Ötkarikás dilemmák

Aki Magyarországon olimpiát akar, annak nincs ki az öt karikája. Ki ne emlékezne Medgyessy Péter szellemesnek szánt kijelentésére, aki az évezred elején miniszterelnök-jelöltként így próbálta semlegesíteni a Fidesz olimpiai kezdeményezését? Később az exkluzív üdülőhelyek és a fincsi koktélok nagy barátja önkritikát gyakorolt: maga is aláírta az aláírásgyűjtő ívet a budapesti olimpia gondolata mellett. Kormányra kerülve azonban úgy söpörte le az olimpiai kezdeményezést az asztalról, ahogyan azt csak egy machiavellista balliberális politikus képes.
A rendszerváltozás óta két olyan mozzanat volt, amikor a baloldal a kormányzást a jobboldaltól vette vissza: 1994 és 2002. Az első alkalommal a Horn–Kuncze-kormány a budapesti világkiállítást mondta vissza, másodszor a budapesti olimpia gondolatára mondott egyértelmű nemet. Először még lehetett az államcsőd közeli helyzetre hivatkozni, bár a Bokros-csomaggal való takarózás kronológiailag nem stimmel: az SZDSZ ideológiai feltételül szabta a posztdiktatórikus szocialistákat legitimáló koalíciókötéshez, hogy ne legyen expó. A nemzetközi kötelezettségekből való kínos kitáncolás még a nevezetes nyolc hónapnyi „nem kormányzás” időszakára esett. Medgyessy 2002-es pálfordulása már ilyen látszatindokokkal sem menthető: az ördögtől valónak tekintett mindent, amit Orbánék kezdeményeztek.
Ha a hagyományos, közhelyszerű politikai felosztás felől tekintünk e jelenségre, egyszerűen nem találunk rá épkézláb magyarázatot. A balliberális oldal a saját önképe szerint „haladó”, vagyis az országnak és népének előremozdításában, felvirágoztatásában érdekelt. Kiérlelt ellenségképük szerint pedig a jobboldal a „maradi”, amely múltba réved, visszatartja az időt, ellenáll a pozitív változásoknak. Ennek a sematikus képnek mondott ellent az expó és az olimpia jobb felől érkező gondolata. Vajon a neoliberális dogmákon túl mi indokolta, hogy a „progresszívek” foggal-körömmel harcoljanak e honi megarendezvények puszta lehetősége ellen is? Csak nem ellenérdekeltek az ország, az általuk is boldogítani kívánt nemzet sikerében? Az utóbbi tizenhét év azt mutatja, hogy az MSZP és az SZDSZ igazából nem akar sem az országgal, sem a fővárossal semmit. Pontosabban akarna, de nem hiszi el, hogy érdemben kezdeni is lehet vele valamit. Ezért nem vezetnek az autópályáik sehová, ezért virtuális a metrójuk, ezért metszik vissza a polgári kormányok elképzeléseit.
Ebben a fénytörésben hiba lenne, ha a budapesti olimpia – immár 2020-as – gondolatának felújítását pártpolitikai mezőben helyeznénk el. Ostobaság volna azt állítani, hogy az olimpiarendezés kormányoldali kezdeményezés, hiszen a kormányoldal semmit nem akar, csak túlélni valahogy a kormányzást. Urbanisztikai alapigazság: megarendezvény nélkül Budapest végképp elsüllyed a könyörtelen európai városversenyben. Az olimpiai megvalósíthatósági tanulmány épp ezért csak kisebb részben sportkérdés; nagyobb részben fejlesztési kezdeményezés a politikai szféra meggyőzésére.
A BOM 2005 novemberében alakult, s tőkeerős nemzeti nagyvállalatokat tömörít, amelyekhez néhány könnyebb fajsúlyú tag is csapódott. Fejükbe vették, hogy nem hagyják elenyészni a Fidesz ötletét.
„Felélesztették hát a kihunyt olimpiai lángot”, s aktualizáltatták a megvalósíthatósági tanulmányt. A debütálás nem volt szerencsésen időzítve, hiszen rácsúszott két politikai választásra és a MOB vezetésének megkaparintásáért folyó puccskísérletre: Gyárfás Tamás elnöki ambíciói ez idő tájt tetőztek. Holott a BOM a programja szerint két dologgal nem akart foglalkozni: a múlttal meg az aktuálpolitikával. A közhasznú egyesület a nemzeti összefogás szükségességéből indult ki, amikor a felújítást megrendelte.
Kiderült, hogy a megváltozott költségvetési helyzet miatt 2016 makrogazdaságilag már nem reális, viszont 2020 még elcsíphető. S ezek a feltételek az igazán érdekesek, hiszen a balliberális kormányzat az olimpiarendezés érdekében rákényszeríthető volna egy következetes nemzetépítő politikára. A nettó 518 milliárdos rendezési költség nem tűnik ijesztőnek, a járulékos infrastruktúra-fejlesztés 4646 milliárdja viszont már igen. De csak addig, míg fel nem fedezzük: az ebben foglalt fejlesztések java részét amúgy is el kellene végezni a két uniós pénzügyi ciklus alatt.
Minek kellene teljesülnie 2010-ig kormányzati részről? Stabilizálni a gazdaságot, utána pedig hosszú távon három-négy százalékos növekedést produkálni. Kemény feltétel, de nem lehetetlen. Sikeresen lebonyolítani a konvergenciaprogramot; mihamarabb (de legkésőbb 2013-ig) bevezetni az eurót. Ez már bajosabb. Kell az EU pozitív hozzáállása, hogy 2013 után legalább annyi pénzt juttasson, mint előtte. Ez is elérhető egy nemzeti összlobbival. Szükséges továbbá, hogy az EU-forrásokat legalább 70 százalékban lehívja az ország. Hajrá, Bajnai Gordon! Meg kell emberelnie magát a fővárosi vezetésnek, s legalább kijelölni az olimpia potenciális helyszíneit. Az előző, Deutsch Tamás rendelte tanulmány ebben már segített: a 82 potenciális helyszínt háromra – Csepelre, a Puskás Ferenc Stadion környékére és az északi régióra – korlátozta. A konszenzuális döntést idén májusra ígérték. A működőképes modellhez pedig meghozni egy olimpiai törvényt, hogy a négyéves ciklusokon átívelően kényszerítse a szereplőket a következetes együttműködésre. A BOM egy parlamentnek felelős – a MOB-ot is tömörítő – testületnek adhatná át a stafétabotot. Hajrá, Szili Katalin; hajrá, Navracsics Tibor!
Ha mindez – ír, görög vagy ausztrál lélekkel – összejön, az 518 milliárdból máris csak 197 milliárd terhelné az adófizetőket, a maradék 321 milliárd a magánszférára maradna. Az infrastrukturális részből 1537 milliárd lenne a brüsszeli forrás, 434 milliárd a magánfinanszírozás, viszont 2675 milliárd az adóforint. Ez évi 200 milliárdra rúgna – ennél ma többet elpazarolnak. Ez utóbbi tételben viszont benne foglaltatna a 4-es és 5-ös metró, az elővárosi vasútfejlesztés, a teljes M0-s, az M6-os és M8-as gyorsforgalmi utak és MÁV-fejlesztések is. A magánszféra szerepvállalása eddig mindenütt jelentős volt, kivéve persze Berlint, Moszkvát és Pekinget, ahol ezt a funkciót a diktatúra vette át. Hogy a mi demokráciánkban 2011-ben megszülethessen a pályázati döntés, nem lehetne 2010-ig sem lazítani: az új kormány már nem tudná behozni három év lemaradását. Viszont a budapesti olimpia számos előnnyel járna: végre felkerülhetne az ország a globális térképre; segítené a belső gazdasági kiegyenlítődést; 45 ezer új munkahelyet teremtene; Budapest pedig hosszú időre megkaparinthatná a régió vezető szerepét.
Mert ne legyenek kétségeink: nincs több dobásunk. 2012 és London után más földrész következik, 2020-ban pedig Közép-Európa egyetlen olimpiát kaphat. Prága már nagyon készül: ott az önkormányzat állt a mozgalom élére. Tény és való: ha ez a kormány valami csoda folytán stabilizálná a gazdaságot és megteremtené az egyensúlyt, helyzetbe hozná a következő kormányt, akármilyen színezetű is lesz az. Az olimpiai forgatókönyv által egyszeriben mérhetővé válnának a dolgok, visszaszorulna a hazudozás kampánykultúrája. S van-e ennél vonzóbb jövőkép 2007 Magyarországán?