverték a forradalmat, öszszetörtek. Komolyan fogadkoztak, hogy márciusban újrakezdjük. Sokan elhatározták például, hogy a szakállukat nem vágatják le addig, amíg a ruszkik ki nem mennek. Minden családban volt halott vagy valaki a börtönben, esetleg disszidens. Aztán jött 1957. május elseje. Több százezer ember kiment a Hősök terére, és úgy tapsolt Kádárnak, Aprónak és Dögei Imrének, mintha az előző év októbere meg sem történt volna. Ha belegondolunk a magyar nép eme gesztusába, jobban megértjük a mai politikai helyzetet…
– Visszatérve az ötletére: hogyan lett belőle musical, majd film, amelyet most csütörtöktől már a nagyközönség is láthat?
– Megkerestem néhány embert, végül Horváth Péter írt belőle darabot, és Mihály Tamás, az Omega frontembere zenét komponált. Egy apróság hiányzott csak, a pénz.
– Mennyibe került a produkció?
– Nagyon sokba. Nem is tudtam előteremteni. Hiába mentem mindenhová, csukott ajtókat találtam. Már eléggé odavoltam, amikor találkoztam Nagy Endre producerrel, aki a barátom lett. Miután ő kézbe vette a dolgokat, sikerült. A darabot Horváth Péter rendezte, a filmet Bokor Attila, ami azért volt nagyon érdekes, mert a főpróba és a két előadás annyira lekötött mindnyájunkat, hogy észre sem vettük, hogy közben elkészült a film. Tizennyolc kamerával vettek bennünket.
– A filmnek különös jelentőséget ad Kaszás Attila halála.
– Éppen róla akartam beszélni. Nagyon szerettem Attilát, bár tudom, hogy ez már szinte közhely, hiszen mindenki szerette. Főiskolás korában találkoztam vele, tanítványom volt. Akkor nagyon jóban voltunk, de a barátságunk később is megmaradt. Tavaly a közelünkben nyaralt a családjával, de máskor is gyakran meghívott magához. Olyan természetességgel főzött, ahogy csak nagyon kevesen a férfiak közül. És milyen finomakat! Emlékszem az utolsó találkozásunkra, amikor elvitt, és megmutatta az új házát. Egyszerű kis ház volt, és még nem is volt kész, mégis ragyogott a boldogságtól. Ez a kép maradt meg bennem róla. A mosolygós kék szeme a csupasz falak előtt. A halála napján hívtak meg a Lánchíd Rádióba, hogy beszéljek a musicalről. Attila a Shakespeare-darab szerint Lőrinc papot játssza, van egy gyönyörű imája. Ezt a dalt tették be először, utána kezdődött a beszélgetés. Később kiderült, akkor halt meg, amikor ment a zene.
– Az 56 csepp vér díszbemutatóján volt egy jelenet, amelyben két égő katona ugrott elő egy tankból. Percekig lángolt az egész testük. Hogyan volt ez lehetséges?
– Oxigénpalackkal. De ez különleges produkció, amelyet Piroch Gabi és Gulyás Kis Zoltán barátommal csináltunk. Létezik úgynevezett kaszkadőr-Oscar-díj is, amelyre ezzel a számmal pályázunk. Májusban derül ki, elfogadták-e a nevezésünket, vagy sem.
– Ön ma, hatvanöt évesen is gyakorló kaszkadőr. Többször volt csukló-, boka-, bordatörése. Sosem félt?
– És nyolc agyrázkódásom. Mindenki fél. Aki azt mondja, nem fél, az vagy hazudik, vagy nem normális. A bátorság szerintem a félelem legyőzése. Ez nálam úgy szokott lenni, hogy előtte félek. Abban a pillanatban, amikor benne vagyok a helyzetben, már nincs idő félni.
– Milyen magasról ugrott le élete során?
– Harminc méterről kartondobozokra, de estem már bele a Dunába autóval többször.
– Dunába?! Az hideg és sötét. Gondolom, nagyon gyorsan kellett cselekednie.
– Gyorsan? Éppen hogy nem. Ez különböztet meg az egyszerű embertől. Hogy míg Kovács úr pánikba esik, ha belezuhan a Dunába, addig én pontosan tudom, mi fog történni. Meg kell várni, míg megtelik az autó vízzel, és akkor a maradék levegőből egy utolsó slukkot venni, majd kinyitni az ajtót és felúszni. Persze vannak apró trükkök. Az autónak nem szabad például felborulnia, ezért előtte kisúlyozom. Hátul fúrok egy lyukat, hogy ne az arcomba jöjjön a víz. És gumiruhában vagyok, hogy ne fázzak meg. A legrosszabb a sötét, az ellen nincs semmi. A percek óráknak tűnnek.
– Mennyit kap egy ilyen mutatványért?
– Erre is van egy jó kis sztorim. Régen történt, hogy amikor már ültem az autóban, éppen készültem a Dunába, odalépett hozzám egy rádióriporter. „Mennyit kapsz ezért?” „Húszezer forintot.” „Nem sok az egy kicsit egy pár perces munkáért?” „Majd mindjárt elválik. Ha kijövök, akkor sok. Ha bent maradok, akkor kevés.”