Paradicsom alakú zöldpaprika

Talán nem túlzás, ha azt állítom, hogy Lantos Ferenc okleveles kertészmérnök rendkívüli ember. Nemcsak szakmájában elismert tekintély, de kiváló ismerője a távol-keleti kultúrának, mi több, maga is beszél japánul.
Szentesi házában keressük fel, hogy egy kevéssé ismert, de annál fontosabb ügyről, a szentesi paprika japán sikeréről kérdezzük.
– Három éve, 2004-ben kezdődött a történet. A tokiói nemzetközi környezetvédelmi kiállításon megismerkedtem Kobajasi Soncso úrral, aki akkor Sovamura körzet főpolgármestere volt. Munkahelyeket szerettek volna teremteni egy 800 fős faluban, és élénken érdeklődtek a mezőgazdasági, azon belül is a paprikatermesztési lehetőségek iránt. Bejárták egész Európát, megnézték Hollandiát is, de úgy találták, szóba sem jöhet a kőzetgyapoton való termesztés, ráadásul a műtrágyázás sem nyerte el a tetszésüket. Japán élelmiszer-biztonsága már-már legendás, sokkal jobban odafigyelnek erre, mint Európában. Mi a Szalva Péter-féle paradicsom alakú zöldpaprikával kezdtük a japán történetet. Ez a szabadföldi fajta előzőleg igen jó eredményeket mutatott. A következő évben a paprika tíz hektáron rothadni kezdett, a japánok pedig hozzám fordultak tanácsért. Tudtam, hogy a vetőmag nem lehet rossz, és valóban, beigazolódott, hogy kalciumhiány lépett fel. Ennek következtében az úgynevezett csúcsrothadás végzett a paprika egy részével. Végül sikerült megoldani a problémát, leginkább e-mailben adtam tanácsokat a japán termesztőknek. Találtam egy holland hibridet, amely jobban hasznosítja a kalciumot, ebből ültetek majd át gént. Hangsúlyozom, nem génmanipulációról van szó, hanem bevett eljárásról.
Lantos Ferenc szerint a japánok számára valósággal életbe vágó kérdés a jó szentesi paprika fogyasztása.
– A japán táplálkozás kalciumhiányos, ötven év felett gyakoriak a különféle csontproblémák. Köztudomású, hogy az egyik legjobb kalciumforrás a paprika, alapvető fontosságú táplálékkiegészítő lehet a felkelő nap országában. A japánok egyébként a mezőgazdaságban is igen hagyománytisztelők. A víz arrafelé igen drága kincs, mégsem reménytelen vállalkozás a paprikával való foglalkozás, hiszen az ott kialakított bolgárkertészet hasznosítani tudná a rizsföldekről leengedett vizet, vetésforgóban mehetne a jelenleg hidegtalpas fóliában termesztett paprika.
A szentesi kertészmérnök azokkal ért egyet, akik forrásokban és természeti kincsekben bővelkedő országnak tartják hazánkat, de – mint mondja – ezekkel az adottságokkal nem mindig gazdálkodunk jól. Példákat is említ, méghozzá japán nézőpontból.
– A szerény mezőgazdasági mutatókkal rendelkező Japánban elképesztően drága a zöldség és a gyümölcs. Szinte mindenből behozatalra szorulnak. Amerikából importálják például a meglehetősen ízetlen cseresznyét, és hatszáz–hétszáz forintnak megfelelő összegbe kerül egyetlen darab görög alma.
– Egyetlen darab?
– Bizony, és nem csak az almát mérik ilyen drágán. Nagyjából négyszáz forintnyi egy paprika is. A japánoknak nincs fűtőrendszerük, csak hőforrásaik, ezeket azonban inkább fürdésre, tisztálkodásra használják. Ha Magyarországra jönnek, valósággal megdöbbennek a mi termálforrásaink láttán. Különösen azon csodálkoznak, hogy a fóliaházakat ezzel fűtjük. Más tekintetben egyébként hatalmas a különbség a két ország között, és egyáltalán nem a mi javunkra. Nemrég Szentesen tolmácsoltam egy japán gazdának, aki másodmagával szakmai napra érkezett az Árpád Szövetkezetbe. Úgy alakult, hogy ők is beálltak dolgozni, aztán a nap végén az illető megkérdezte tőlem: mennyi pénzt kerestem ma? Nagyjából nyolcszáz forintot, azaz négyszáz jent – válaszoltam. Micsoda? – álmélkodott a japán gazda –, náluk ugyanennyi munkáért tízezret kapnék! Nem csoda, ha aztán magánbeszélgetésünkben megalázónak nevezte az itteni fizetéseket, ráadásul ő is pontosan tudta, hogy a magyarok szakértelmét nem is lehet egy napon említeni a kinti gazdálkodókéval. Hihetetlen aránytalanságok léteznek, ha a két ország árviszonyait nézzük. Ha a szentesi kertésznek százötven forintot adok egy kiló paradicsompaprikáért szezonban, imába foglalja a nevemet, míg ebből az összegből egy darab paprikát sem vásárolhatnánk Japánban.
– Számon tartják a japánok egyáltalán a magyar mezőgazdaságot?
– A szakma nagyon sokat tud rólunk, ismerik növénygenetikai eredményeinket, Szent-Györgyi Albert és a többiek munkásságát. Mindezen túl ott van népünk közép-ázsiai eredete, amelyet arrafelé mindmáig számon tartanak. Hetedik éve karatézom a szentesi Brezovai Sándornál, és ennek hasznát vettem Japánban is. Amikor a tokiói egyetemen jártam kísérőmmel, valamennyire már ismertem a tradicionális viselkedést, köszöntem illendően, meghajoltam. Rögtön megállt az élet, kérdezték, ki ez az úr. Magyar ember, válaszolta a kísérőm, s ezután valósággal testvérükként üdvözöltek. A japánok különösen értékelik, ha az anyanyelvükön szól hozzájuk az ember. Egyáltalán nem könnyű nyelv a japán, de már az első húsz lecke után eldiskurálhatunk velük valamilyen szinten.
– Van-e kereslet más magyar termékek iránt is?
– Amikor mézet vittem Japánba, valósággal kapkodtak érte. A mézet egyébként Koreából importálják, saját termelésük nemigen van, mivel a buddhista szemlélet szerint a méhészet állatkínzásnak minősül. Igen jó híre van a magyar bornak, a bikavért például sokan ismerik még az eredeti nevén is. Lenne ott keresnivalónk, csak meg kellene találni a megfelelő formákat. A japánokon mindenesetre nem múlik a közeledés, a kinti kutatóintézetek például többször is felvették a kapcsolatot magyar kollégáikkal, tényleges, működő kapcsolatrendszer mégsem született. Régi vágyam egyébként, hogy a paradicsom alakú zöldpaprika mindkét országban optimális termeszthetőséget érjen el, ezért úgy döntöttem, hogy ebben a témában dolgozom tovább a PhD fokozat megszerzéséért. Együttműködik velem ebben egy japán egyetem is, itthon pedig Helyes Lajos professzor segítségére számíthatok.
A japán kapcsolat ellenére Lantos Ferenc mégis magányos harcos, legalábbis Magyarországon. Láthatóan elkedvetlenedik, amikor szóba kerül legnagyobb álma, a szentesi skanzen és mintagazdaság. Az utóbbi években megtapasztalta, hogy az állami, önkormányzati segítség rendszerint késik, hiába a jó ötlet és kezdeményezőkészség.
– Komplett tervről van szó. A világhírű kutató, Szalva Péter emlékére kutatóintézetet hoznánk létre, s ezt összekötnénk egy héthektáros mintagazdasággal, ahol az elfelejtett szentesi értékeket mutatnánk be. Lenne ott bolgárkertészet, nóniusztelep, fekete kerámia és csíramálé (csíráztatott gabona felhasználásával készült édes lepény – Sz. Z. L.). A területet már kinéztük, néhány millió forintból megoldható volna az egész projekt. Ide aztán jöhetnének tanulni a japánok, de még a hollandok is, azt hiszem, tudnánk újat mutatni nekik a paprikatermesztésben.
A szentesi kertészmérnök leginkább a magántőkében bízik.
– Talán azok a vállalkozók tudnának segíteni, akik ugyan nem értenek az adott szakterülethez, de tudják, hogyan kell fialtatniuk a pénzüket, észreveszik a jó lehetőségeket. Sajnos az állam rendszerint lassan reagál, ráadásul ha valami szemmel láthatóan kifizetődő, akkor már nem is annyira érdekes. Ezzel egyidejűleg viszont százmilliók tűnnek el tökéletesen haszontalan dolgokra. A pályázatokkal az a legfőbb gond, hogy elnyerésük tekintélyes önrészt feltételez. A szentesi mintagazdaságnak és skanzennek hazai magántőkéből illene megvalósulnia. Miért nem tudjuk mi megcsinálni? Talán mert ebben az országban sokan nem akarják, hogy a gazdatársadalom megerősödjön. Régi tapasztalat, hogy a herét a gazdaember mindig kilöki maga közül. És valljuk be, herének lenni ma nem is annyira rossz foglalatosság Magyarországon.